Nem ragadható meg Varga Dénes visszavonulásának pillanata, már csak azért sem, mert tulajdonképpen egyelőre nem történt meg. A világ korábbi legjobb játékosa még mindig pólózik, de már tényleg kifelé megy. Mi van vele? Mit keres Georgiában (Grúziában)? Hogy lett az e heti batumi szupertorna egyik fő szervezője és “arca”? Milyennek látja a hazai vízilabda helyzetét és a válogatott teljesítményét? vlv-interjú.
VARGA DÉNES a vlv-nek:
– Honnan a kapcsolat ezzel a távoli országgal?
– Nagyon komoly a grúzok szándéka és lelkülete a sportág népszerűsítésével kapcsolatban. Azért hívtak engem oda anno, hogy az A-Polo Sport Management csapatával sikerüljön továbbjutnunk a Konferencia Kupa csoportköréből, és hogy felsőbb osztályban tudjanak idén elindulni, versenyezni. (A csapat jelenleg az Eurokupa főtáblás csoportkörében várja a meccseket a CN Barcelona, az Apollon Szmirnisz és a Terrassa társaságában – a szerk.) Akkor ez az első lépések közé tartozott, most is zajlanak a háttérben mindenféle egyeztetések honosításról, hiszen a helyi utánpótlásbázis egyelőre nem teszi lehetővé, hogy elérjék legfőbb céljukat: az olimpiai szereplést.
Engem körülbelül egy éve kerestek meg, mint mondtam, elsősorban a konferenciakupás sorozatuk miatt. Először nemet mondtam az amerikai kötelezettségeim miatt, de másfél hónap elteltével újra “elővették az ötletet”, ideutaztak Budapestre, hogy a szándékukat nyomatékosítsák a jelenlétükkel, és a konkrét ajánlatukkal. Így végül tavasszal Amerikában és Georgiában (Grúziában) is játszottam és elmondhatom magamról, hogy májusban egy hónapon belül mindkét országban bajnok lettem.
Magyar bajnokok Amerikában: Varga Dénes, Hárai Balázs, Gyapjas Brendon, Tóth András, Eppel Barnabás és Biros Samu (Los Angeles Athletic Club)
Utána – bár jeleztem, hogy játszani már nem szeretnék – meg akarták hosszabbítani az addigi együttműködést, elnöki pozíciót is ajánlottak. Ezt azért nem vállaltam el, mert a családdal nem szerettünk volna tartósan távol lenni, ott élni, így azt a középutat választottuk, hogy alkalmanként segítek nekik, például ennek a mostani tornának a megszervezésében és az ezzel kapcsolatos marketingmunkában, mint a rendezvény arca.
– Mit jelent a szervezésben való segítség? Te hívtad a csapatokat?
– Igen. Sajnos nem túl szerencsés a dátum, de ezen nem tudtak változtatni. Így viszont az Olympiakosz és a CNA Barceloneta nem tudott csatlakozni. Ezután kerestem meg a Marseille-t, ők szívesen jöttek, illetve én hívtam a japán csapatot, és szerettem volna amerikait is, de ott sajnos ilyenkor “tombol” az egyetemi bajnokság. Legfeljebb Európában játszókból lehetett volna egy csapatot “összegereblyézni” de ennek sem volt igazán realitása, gondoljunk csak Chase Doddra, a BVSC játékosára, akit Dani nem tudott volna elengedni. A Fradit nem volt nehéz rávenni az útra és a Pro Reccóval ők is rendszeres kapcsolatban állnak.
A georgiai (grúz) bajnoki aranyéremmel – a háttérben Tbiliszi
– Ez a torna olyan kezdeményezés, amit folytatni akarnak? Tehát minden évben lenne?
– Én nagyon bízom benne. És amit még külön kiemelnék: példa nélküli, hogy egy ilyen torna majdnem olyan pénzdíjazású, mintha a Bajnokok Ligája lenne. Az első helyezett csapat 75 ezer dollárt kap, a második 50 ezer dollárt, a harmadik pedig 25 ezer dollárt. Az európai csapatok repülőjegyeit, szállását és ellátását fedezik a grúzok, úgyhogy itt a csapatoknak tulajdonképpen csak azzal kell foglalkozniuk, hogy felhasználják a lehetőséget erejük felmérésére, illetve (jó szereplés esetén) erősítsék klubjuk gazdasági helyzetét a díjazás jóvoltából.
– Honnan a gazdasági háttér? Vannak erős szponzorok vagy állami szubvenció áll a kezdeményezés mögött?
– Valamennyire állami támogatás is szolgálja a sport népszerűsítését, emellett valóban vannak tehetős vállalkozók, akik valamilyen módon kötődnek a vízilabdához. Az A-Polo Tbiliszi szponzora például egy valamikori vízilabdázó, a 90-es évek közepéig játszott, majd miután abbahagyta, rendkívül sikeres lett az üzleti életben. Szállítmányozással is foglalkozik, és övé a régió legnagyobb zöldenergia-cége.
A magam részéről remélem, hogy ez a mostani lendület kitart és elérik céljukat, az olimpiai szereplést. Szeretném, ha lenne ehhez nekem is közöm. Azért, ha visszanézünk a régebbi időkre, a grúzok bőven adtak nagyon jó játékosokat a Szovjetunió válogatottjának, hogy messzebb ne menjek, onnan származik az a Csomakidze, aki abban az időszakban talán a világ legjobb centere volt, és egyébként most ő vette át a georgiai szövetségi kapitányi pozíciót.
A “visszavonulóbajnok” Filip Filipovics és Varga Dénes
– Említetted a háttérben zajló honosítási tárgyalásokat. Téged ez nem érintett?
– Megkérdeztek, hogy lennék-e grúz, de mondtam, hogy ezt inkább ne firtassuk, mert az én identitásomhoz az tartozik, amit az elmúlt 30 évben a magyar vízilabdában értem el, és ezt nem szeretném feladni.
– Pedig biztos jó ajánlat lett volna, gondolom.
– Nem jutottunk el oda, hogy “zavarba hozzanak”, elmagyaráztam, hogy miért nem lehetséges számomra, hogy nemzetiséget váltsak.
– Na, és akkor: mi van veled? Mit csinálsz most azon kívül, hogy Amerika meg Georgia?
– Hát, ez a kettő bőven elég volt, ami az aktív vízilabdázást illeti. Az amerikai játék elég nagy kihívást jelentett. Már mindjárt az, hogy formába hozzam magam, hiszen előtte Belgrádban, az Európa-bajnokságon láttam el sportági nagyköveti feladatokat, emiatt nem nagyon tudtam edzeni. És aztán kint a bajnokságban 20 éves ambiciózus amerikai gyerekek közé kerültem, akik persze meg akarták mutatni, hogy ők mennyire jók. És azért nekem ezekhez a meccsekhez már annyira nincs kedvem.
Kvicha Jakhaia, Varga Dénes és Andro Bitadze
Ehhez képest, amikor a grúzokkal játszottam, az a Konferencia Kupa az egyik legkellemesebb élmény volt. Nemcsak azért, mert a grúz csapatban voltak kifinomultabb játékosok, míg az amerikai csapattársaim – már ha Filippovicsot nem számítjuk – mégiscsak az amerikai egyetemi bajnokságban szerezték meg a rutinjukat. Az európai vízilabda azért más. Aztán áprilisban volt egy második állomása az amerikai sztorinak, a bajnokság vége, amit sikerült megnyernünk. Akkor egyébként Filipovics megint, körülbelül hatodszor visszavonult, és ezúttal véglegesnek tűnik a döntése. Azt is megemlítem, hogy erre a szakaszra Hárai Pufit is sikerült “kimenedzselni”.
Egyébként van egy hely, ahol lehet, még fogok játszani, tavaly is jól sikerült – ez a ciprusi vonal. Kellően alacsony a színvonal ahhoz, hogy ne kelljen túl sokat edzeni, de még tudjam élvezni a játékot.
– Korábban tervben volt valamilyen vállalkozás, ezt nem csinálod?
– Nem. A hétköznapjaim többnyire azzal telnek, hogy hozom-viszem a gyerekeket. A vízilabdához nem köteleződtem el úgy, hogy napi szinten legyenek teendőim, eseti dolgok vannak és ez egyelőre nagyon tetszik, mert így sok időt tudok tölteni a gyerekekkel.
Az elmúlt 13 évben, azóta, hogy az idősebb megszületett, az életemnek ez a területe sok sebtől vérzett, sok születésnapról lemaradtam. Sokszor nem tudtam jelen lenni, amikor kellett volna, ha meg ott voltam, akkor kimerült állapotban.
Most igyekszem pótolni, amit lehet, és szerencsére ezek a grúz, amerikai, illetve ciprusi megbízatások ezt lehetővé teszik.
– Nem tudom, kellemetlen helyzetbe hozlak-e, ha megkérdezem a véleményedet a mostani magyar vízilabdaéletről, a beleértve a válogatottat is, a válogatott szereplését, eredményeit. Hogy vélekedsz a sportágról, az itthoni viszonyokról?
– Azt régóta látjuk, hogy egy klub dominanciája a jellemző. Ugye, ha most visszamegyünk az időben, ugye, dominált a Szolnok, és kapták az ívet, hogy hány légiós van. Aztán ugyanezért kapta a Fradi is. Ők már kilenc éve dominálnak, a mezőny fölé emelkednek, amit persze sokan nem néznek jó szemmel. Ettől még lehetne valahogy kiegyensúlyozottabb a másodiktól a hatodik, nyolcadik helyig a bajnokság, de valahogy nem látom ott az átütő erőt. Van egy domináns Fradi, és aztán van a többi.
– Ez anyagi kérdés szerinted?
Varga Dénes és Marco Baldinetti
– Az anyagi kérdés, hogy hány légióst vesz egy klub, és azok a légiósok milyenek. Mert azért az látszik, hogy a legnagyobb sikerekhez kellettek a légiósok is. Nagy részük volt abban, hogy nemzetközi sikert érjen el egy magyar klub. Nem volt ez máshogy már a Szolnoknál sem. Emlékszem, hogy Prlainovics mekkora lendületet adott a harmadik évünkben, ahhoz, hogy meg tudjuk nyerni a Bajnokok Ligáját.
A Fradiban is azért, ha visszatekintünk, az első BL-győzelemkor is volt négy-öt nagyon jó, meghatározó külföldi. A legjobb légiósok most is a Fradiban játszanak, Mandics, Argiropulosz, Kakarisz, és ez meg is határozza, hogy a Fradi topcsapatnak tekinthető Európában. Hogy aztán ez a BL-ben mire lesz elég, azt meglátjuk, de hát azt is tudkjuk, hogy ők már évek óta ott vannak, úgyhogy a rutinjuk megvan.
– Fradival megmaradt a kapcsolatod?
– Valamilyen szinten. Amikor készülnöm kellett ezekre az amerikai túrákra, a Fradihoz jártam vissza edzeni, de aztán úgy éreztem, annyi idő eltelt már, hogy én nem játszom ott, hogy jobbnak láttam, ha nem oda megyek edzeni. Sokan vannak a Fradiban létszámilag, tehát ha mondjuk van egy kétkapus edzés, én amúgy sem tudok beállni, mert ott mindenki szerephez jut. Úgyhogy csak úszni meg lőni tudtam lemenni, de aztán úgy éreztem – persze erről beszéltünk Sünivel is -, talán mintha már terhes lenne jelenlétem, úgyhogy hagytam a fiúkat magukra, hagytam őket készülni, mert hát nekem már nincs ott dolgom lényegében, ezt beláttam.
– A válogatottról hogy vélekedsz?
– Azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy nem mindenki ment teljes csapattal erre a legutóbbi Világkupára, tök színvonalas volt, és nagy dolog, hogy döntőztek. Ugyan nem sikerült nyerni, de jól nézett ki. Ha előrefelé tekintünk, jönnek majd újra fullos csapattal az ellenfelek, akkor ott fel kell kötni a gatyát, az nehéz lesz. Főleg, hogy közeledik a budapesti világbajnokság, ami aztán tényleg egy külön műfaj.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
Képek: Varga Dénes és vlv