Kinevezték az U20-as válogatott szövetségi edzőjének Szivós Mártont, aki már meg is kezdte a munkát a juniorok bő keretével. Jó alkalom ez, hogy Marcival az edzői munkáról beszélgessünk.
SZIVÓS MÁRTON a vlv-nek:
– Hogy fogadtad a megbízást?
– Abszolút meglepett, és nagyon örültem neki, nagy megtiszteltetés, tényleg szolgálatnak tekintem. Meg is köszönöm ezúton is, méghozzá nemcsak a szövetségnek a bizalmat, hanem a klubomnak, a játékosaimnak, a vezetőknek, a honvédos és az U20-as stábom tagjainak, hogy támogattak abban, hogy elfogadjam ezt a szép feladatot. És persze a családomnak is.
– Kérlek, egy kicsit összegezzük az eddigieket! Mi vezetett ide, hol tartasz az edzői pályafutásban?
– A hetedik évet kezdtem el most a Honvéddal. Azt gondolom, hogy még az elején tartok.
– Mi az, amiben leginkább megváltoztatott ez a hét év?
– Szerintem türelmesebb vagyok. És ezt talán a játékosaim is érzik. Persze nem mindenben, de azért türelmesebb vagyok, mint voltam. Ezenkívül meg sokkal könnyebben, sokkal gyorsabban tudom feldolgozni azt, hogyha valami nem sikerül a csapattal.
Szivós Márton még játékosként, amikor az 500. bajnoki mérkőzése alkalmából köszöntötték
– Ez a változás hogy történt? Magad próbáltad fejleszteni a személyiségedet?
– Nem, tapasztalt kollégáktól kapok tanácsokat. Nem mondom, hogy mindenben százszázalékosan sikerült megváltozni, például még most is sokszor “hazaviszem a vízilabdát”, de azért ez most már inkább leszűkül az ötletelésre, a gondolkodásra, kevésbé jelent érzelmi megterhelést. Rugalmasabb is lettem, kevésbé ragaszkodom bizonyos dolgokhoz és hajlamosabbá váltam az improvizálásra.
– Nagyon megviseltek a kudarcok az első években?
– Nagyon.
– És akkor segítettek a tapasztalt kollégák? Mit mondtak?
– Hogy lesz még ilyen bőven… 🙂 🙂 🙂
– Az edzői munkához szükséges elméleti tudást hogyan sajátítottad el? Az iskolapadban vagy inkább már a napi munka során?
– Talán már 22 év is eltelt, hogy az edzői diplomát megszereztem a Testnevelési Egyetemen, de ettől függetlenül tanulni folyamatosan tanulok, edzőktől, más csapatoktól, saját játékosaimtól, az ellenfél játékosaitól, ez szerintem egy soha véget nem érő folyamat. És mivel minden változik, nekem is változnom kell, folyamatosan alkalmazkodom bizonyos dolgokhoz. Ez nagyon izgalmas, szerintem.
Persze a gyakorlat a legjobb iskola. Minden játékosom más személyiség, más habitusú. Hogyan tudom őket megszólítani, “eggyé gyúrni”, kihozni belőlük, amit látni szeretnék? Hogyan tudok rájuk hatni, akár a játékukra, akár a személyiségükre?
Ezekből is nagyon sok mindent lehet tanulni, és persze a régmúltból is, a saját tapasztalatokból. Vagy akár elmondásokból, felhasználva azt, amit csináltak, csinálnak más edzők, érzékelve és értelmezve, hogy milyen filozófiával nyúlnak a vízilabdához.
– Mi ad sikerélményt edzőként?
– Hát…, sok minden. Ha a játékosokon észreveszem, hogy élvezik, amit csinálunk. Ha motiváltak, és látom a szemük csillogásán, hogy hozzá tudtam őket segíteni valamihez. Persze, a győzelmek is nagyon fontosak, de akár egy edzésen is nagyon tudok örülni, ha viszontlátok dolgokat, amiket látni szerettem volna.
Maga a játékosaimmal való kapcsolat is fel tud tölteni, nagyon pozitív energiákat tud adni nekem az, amit tőlük kapok.
– Hogy éred el, hogy azonosuljanak a céljaiddal, akár csak egy kisebb feladat végrehajtásakor?
– Ha egyszerűen akarok fogalmazni: én vagyok az edző, és azt kell csinálniuk, amit én mondok. 🙂
Komolyra fordítva a szót: én azt gondolom, hogy bizalmat kell adni, hinni kell a játékosban, biztatni kell, ha valami nem sikerül, és természetesen fel kell hívni a figyelmét – van, amikor finomabban, van, amikor kicsit keményebben – a hibákra is.
Azt vallom, hogy nincs az a jó játékos, akinek ne lehetne elvenni a kedvét a vízilabdától, vagy ne lehetne elvenni az önbizalmát. És nincs olyan játékos, akinek ne tudnék motivációt és önbizalmat adni. És szerintem ez nagyon sok mindent át tud hidalni, akár képességbeli hiányosságot is.
Azt gondolom, hogy egészséges, jó viszonyom van a játékosaimmal. A családom mellett mégiscsak velük és az edzőkollégáimmal töltöm a legtöbb időt. Ha nem lennénk jó viszonyban, az nagy baj volna.
– Mennyire ismered őket, a problémáikat? Tudod-e, hogy ha valakinek rossz napja van, akkor amögött mi van?
– Mivel szinte együtt élünk, sokszor észreveszem az ilyesmit, próbálok is ilyenkor jobban odafigyelni, de nem akarom magamat rájuk előltetni. Van nekik feleségük vagy barátnőjük, apukájuk, anyukájuk, vannak nagyon jó barátaik. Ettől függetlenül, ha tudok valamiben, akár a tapasztalatom miatt uszodán belül, vagy uszodán kívül segíteni, akkor azt nagyon szívesen megteszem értük.
– Szeretnéd, hogy legyen valami, amire később majd úgy emlékeznek vissza, hogy, na ez Szivós Marci edzőre volt jellemző?
– Az edzőkre a nagy eredményeik alapján emlékeznek vissza. Mi még azért nem nyertünk semmit, jó lenne átlépni ezt a határt. Persze, eddig is voltak már sikerek, és a magam részéről örülni fogok annak, ha a játékosaim ezeket idézik fel és jó érzésekkel emlékeznek majd vissza a velem együtt töltött időre. Én ezt tartom a legfontosabbnak, nem pedig azt, hogy valami kapcsolódjon a nevemhez.
– Azért megemlítem a kapuba állásos védekezést, amit tudom, hogy nem te találtál ki, de azért mostanában a nevedhez kötődik.
– Igen, ez a Vasasnál alkalmazott emberhátrányos védekezés továbbfejlesztett változata, talán annyi az újdonság, hogy mi hat a hat ellen is csináljuk. Ezt talán valóban én “találtam ki”, de semmit nem ért volna, ha a játékosok nem kezdenek el hinni benne, és akár ötleteikkel nem javítják fel.
Egyébként nem értékelném túl ennek a szerepét, ez semmivel nem több, mint bármelyik védekezési taktika. Örülök, hogy van valami olyasmi, amit mi csináltunk, vagy mi fejlesztettünk tovább, nagy százalékban sokat segített nekünk, tehát működik. Remélem, hogy majd mások is alkalmazni fogják, ugyanúgy, ahogy bármelyik zónát, vagy szorosat.
– Én sem akarom túldimenzionálni, arra viszont élesen emlékszem, hogy ennek a védekezésnek a sikeres alkalmazásakor szinte megőrülnek a játékosaid a boldogságtól!
– Így van, ezt a pozitív hatást én is tapasztalom, nem tudnék olyan védekezést mondani, ami ennyire összehozza a csapatot. Mert persze örülsz, hogyha mögötted véd a kapus, örülsz, hogyha M-zónában valaki labdát szerez, vagy a hagyományos védekezésnél blokkol, de valahogy úgy érzem, legalábbis a játékosokon azt látom, hogy amikor ezt csináljuk, a sikerélmény “összeadódik”. Olyan, mintha egyszerre mindenki blokkolt volna vagy labdát szerzett volna. Van egy közösségfelhúzó ereje, ha lehet így fogalmazni.
– Vannak még ilyen dolgok a tarsolyodban? Szoktál gondolkodni újszerű megoldásokon?
– Folyamatosan. Még azon is, hogy más sportágakban alkalmazott megoldásokat miként lehetne átvenni, konvertálni.
– Mi volt ilyen? Mondj egy példát!
– Hát…, még játékosként volt…, és most direkt mondok olyat, ami abszolút nem jött be. Szóval, még játékosként kitaláltam, hogy Pufi (Hárai Balázs – a szerk) hátára lövöm a labdát úgy, hogy onnan pattanjon be a kapuba… Szép nagy háta van, tehát jó a célfelület. 🙂 Ő is igyekezett úgy kiemelkedni, hogy felületet adjon, de hát, azon kívül, hogy rendesen szétlőttük a hátát, nem volt a dolognak eredménye, úgyhogy egy idő után kénytelenek voltunk elfogadni, hogy ez nem működik.
– Mi a terved edzőként? Van cél, álom, ahova szeretnél eljutni?
– Megmondom őszintén, nem tervezek előre, én most a két feladatomra koncentrálok, az pedig a Honvéd irányítása és az U20-es válogatott felkészítése a jövő évi világversenyre. Csinálni kell a dolgokat és majd lesz, ahogy lesz.
– Beszéljünk akkor az U20-asokról. Van tapasztalatod az utánpótlásképzésben?
– Az utolsó játékoséveimben már foglalkoztam időnként fiatalokkal. Az elmúlt években pedig sok fiatal játékos fordult meg a kezem alatt, akiket be kellett építeni, magasabb szintre kellett hozni. Külön kategória az utánpótlásból kiöregedő játékos, ezen a téren is szereztem tapasztalatot, és most hasonló a feladat az U20-asoknál. A célom annak elérése, hogy ezek a fiúk jövőre már ne csak tehetségek, hanem jó játékosok legyenek.
Ehhez persze nemcsak az én munkám, hanem az edzőkollégák munkája is kell, szeretnénk elérni, hogy ez az átmenet minél gyorsabban, gördülékenyebben és hatékonyabban menjen a végbe. Meggyőződésem, hogy az U20-asok és annál fiatalabbak részvételével zajló világverseny csak a nevében utánpótlástorna, valójában már fiatal felnőttek küzdenek ott. Fiatal férfiakkal megyünk, akiknek éhes farkasokká kell válniuk, falkát kell alkotniuk, s úgy küzdeni.
– A meghívott játékosaid milyenek? Mire vihetik egy világversenyen? Látsz-e például köztük már most olyanokat, akik szerinted egyszer majd a felnőtt válogatottban is szerephez jutnak?
– Én azt gondolom, hogy vannak ilyenek. Természetesen nem fogom megnevezni őket, de igen, van köztük olyan, akiben megvan a potenciál, hogy elérje a felnőtt válogatottságot, és ott akár sikereket is arasson.
– Egy vagy több?
– Több. És a több, az nem kettő.
– Túl vagytok az első foglalkozásokon, milyenek a tapasztalataid?
– Nagyon jók. Nagyon tetszett, amit láttam, a hozzáállás, minden. Abszolút pozitív visszajelzéseket kaptam.
– Hát akkor sikeres folytatást, eredményes munkát kívánok és köszönöm a beszélgetést!