Rendkívül érdekes cikket találtunk – 1948-ból. A szerző minden idők egyik legjobb magyar vízilabdázója, Németh János. Az értekezés tárgya: mi a szerepe a gyorsaságnak a vízilabdázásban. A Testkultúra című lapban megjelent írást “egy az egyben” közöljük. Forrásunk ezúttal is az Arcanum (adt.arcanum.hu) kincset érő adatbázisa volt.
Hogy ki volt Németh János? (Budapest, 1906. június 12. – Madrid, 1988. március 5.)
A száraz adatok:
- kétszeres olimpiai bajnok (1932, 1936)
- háromszoros Európa-bajnok (1931, 1934, 1938)
- tizenegyszeres magyar bajnok
(Világbajnokságot akkoriban még nem rendeztek.)
Már a fenti eredménysor is tiszteletre méltó, az akkori korról szóló cikkek, visszaemlékezések szerint pedig Németh (Jamesz) János különleges figura, elképesztően gólerős játékos, a vízilabdasport zsenije volt, aki többek között lábbal lőtt fantasztikus góljairól híresült el.
Németh János síremléke a Farkasréti temetőben (forrás: olimpia.hu)
Ma már kevesen élnek, akik látták őt játszani. Nem tartozik közéjük Csurka Gergely, a sportág első számú krónikása sem. Mégis, e sorok írójának egyszer beszélgetés közben azt találta mondani, szerinte valószínűleg Németh Jamesz lehetett minden idők legjobb magyar vízilabdajátékosa. Márpedig Gergő nem két meccset, nem egy tucatnyi játékost látott életében, Jamesz(bácsi)t viszont egyszer sem…
Az itt “újraközölt” cikk azért különleges, mert hitelesen foglalja össze a vízilabdajáték történetének legmarkánsabb változásait, azt, ahogyan a nagyjából mai játékrendszer kialakult és arra is ráláthatunk, hogy a magyar sportolók miért lehettek folyamatosan a világ élmezőnyében.
(Címlapkép: aranycsapat a parton, balról a negyedik Németh [Jamesz] János)
Gyorsaság a vízilabda játékban – Írta: Németh János
Lassan egy emberöltő telt el azóta, hogy dr Füzesséry Árpád Angliából elhozta az első labdát. A vízilabdajátékot először a Balatoni Úszó Egylet versenyzői űzték, majd lassan a többiek is megkedvelték ezt a fordulatos vízisportot.
Hosszú, fáradalmas, de sikerekben gazdag utat tett meg a magyar vízilabda sport, amíg az első úttörőktől Szívós Istvánig eljutott. Szívós jelenleg a világ leggyorsabb labdakezelője, tehát a vízilabda legjobb felkészültségű játékosa.
A vízilabdajátékban elfoglalt világrangelsőségünket annak a céltudatos nevelő munkának köszönhetjük, amelyet a vízilabdajáték magyar oktatói a lehető legnagyobb gyorsaság, elérése érdekében folytattak.
A vízilabdajátékban a gyorsaság két részre tagozódik: labdakezelésre és úszásra.
Az első világháború előtti sikereinket e sportágban csaknem kizárólag labdakezelési gyorsaságunknak köszönhetjük. Az 1913-14-es évek nagy játékosai: Fazekas Tibor, Venk János és az Ádám fivérek gyors labdakezelését még a vízilabdajáték őshazájában, Angliában is megcsodálták. Ez idők játékosai a megszerzett labdát minden esetben, vagy legalábbis leggyakrabban, először a vízre tették és csak azután továbbították.
*
Az első világégés után a vízilabdaélet természetesen az 1941. évi (helyesen: 1914. évi – a szerk.) gyakorlatból indult ki, amelyből rohamos fejlődési folyamat vezetett a későbbi nagy sikerhez. Az 1922-ben megrendezett ú. n. Götteborgi «kis olimpia» tanulságai: forradalmi változásokat hoztak vízilabda sportunkba. Komjádi Béla és Speissegger Ernő megfigyelve a nagy svéd játékosokat, Backlundot és társait, valamint a nyugatiak többi vízilabda tehetségeit, a felismerések tömegével tértek haza. A svédcsavar, amely lehetővé tette a labdának úszás közben való továbbítását és a levegőben való játék bevezetése, ugrásszerű szintemelkedésünket eredményezte. Az újítások nyomán óriási átalakulás következett a játék úszógyorsaságában is. A magyar vízilabdázók között addig csupán a csatársor egykét tagja volt jó úszó, a védelem inkább nehéz, lassú, romboló emberekből állott. Ennek következtében csapatonként csak egy-két játékos mozgott. Az 1922-es tapasztalatok alapján a védőjátékosok közül a fedezet átalakult, védőtámadóvá. Nálunk Keserű Alajos, a franciáknál Padou, a svédeknél a nagy úszócsoda. Arne Borg, a belgáknál Gerard Blitz, az angoloknál Sutton, a németeknél Benecke játszotta a támadó középfedezet szerepét. Ezek nyomban kihasználták az ellenfelük hibás mozdulatát, vagy eltévesztett átadását, lövését és máris siklottak a labdával ellenfelük kapuja felé, előkészítve a jobbnál jobb gólhelyzetet, maguk vagy csatártársaik számát… Ezt vitte tökélyre Halassy Olivér. Nála a helyzetek pillanatnyi gyors felismerése, védekezésből azonnali támadásba való átlendülése, úszásközbeni gyors átadása, vagy belövésén kívüli, a helyzetek kialakításának megőrzése oly istenáldotta tulajdonságok voltak, amelyek indokoltan avatták őt a világ legjobb játékosává.
Ebben az új játékból a régi idők játékosai közül a lassú védők kikoptak, a gyorsabb csatárok pedig védőjátékosokká vedlettek. Így lett a csatárnak már ellassult Fazekas Tiborból, a világ legjobb hátvédje.
De itt sem állott meg a gyorsaság fejlődése. A védelemből nemcsak a fedezet, hanem az egyik hátvéd is támadó jellegűvé lépett elő. Kialakult a középcsatárt fogó állóhátvéd és az úszóhátvéd játékmenete. Nálunk a gyilkossá aljasult Homonnai, majd később Hazai, a franciáknál Lambert, az angoloknál Temme, a németeknél Cordes és Gunst játszották a mindig támadásra kész hátvédet.
A védőjátékosok felgyorsulása és egyre fokozódó támadó jellege rákényszerítette a csatárokat arra, hogy a kezdeményezéshez szükséges gyorsasági fölényüket fokozottabb úszómunkával tartsák meg. Egyre gyorsabban úszó csatárokra, egyre gyorsabb labdakezelésre volt szükség ahhoz, hogy a gyors védők mellett adódó pillanatnyi helyzetek kihasználhatók legyenek, emellett a csatároknak még ügyelniök kellett a megúszó védők szerelésére illetve utolérésére is.
A csapatok úszási átlag gyorsasága is jelentősen feljavult. Amíg 1927-ig ritkán láttunk olyan játékost, aki 1 p. 10 mp-en belül úszta a 100 métert, addig 1924 és 1934 között vízilabda csapatoknál az átlag gyorsaság 1.08 alá fejlődött. Sőt egyre gyakrabban szerepeltek a csapatokban komoly gyorsúszó értéket jelentő 1.03 belül úszó játékosok. Nálunk Brandi, a belgáknál Iseleé stb.
A második világháború utáni Montecarló-i Európa-bajnokság azt mutatta, hogy az élen végzett csapatoknak gyorsaságuk adta meg a mögöttük kullogókkal szembeni fölényüket. Mindazokat a csapatokat, amelyek a gyorsaságot másod- vagy harmadkérdésként kezelték, igen keserű csalódások érték, legutóbbi találkozóik folyamán. Sajnos ezek közé tartozunk mi is. A svédek ellen 3:5-ös elveszített mérkőzésen láttuk, hogy a vízilabda játéknál a gyorsaság a siker legnélkülözhetetlenebb előfeltétele!
A jövő? Szerintem a vízilabda játék oda fejlődik, hogy mint a jéghokkiban, itt is csak a kapusok lesznek álló játékosok. Eszerint az összes mezőnyjátékos támadóvá és egyben védővé alakul.
Ez különösen akkor lesz így, ha teljesítik azt az egyre hangosabban megnyilvánuló óhajt, hogy a vízilabda játékban a szabálytalanságot jelző játékvezető sípjel után: tovább úszhassék az egész mezőny!
Magyar szempontból jók a kilátásaink, mert ha Szívós Pista villámlövéseit és levegőből való továbbhúzásait, vagy a Lemhényi és az ifjú Gyarmati örökmozgó, Szittya kirobbanó, valamint Csuvik, Brandi és társainak gyors játékát mérlegeljük, akkor megnyugodva látjuk, hogy a magyar vízilabda-sport jó úton halad, s az eredménynek meg kell jönnie, reméljük, talán már Londonban is.
Ehhez viszont az szükséges, hogy minden más csapatnál gyorsabbak legyünk!
Testkultúra, 1948. július 1.
Forrás: Arcanum Adatbázis Kiadó