1912-ben Stockholmban vett részt első ízben olimpián a vízilabda-válogatottunk. Akkor még senki nem sejtette, milyen sikerszéria vár a magyar vízipólósportra, így spórolás miatt úszók is beszálltak a játékba. Holtversenyben lettünk utolsók… Részletek szokásos forrásunk, az Arcanum Újságok segítségével.
A magyar válogatott első olimpiai szerepléséhez megyünk vissza. 1912-ben, Stockholmban voltunk először az ötkarikás játékokon (ez már a negyedik pólós olimpia volt) – és azok még egészen más idők voltak.
A sportágunk az első időszakát élte, mint megírtuk, többször is játék nélkül hirdettek bajnokot, 1912-ben történetesen egyetlen mérkőzés (FTC-MTK 12:1) jelentette a teljes bajnokságot.
A póló az úszás “körzetébe” tartozott, minden téren. Nemcsak arról van szó, hogy a hivatalos sportirányítás szempontjából az úszósport (az 1907-ben megalakult Magyar Úszó Szövetség) része volt, hanem arról is, hogy a mérkőzések az úszóversenyek kiegészítő eseményei voltak. Ebből következően, meg persze amiatt is, hogy a sportágunk alapja mindig is az úszás volt, törvényszerűen főként úszókból lettek vízilabdázók, a csapatokban még sokáig olyanok (is) játszottak, akiknek a fő sportága az úszás volt.
Az olimpiára kijutás abban az időben nem kis mértékben anyagi kérdés volt, valahonnan elő kellett teremteni az utazás és a kinntartózkodás pénzügyi fedezetét. Így a spórolás, a részvevők személyének “gazdaságos kiválasztása” az egyik legfontosabb szempontnak számított. És mivel az úszók és a vízilabdázók egy családnak voltak tekinthetők, úgy zajlott a sakkozás, hogy miként lehet csökkentett létszámot nevezni úgy, hogy a pólócsapatban egyébként is nevezett úszók is szerepelhessenek.
A Nemzeti Sport korabeli számából idézünk egy cikket, amely jól mutatja, hogy a kérdés jelentős vitatémává vált, sőt, kihatott a bajnoki meccsek alakulására, hangulatára is.
Az olympiai vizipóló csapat ügye.
A FTC és MAFC utolsó két mérkőzésén mindenki láthatta, miszerint a clubszeretetnél is erősebb szenvedélyek uralták a játékosokat és így természetesen a játék menetét is.
Ezek a szenvedélyek azonban nem is annyira a játék hevében, mint inkább már az őket megelőző mindennemű kósza hírek nyomán támadtak, csak éppen hogy a játék közben jutottak kifejezésre.
A magyar vizipóló csapat olympiai kiküldetésének ügye az, amely mindezt előidézte, fűszerezve természetesen a már túlságba hajtott club-rivalizálással.
Tulajdonképpen két csapatnak az ügye az egész. Az egyik az általa jónak tartott 12 játékosát szeretné bejuttatni a kiküldendő csapatba, a másik pedig mereven elzárkózik az elöl, hogy bárki is a csapatnak egységes clubszínezetét megzavarja.
A dolog pedig tulajdonképpen úgy áll, hogy mikor annak idején a MOB úszó szakosztálya a már megadott 12 úszó kiküldetésén kívül további kettőét is kérte, azzal a fordulattal tette azt, hogy az immár 14-re felszaporodott úszók közül 4-en a vizipóló csapat tagjai volnának. A csapat 5-ik embere a minden bizonyosság szerint amúgy is kikerülő úszók valamelyike volna, a további 2 ember kiküldetését pedig a FTC képviselőjének megígért anyagi támogatása tette volna lehetővé.
Ez a valóság, mellyel szemben illetéktelenek és tájékozatlanok úgy vélik, hogy a kiküldendő 14 úszó helye közül 7 illetné meg a vizipóló csapat tagjait és akkor is csak egy club-csapatét, a magyar úszósport reprezentálására pedig teljesen elegendő volna a megmaradt további 7 úszó.
Eltekintve az utóbbi felfogás teljesen abszurd voltától, az olympiai vizipóló csapat kiküldetése csakis olyan módon válhatik lehetővé, miként annak idején azt a MOB úszó szakosztálya tervezte. Ha pedig az úszóként kiküldendők között nem akadna olyan, aki játéktudásánál fogva a vizipóló csapatba beállítható volna, akkor annyival válik terhesebbé a kiküldés ügye, hogy két játékos helyett immár háromnak a költségéről kellene gondoskodni.
Ez a dolgok állása! Nem számítva arra, hogy a próbaversenyek alkalmával többen váltanak érdemessé a kiküldetésre, mint az előirányzott szám, mely esetben minden további hely a 14 közül ismét csak a vizipóló csapat terhére töltetnék be.
Mindez pedig nem mostan válik ismeretessé! Mindenki tudta mindezt már akkor, mikor a vizipóló csapat kiküldetésének az eszméje felmerült. Elvégre 6 úszó a sprint s középtávra, no meg a stafétára, 2 a 200 és 400 m-es mellúszásra, 1 pedig a 100 m-es hátúszásra nem olyan szám, hogy annál kevesebbel is lehetne képviseltetni a magyar úszósportot.
Rövidlátás és túlságos elfogultság kell ahhoz, hogy valaki előbbrevalónak tartsa a vizipólócsapat kiküldetését, mint az úszókét. A MOB úszószakosztálya valóban a minimálisban állapította meg az utóbbiak számát, csakhogy a pólócsapat kiküldetését is elősegítse, s ez a kiküldetés olympiai ügy, nem pedig egyeseknek az ügye. A szakosztály pedig bizonyára nem ilyeneknek, hanem az úszósportnak az ügyét fogja szolgálni akkor is, amikor befolyástól és ,,hangulattól” függetlenül, önmagának fogja fentartani a vizipólócsapat feletti disponálásnak a jogát is.
Nemzeti Sport, 1912. május 12. – – Forrás: Arcanum Újságok
Sporttörténetírók az akkori helyzetet úgy írják le, hogy az FTC gárdáját kellett volna nevezni, és nem “felhigítani” a játékoskeretet MAFC-os úszókkal. A szövetség virtuális múzeumának leírása szerint “A legnagyobb problémát azonban az okozta, hogy a kor egyik meghatározó klubja, a MAFC tekintélyét latba vetve elérte saját embereinek válogatottba állítását. Plusz költséghatékonyság címén két, amúgy is kiutazó úszó került be a gárdába, aminek a vége az lett, hogy „a rutintalanok hol ártanak legkevésbé” elv alapján osztották ki a posztokat, így mindenki másutt játszott, mint ahol igazán tudott – a legszebb az volt, hogy a centerből, Wenk Jánosból kapust csináltak.”
A Fradi teljes csapata mai értékelések szerint azért lehetett volna eredményesebb, mert ebben az időben tértek át egy teljesen szokatlan technikai módszer alkalmazására. Egy közös cirkuszlátogatás alkalmával megfigyelték, hogy miként dobálják csuklómozdulattal a sapkájukat az artisták és ezt átültették a vízilabdába: nyújtott kéz helyett csuklóból kezdtek el passzolni és nem a vízre ejtették a labdát, hanem a társ kezére tették. Ezzel felgyorsult a játék, amit az ellenfelek képtelenek voltak követni. Ugyanakkor ez a sorsdöntő technikai előrelépés (és főleg annak várható következménye) akkor még nem volt közismert. Jól látható a fent idézett Nemzeti Sport-cikkből, hogy a vízilabda még igencsak mostohagyerekként volt elkönyvelve a klasszikus és oly sok sikert hozó úszósport mellett.
Olimpiai csapatunk végül ez volt (abc-sorrendben):
Ádám Sándor (FTC)
Beleznai László (Brestmayer László) (MAFC)
Fazekas Tibor (Friedmann Tibor) (FTC)
Hégner-Tóth Jenő (FTC)
Rémi Károly (FTC)
Wenk János (FTC)
Zachár Imre (MAFC)
Szövetségi kapitány: Speisegger Ernő.
Nos, a két MAFC-os valóban úszó volt, Zachár Imre már az 1908-as olimpián ezüstérmet nyert 4×200-as gyorsváltóval. Beleznai László 2012-ben országos csúcstartó és magyar bajnok volt 100 méteres gyorsúszásban. (Egyes hírek szerint ő sérülés miatt került be a stockholmi magyar csapatba.) Egész sportpályafutása során mindössze hétszer szerepelt a magyar vízilabda-válogatottban, így különösen érdekes, hogy Komjádi Béla halála után lényegében ő volt az, aki átvette a stafétabotot. Szövetségi kapitányként 1934-ben Európa-bajnoki, 1936-ban olimpiai bajnoki győzelemre vezette a válogatottat. Később jelentős sportdiplomáciai karriert futott be a nemzetközi úszó- és vízilabdaéletben.
Visszatérve a 2012-es olimpiához, csapatunk mindössze két meccset játszott az ötcsapatos tornán.
Először az osztrákokkal meccseltünk – a legenda szerint ehhez az eseményhez kötődik a híres anekdota, miszerint az akkor már 82 éves király és császár, Ferenc József meghallotta, hogy osztrák-magyar meccs lesz, visszakérdezett: Jó, jó, de ki ellen játszunk?
A sógoroktól 2:1-es félidei vezetés után 5:4-re (más forrás szerint 4:3-ra) kikaptunk. A folytatásban a belgáktól (3:2-es félidei vezetést követően) 6:5-re szenvedtünk vereséget. és holtversenyben az ötödik helyen végeztünk.
Az olimpiát Nagy-Britannia nyerte, 8:0-ra lelépve a minket legyőző osztrákokat.