A vízilabdasport története egy kicsit a szabálymódosítások története. Pillanatkép, aggályok 1967-ből. A cikket az Arcanum Újságok jóvoltából tudtuk szemlézni:
Őszintén a vízilabda jövőjéről
Mi lesz veled, vízilabda? – teszik fel aggódva a kérdést mind gyakrabban a sportág rajongói, s aggodalmuk nem is alaptalan. A vízilabda egyre inkább kezdi elveszíteni jellegét, lassan-lassan minden más sportághoz hasonlít, csak a vízilabdához nem.
A folyamat tulajdonképpen az erő-vízilabda kialakulásával kezdődött. A technikai trükköket, semmilyen más sportágban meg nem található bravúros akciókat, villámgyors támadásszövéseket a vízibirkózás váltotta fel. S ezen — talán az első kétségbeesés jeleként, talán kapkodásból, a sportág jövőjét túlzott féltésből — nem új technikai és taktikai megoldásokkal, a repertoár bővítésével, a meglévő adottságok fejlesztésével, hanem szabálymódosításokkal akartak segíteni. A FINA, a nemzetközi szövetség egy évet adott a kísérletezésre, a módosított szabályok kipróbálására. Ez a próbálkozás könnyen vesztét okozhatja a sportágnak — eddig legalábbis minden jel erre mutat. Ezekkel a módosításokkal, újabb és újabb szabályok bevezetésével végképp elveszhet a vízilabda-jelleg.
Mert mi is történt?
Sajátos, új vízilabda-szabályokat nem tudtak kitalálni az illetékesek. Tehát más sportágak szabálykönyvéhez, sajátosságaihoz nyúltak. A lavina a középkezdés megváltoztatásával indult el. A labdarúgástól kölcsönvett szabály alapján elhatározták: ezután egy-egy gólt követően mindig az a csapat indítja útjára a labdát, amelyik a gólt kapta. Mindez önmagában nem is lenne igazságtalan intézkedés, hiszen lehetőséget ad a hátrányt szenvedett együttesnek a javításra. Igen ám…
Csakhogy a vízilabda-mérkőzések egyik legérdekesebb momentuma azelőtt éppen a labdára úszás volt. A közönség sokszor helyéről felállva szurkolt kedvenc játékosának, hogy egyenlő feltételek mellett, de jobb úszástudásával, nagyobb rajtgyorsaságával ő érje el előbb a labdát, szerezzen előnyt csapatának. Ez a látványosság, a mérkőzések egyik „sava-borsa”, eltűnt. S ezzel – bár játék közben még nélkülözhetetlen a rajtgyorsaság – vesztett jelentőségéből az úszógyorsaság szerepe is.
A katasztrófa, s ezt a szót nem véletlenül használjuk, mert szakemberek, vízilabdázók egyöntetűen így értékelik az „eseményt”, ezután következett be. Érvénybe lépett a legújabb szabály, amely szerint az eddig három kiállítás helyett egy-egy büntető pont, a harmadik után pedig négyméteres jár. Ezt bizonyos mértékig a kosárlabdából, másrészt pedig – igaz, némi túlzással — a grund-fociból (három korner = egy 11-es) vették át a sportág illetékesei (?!).
Az új szabály számtalan kérdést, megoldandó problémát vet fel, megismerése, a játék követése szinte lehetetlen. Nagyon-nagyon valószínűnek látszik, hogy már az első mérkőzések (a játékvezető össze-vissza integetése teljesen érthetetlennek tűnik majd a néző szemében) elriasztják majd a közönséget, a kezdő vízilabdázókat, sőt a legjobbak vetélkedésében is számtalanszor zűrzavart okoz majd. Jó néhány példát említhetnénk erre, de valamennyit felsorolni szinte lehetetlen. Íme, a leggroteszkebbül ható eset, amelyet az OB I. egyik legrutinosabb játékosa nevetve mesélt el:
„Mi már megoldottunk minden problémát. Uszodánkban a vízen nyugszik a kapu, tartókötél nincs. Na már most… Három büntetőpont után négyméterest ítél ellenünk a játékvezető. Amikor dobják a labdát, kapusunk egyetlen, gyors mozdulattal lerántja a kaput a víz alá (talán sikerül ezt a mozdulatot tökéletesen begyakorolnia), s az esetet megúsztuk büntetlenül. Igaz, kapusunk cselekedetéért újból kapunk egy büntető pontot, de még két feltűnő szabálytalanságot elkövethetünk, amikor újra következhet a kapulehúzás. Ha jól csináljuk, ez így mehet a mérkőzés végéig…”
Furcsának, nagyon nevetségesnek tűnik az elképzelés? Pedig az új szabály lehetőséget ad erre.
Mindezek után valószínűleg érthető, ha a sportág rajongóival együtt mi is aggódunk a vízilabda jövőjéért!
DOBÓ ISTVÁN
Lobogó, 1967.03.22.
Forrás: Arcanum Újságok