A 16 évesek nemrégiben megrendezett világbajnokságát (is) Magyarország nyerte meg. A torna legértékesebb játékosának járó díjat Nagy Zalán Márk érdemelte ki. A KSI játékosát kértük bemutatkozásra.
NAGY ZALÁN MÁRK a vlv-nek:
– Nagy Zalán Márknak hívnak, 16 éves vagyok, Szentendrén lakom a családommal és itt is kezdtem el vízilabdázni a Kópé UVSE-ben. Kósz Zoli bácsi vitt be a sportágba, nála úsztam és azt mondta, jók az adottságaim a vízilabdázáshoz, “nagy darab” vagyok, széles a hátam – jöjjek el, próbáljam ki, hogyha tetszik, tetszik, hogyha nem, akkor nem. Lementem egy edzésre és egyből megfogott a labdázás élménye és a közeg, amit ott tapasztaltam. Innen 2018-ban mentem át mostani csapatomba, a KSI-be, ahova Szivós Pista bácsi hívott. Azóta itt vagyok.
– A játékon belül mitől érezted, hogy ez neked való lesz? Gondolom, abban a korban még nincsenek posztok.
– Így van. Játszottam én is mindenhol, amikor még negyedenként kötelező volt cserélni, kapuba is beálltam. Voltam center, bekk mindkét oldalon. Viszonylag alacsony voltam, de játszottam felfelé két-három éveket is, idősebb korosztályokba.
– És melyik feladat tetszett a legjobban?
– A szélső. Most rosszkéz hátsóban játszom, kettes pozícióban, a feladatom az osztogatás, a védekezés, onnan felmenni támadásba, ez tetszik.
– Hány éves voltál, amikor Kósz Zoli vívott a vízilabdázókhoz?
– Hat. Már elsős voltam.
– Gondolom, a vízilabdával is elkezdtél jobban foglalkozni, néztél meccseket, figyelted az eredményeket, beilleszkedtél ebbe a világba…
– Igen. Már előtte is nézegettem, de szentendrei “parasztgyerekként” inkább a közeli focipályán töltöttem az időt. Az álmom, mint minden kisgyereknek, az volt, hogy focista leszek.
– Van példaképed? És ha van, miért ő?
– Szívós Márton a példaképem, tetszett a játéka nagyon. Ahogy osztogat, ha kell, belövi.
– Hogy kezdődött a “profi pályafutásod? Feljöttél a KSI-be…
– Az első edzőm Zsomb bá’, Nádor Zsombor volt, ő még jobban bevezetett az egészbe. Ugye, Szentendrén játszogattunk-játszogattunk, de nem nagyon fordult meg a fejünkben, hogy komoly eredményeket is el tudunk érni. Egész más felfogást, látószöget tapasztaltam a KSI-nél. Meg hát, szentendreiként a dunántúli bajnokságban szerepeltünk, vidéki csapatok között, rengetegszer nyertünk ott is, aztán KSI-sként sorban jöttek ellenfélként a budapesti nagyobb csapatok, BVSC, Újpest, Fradi, velük szemben teljesen más volt a játék.
– Nőttél-növögettél…, mikor lehetett azt érezni, hogy ebből lesz valami? Sőt, módosítom is a kérdést, hiszen rendre elfelejtem, hogy még mindig csak 16 éves vegy: lehet már érezni, hogy ebből lesz valami?
– Mindig vannak álmok, célok, én ezeknek élek. Az MVP-cím nem volt cél, inkább az, hogy a csapat nyerjen, ott legyünk a dobogó legmagasabb fokán. Visszatérve a konkrét kérdésre: most már úgy vagyok vele, hogy bármi lehet, hogyha jól jönnek ki a dolgok.
– És az min múlik, hogy jól “jönnek-e ki a dolgok”?
– A hozzáálláson, az edzésmunkán, azon, hogy nem ér-e komolyabb sérülés. Én azzal számolok, hogy össze fog jönni a vízilabdás pályafutás.
– Ez a mostani vb-aranyéremmel és az MVP-címmel érett be? Vagy már korábban eldöntötted?
– A szüleim is erre tereltek, ezt választottam.
Tavalyi kép, a portugáliai U15-ös Eb-győztes csapat
– Ha elképzeled magad előtt a jövőt, így a pályád kezdetén – nagy klub, idegenlégiósság, válogatottság, olimpia, olimpiai arany – gondolom, nagyjából ezek a grádicsok lehetnek, játszol mindezzel gondolatban?
– Igen, teljes mértékben!
– Így, ebben a sorrendben, ahogy felsoroltam?
– A sorrend az változhat, ez majd jön, de a célok azok ilyenek, igen.
– A KSI-ben milyen a helyed?
– Idén kaptunk egy lehetőséget, hogy egyik csapattársammal kettős igazolással játszhatunk a Tatabányánál az OB1/B-ben. Valószínűleg úgy lesz, hogy ott játszom és amikor kellünk, akkor az OB1-ben is, a KSI-ben, de erről még mi sem tudunk részleteket. De ez azt jelenti, hogy nevezve vagyok az OB1-re is.
– Beszéljünk kicsit a korosztályos válogatottról.
– Sokáig a tehetséggondozói foglalkozásokra jártam, ami a válogatottság “előszobája”, a tavalyi Európa-bajnokságra összeállított keretnek már kezdettől tagja voltam. A 15 évesek portugáliai Európa-bajnokságát megnyertük, ez volt az első komoly sikerem.
– És most világbajnokságon győztetek… Beszélj erről a tornáról! Hogy készültetek? Éppen a tavalyi győzelem rótt rátok egy kis felelősséget, gondolom…
– Igen, éreztük, hogy Európa-bajnokként esélyesek vagyunk és újra győzhetünk, szerencsére sikerült is. A nyár során két-három felkészülési tornán is részt vettünk és tapasztaltuk, hogy a riválisok – Horvátország, Szerbia, Montenegró – rengeteget fejlődtek, közelebb kerültek hozzánk. Ráadásul nálunk voltak kisebb-nagyobb sérülések is, a csapatkapitányunk, Balogh Botond pedig az U18-asokkal volt egész nyáron, vele csak pár napot tudtunk együtt készülni. Boti közvetlenül az ifjúsági vb helyszínéről érkezett meg Voloszba, a mi versenyünkre és aranyéremmel a nyakába szállt le a repülőgépről…
Mérkőzésről mérkőzésre hatalmas fejlődésen mentünk keresztül mind egyénileg, mind pedig a csapat összeérése szempontjából. Az első meccsünket a törökökkel játszottuk, akik egyáltalán nem gyengék, tavaly Montenegrót verték ki az egyenes kieséses szakaszban. Kicsit döcögősen indult, szorosabb is lett a vége, mint amikor tavaly legyőztük őket, de utána “visszatértünk a helyes útra” és mindenki megtalálta a formáját.
– Ez hogy történt? Összeültetek megbeszélni a tapasztalatokat?
– Igen, a videózás során megbeszéltük, hogy ki mit rontott el, miben lehetne javítani. Ezeket a megbeszéléseket Sanyi bá’ (Cseh Sándor) meg Zoli bá’ (Dávid Zoltán) vezényelte ők segítettek minket.
A voloszi U16-os vb-győztes csapat
– Ahogy élesedett a helyzet, hogy láttad a fejleményeket?
– Amit kiemelnék: nagyon együtt volt a csapat. Minden egyes győzelem után lementünk a tengerpartra és tartottunk egy megbeszélést csak mi, játékosok. Nagyrészt Boti, a kapusunk, Kiss Gergő meg Lugosi Csongor szólt a többiekhez, buzdítva mindenkit. Ezek nagyon-nagyon sokat jelentettek, lendítettek az egész csapat mentalitásán, szükség volt ezekre a megbeszélésekre, hogy így jussunk el a végéhez.
A tartásunk nagyon rendben volt. Ha a mérkőzés közepén kisebb vihar alakult ki, mindig fel tudtunk állni, egymásból merítettünk erőt. Az edzőink mondták, hogy ilyenkor nézzünk balra, utána nézzünk jobbra. És akiket látunk, na, ők lesznek azok, akik kisegítenek minket a nehéz helyzetből, velük közösen fogjuk megnyerni az egész tornát.
– Szakmai szempontból milyen volt a vb? Lehet azt mondani, hogy ti játszottátok a legszebb vagy a leghatékonyabb vízilabdát?
– Ha az eredményeket nézzük, akkor nagyon nem is lehet mást mondani… Persze a meccsek eltérően alakultak, a görög és az olasz meccs is szenvedősen indult, aztán a végére, illetőleg az utolsó pillanatokra tisztultak ki a dolgok, sőt, a szerbek ellen ötméterespárbajban sikerült a magunk javára dönteni a mérkőzést.
– A saját szereplésedet hogy értékeled? Mi volt a feladatot, mit vártak el tőled és hogy sikerült azt teljesíteni?
– Hogy Sanyi bá’ szavaival éljek…, ő azt mondta: a tavalyi vidám kisgyereket szeretné látni, aki kijutott az Eb-re és ott élete formájában játszott. Ami nekem fontos volt szakmai szempontból, Zoli bá’ is ezt mondta: nagyon odafigyelni a védekezésre. Ez látszott már eleve kulcsfontosságúnak a számomra, onnan pedig a támadások segítése volt a dolgom, elsősorban jó passzokkal. Ha pedig otthagynak, próbáljam meg belőni – ennyi volt a feladatom. Nagyjából az, hogy játsszam a saját játékomat.
– És ez hogy sikerült a te értékelésed szerint?
– Úgy éreztem, hogy lehetett volna jobb is, ezért lepődtem meg azon, hogy én lettem a torna MVP-je, de akkor ezek szerint nem lehetett annyira rossz a teljesítményem.
– A személyes jövődet civilként is elképzeled vagy csak a vízilabdában gondolkodsz?
– Mindig vannak elképzeléseim, B, C, D terveknek hívom ezeket. A vicces az, hogy sok minden tetszik, de ezeknek egyenként semmi közük nincs egymáshoz. A nagypapám mérnök, vonz az építészmérnöki tevékenység, de akár az orvosi pálya, esetleg a riporteri, sport-szakkommentátori munka is érdekelne. Sok minden van a fejemben, de van még időm, nem kell elhamarkodni a döntést.
– Mindig megkérdezem az interjú végén, hogy van-e valami, amit nem kérdeztem meg, de szeretnél elmondani.
– Talán annyit, hogy köszönöm az edzőimnek, akik bíztak bennem, legfőképpen Zoli bá’-nak, nélküle és a többi edzőm nélkül ezt a sikert nem érhettem volna el.
– Köszönöm a beszélgetést, gratulálok és sikeres pályafutást kívánok!
Fotók: Nagy Zalán Márk, LEN és FINA