Az utánpótás-válogatottak nyári sikerei arra ösztönözték szerkesztőségünket, hogy egy kicsit visszatekintsünk a múltba és igen érdekes információkat találtunk az 1965-ös újságokban. Forrásunk ezúttal is az Arcanum (adt.arcanum.hu) kincset érő adatbázisa volt. (Megjegyezzük, hogy e páratlan és otthonról is böngészhető archívum otthonról is elérhető, s e hét második felében, szeptember 29. és október 2. között előfizetés nélkül, ingyenesen használható!)
1965 nagyon fontos év volt a magyar vízilabdasport történetében – legalábbis az utánpótlásképzés terén. Addig ugyanis csak az adott korosztályos versenyekre hívták össze a fiatalokat, ebben az évben viszont megkezdődött a szisztematikus felkészítés, időt szántak arra, hogy csapattá formálódjanak a tehetségek, hetente tartottak edzéseket a meghívottak részvételével. Ennek gyorsan meg is lett az eredménye.
Két újságból idézünk ide tényeket és akkori szakmai véleményeket. A leírtak önmagukért beszélnek…
TEHÁT AZ IFICSAPAT
Történelmi tény, hogy Bartalis István és Szittya Károly edzői munkája szinte példátlan eredményt hozott. Ez a varázslatosan fiatal társaság három nemzetközi tornán vett részt az elmúlt évben. A forfit (NDK) megnyerte, a varsóit megnyerte, a budapestit (,Kis Trófea”) megnyerte. Tizenegy mérkőzést játszott, tizenegyszer győzött. Gólaránya: 67:17!
Január óta dolgozik együtt ez a keret — mondja Bartalis. — Az átlagéletkor: tizennyolc év. Két esztendővel alacsonyabb a nemzetközi ifikorhatárnál. Szándékosan válogattunk az alacsonyabb évjáratból, időt akartunk adni a gyerekeknek, hogy igazán csapattá kovácsolódhassanak. Ennek érdekében akár egykét vereséget is vállaltunk volna.
Ezek a vereségek történetesen nem következtek be. Ez legyen a legnagyobb csalódás, amelyet az életben okoznak.
A csapat legfőbb erénye: játéknak tekinti a vízilabdát. Mérkőzéseinek legalább nyolcvan százalékán sokmozgásos, kombinációs pólót produkált, mutatós akciógólokat lőtt, sőt , csavart, pöckölt és dopplerezett. Ugyanez eggyel magasabb szinten, húsz, harminc kilóval izmosabb ellenfelekkel szemben … még a jövő zenéje. Az ügy azonban sürgősebb ennél. Ki az, aki ebből a remek társaságból mér a legközelebbi jövőben egy osztállyal feljebb léphet?
— Talán a kis Szívós, Sáros Laci és Görgényi. Persze hozzá kell tennem … ha…
Ha. Az ifiedzők szótárának legtöbbet használt kötőszava. Igen, náluk mármár feltétlen reflex a feltételes mód.
A kis Szívós. 203 centi. Technikája halványan már emlékeztet a papáéra. Ráadásul: egy perc körül ússza a 100 gyorsot és szinte szemlátomást izmosodik.
Sárosi Laci. Jószimatú és még jobb szemű, fáradhatatlan építő játékos.
Görgényi. Lábtempója kitűnő, kombinációs készsége sakk játékoséra emlékeztet. A labdakezelésén még javíthatna.
Talán, ők a „Gyarmatiformáció” jövendő kulcsemberei? Előfordulhat. Ha…
Igaz, nem divat mostanában már a „Nagy Vérveszteséget” emlegetni. De gondoljuk csak meg: a
melbournei aranycsapat „idegenbe szakadt” ifjú óriásai éppen ma jutnának el az igazi világklasszis érettségi szintjére. A kis Szívós tizennyolc éves. Hogy minden sikerüljön, bizony roppant szakadékon kell átlendülnie.
Viszont törvény, hogy a fejlődés mindig ugrásszerűen következik be.
És miért ne ugorhatnánk?
Peterdi Pál
(Sportélet, 1965. november 1.)
A Népsportban Gallov Rezső összegezte a fiatalok 1965-ös teljesítményét. Többek között ezt írja:
Az ifjúsági válogatott irányítója, Szittya Károly legfontosabb feladatának a minden körülmények közti támadó játék kialakítását tartotta, s ennek megfelelően a sok mozgásos, gyors adogatásos, tömörüléseket elkerülő, a figyelő képességet erőteljesen kifejlesztő, szemfüles és szellemes húzásokból álló összjáték begyakorlására fektette a fő súlyt. Az edző következetesen megkövetelte játékosaitól, hogy a védekezésben is, ha nem is újszerű, de feledésbe merült felfogás szerint inkább zavarni próbálják az ellenfelet, s így azt elérni, hogy az ellenfél átadásai éppen a zavarás — amely lehet egy apró, helyes ütemben végzett lökés, lehet sáncolás vagy nyomás — következtében váljanak pontatlanná, s ezáltal szabályos körülmények közt is megszerezhetőkké.
Sikerült Szittya edzőnek megerősítenie a csapat taktikai fegyelmét és az elengedhetetlenül szükséges jó közösségi szellemet. Ifjúsági válogatottunk technikai vonatkozásban is nagyot lépett előre, és különösen feltűnt, hogy a játékosok szinte kivétel nélkül tudatosan törekedtek a pozitív helyezkedésre, az ellenfél és az érkező labda közé. A csapat kialakítása, a cseresorok megformálása lehetővé tette, hogy az ellenfél taktikájának ismeretében — akár negyedek közt is — a legmegfelelőbb változtatásokat valósítsa meg az együttes.
A dicséretek ellenére azonban még igen sok a tennivaló, hiszen tulajdonképpen még csak a csapat — mi már képességei szerint úgy könyveljük el, mint a jövő válogatottunkat — összekovácsolásának kezdeti lépéseit tettük meg.
Az a rövid jellemzés, amelyet a vízilabda ifjúsági keret edzője, Szittya Károly adott „fiairól”, híven mutatja az erényeket és a hiányosságokat egyaránt.
Molnár Endre (kapus, Bp. Építők):
Megbízhatóan látta el feladatát, egy-két alkalommal a mezőny legjobbja volt. Le kell higgadnia, reflexeit is javítania, izomerejét is növelnie kell.
Szívós István (FTC):
Kitűnő adottságokkal rendelkezik. Tovább kell törekednie a szabályos, benyúlással történő szerelésekre. Kallózó lábtempója javításra szorul. Középcsatárposzton el kell tartania a védőjét, karmunkája nem eléggé dinamikus. Egyébként mind a védelemben, mind a középcsatár helyén kiemelkedőt nyújtott.
Görgényi István (Bp. Honvéd):
Végig megbízhatóan játszott. Technikailag sokat javult. Nem érzi még viszont a lefordulási lehetőségeket, s ezért támadásindítása lassú, fel kell gyorsítania kartempójának ütemét. A kapáslövésekkel és a helyes ütemben végzett átadásokkal még hadilábon áll.
Németh István (BVSC):
Szeszélyesen szerepelt. Némelykor kiválót nyújtott, némelykor érthetetlenül gyengén játszott. Jó formáját jó lenne állandósítani, s emellett mell-lábtempóját és a robbanékonyságát is javítani.
Sárosi László (Újpesti Dózsa):
A fiatalok közt, sajnos, az egyetlen, aki fedezeterényekkel rendelkezik. A kapkodásról azonban le kell szoknia. Az ő formája is ingadozott, bár ebben a külső körülmények is közrejátszottak. Több szorgalomra és játékszeretetre van szüksége.
Kardos Tibor (BVSC):
A mérkőzések zömén jó közepesen, hasznosan játszott. Hibái közül még mindig az a legsúlyosabb, hogy nem fordít kellő gondot, a védekezésre. Keveset játszik keresztbe, betett fejjel vezeti a labdát, s ezért nem tudja követni a mezőny alakulását.
Kásás Zoltán (FTC):
Az ő teljesítménye volt a játékosok közül a legegyenletesebb. Ahhoz, hogy kiemelkedő fedezetté váljék, keményebb, bátrabb játékra, szemfülességre s a játék közben több figyelemre van szüksége.
Császár György (Budai Spartacus):
Szívós mellett az egyetlen középcsatár-egyéniség a csapatban. Egy-két mérkőzésen kitűnően játszott, de a többin is megállta a helyét. Nem eléggé erős még fizikailag, játékában kevés a küzdőjelleg, játékát sokoldalúbbá kell tennie.
Gerber Gyula (FTC):
Komoly erényei: gyors helyzetfelismerés, kiváló reflex, szemfülesség. Igazi balkezes csatár. Erőnléte kifogásolható, kevés gondot fordít a védekező játék elsajátítására.
Az említettek játszottak a legtöbbet a csapatban. Rajtuk kívül az egri Szölgyémi Ferenc a legjobbak közé tartozik, igen jó benyomást keltett Szekeres Tamás (Bp. Honvéd), megállta a helyét Kövecses Zoltán (FTC), Talpag József (OSC) és Graniner János (Bp. V. Meteor) is.
(Népsport, 1965. november 12.)
A fenti nevek nagy része ma is jól ismert a vízilabda-kedvelők körében. Molnár Endre, Sárosi László és Szívós István a következő három olimpiáról éremmel tért haza (sorrendben: bronz, ezüst és arany), Görgényi Istvánnak és Kásás Zoltánnak Münchenben lett ezüstje.
Az 1968-as mexikói olimpián bronzérmet szerzett magyar válogatott:
Bodnár András, Dömötör Zoltán, Felkai László, Konrád Ferenc, Konrád János, Mayer Mihály, Molnár Endre, Pócsik Dénes, Sárosi László, Steinmetz János, ifj. Szívós István. Szövetségi kapitány: Markovits Kálmán.
(Csapatképet nem találtunk, ami akkor is furcsa, ha annak idején még a meccseket sem nagyon lehetett látni itthon.)
Az 1972-es müncheni olimpián ezüstérmet szerzett magyar válogatott:
Görgényi István, Sárosi László, Bodnár András, Kásás Zoltán, Pócsik Dénes, Cservenyák Tibor. Molnár Endre, Magas István, ifj. Szívós István, Konrád Ferenc, Faragó Tamás. Szövetségi kapitány: Rajki Béla.
Forrás: Képes Sport, 1972. július 25. Varga Zsolt felvétele
Az 1976-os montreali olimpián aranyérmes magyar válogatott:
Faragó Tamás, Sudár Attila, Molnár Endre, ifj. Szívós István, Csapó Gábor, Horkai György, Kenéz György, Cservenyák Tibor, Sárosi László, Konrád Ferenc, Gerendás György. Szövetségi kapitány: Gyarmati Dezső.
Forrás: olimpia.hu 2016.10.12. (MTI Fotó: Petrovits László)