A magyar válogatott az 1928-as (elveszített) amszterdami olimpiai döntőt követően 11 éven át, 110 mérkőzést lejátszva nem kapott ki egyszer sem. Aztán ennek az aranycsapatnak lejárt az ideje. Meglepő lehet, hogy a hanyatlás okairól milyen nyíltan beszéltek annak idején a sajtóban nyilatkozók. Ezt idézzük fel most szokásos forrásunk, az Arcanum Újságok segítségével.
Az 1928-as amszterdami olimpia döntőjében a magyar válogatott rendkívül fájó vereséget szenvedett Németországtól – ezt követte a valószínűleg megismételhetetlen sikerszéria. Ennek során kétszer álltunk bosszút a németeken: 1932-ben Los Angelesben, 1936-ban pedig Berlinben(!) győztük le őket az olimpiai fináléban.
A győzelmi sorozat egy hollandiai kisvárosban szakadt meg – nem kell mondani, a németek ellen. Ezzel a mérkőzéssel és közvetlen következményeivel korábban két cikkben is részletesen foglalkoztunk:
Miért mondott le Ivády Sándor szövetségi kapitány?
Miért mondott le Ivády Sándor szövetségi kapitány? II.
Mai szemmel nézve furcsának tűnik, hogy a csapat szakmai és emberi problémáiról milyen nyíltan esett szó a korabeli sajtóban. Mostani szemlénkből erre hozunk példákat.
1940 márciusának végén a Sporthírlap közölt érdekes cikket, megszólaltatva a kor egyik nemzetközi klasszisát, a belga Blitz Gérardot, aki 39 évesen, akkor vonult vissza.
(…)
– Kedves Gérard — kérdeztem tőle — ön megjárta húszéves pályafutása alatt a világ valamennyi nagy városát és küzdött néhány nagy ellenfél ellen, hogyan osztályozná ön a világ vízilabdajátékosait ?
— Mindenekelőtt valamennyi játékos közül ki kell emelnem a magyar Halasyt, mint aki versenyen kívül állt. Nyugodtan mondhatom, hogy ő volt a világ valaha élt legjobb vízilabdajátékosa. Neki köszönheti a magyar vízilabdasport évekig tartó egyeduralmát. Ha hozzávesszük, hogy Halasy mint úszó is igazán világklasszis volt, nyugodtan mondhatom, hogy nálánál nagyszerűbb vízisportolót nem láttam. Halasy után az én sorrendem: Bademacher, Gunst, Padou, Németh.
Ezekkel a versenyzőkkel is sok kemény csatát vívtam meg, de a legkeményebbeket Padouval. Meg kell jegyeznem, hogy Padou nyíltan volt kemény, alattomos durvaságokat sohasem csinált. A legnagyobb úszóbravúrt szintén a magyar Halasy csinálta, aki 1931-ben az Európa-bajnokságokon a verhetetlennek hitt Tarist hagyta maga mögött és 1500 méterre 20 perc 49 mp-et úszott. Ez a győzelem olyan mély benyomásokat keltett bennem, hogy talán még huszonöt év múlva is emlékezni fogok ennek a versenynek minden mozzanatára.
— Mit tart a jelenlegi vízilabdasportról és mi a véleménye a magyarokról? Hanyatlott-e a magyar válogatott, vagy pedig a többiek javultak fel?
— A vízilabdasport általában minden országban hanyatlott, de a legjobban a magyarok hanyatlottak. Néhány érdekes dolgot figyeltem meg az utóbbi három évben és nem hiszem, hogy megállapításaimban tévednék. A magyar csapatból eltűnt az, amit mi mindig a legjobban csodáltunk: a nagyszerű bajtársi szellem. A flammand—vallon viszálykodás a belga csapatot is mindig két táborra szakította és azelőtt mi mindig azon voltunk, hogy a magyarokat állítsuk példaképpen a játékosaink elé. Ma az a helyzet, hogy a magyar csapat nem két, hanem hét táborra szakadt. A legutolsó magyar csapatban, amit láttam, nem volt két ember, aki beszélő viszonyban volt egymással. Hogy akar ön ezek közt megértést, mikor még a vizen kívül sem értik meg egymást. Ez volt az egyik oka annak, hogy a magyar csapat elvesztette egyeduralmát. A másik, hogy a magyar játékosok lassúbbak lettek és elvesztették azt a csodálatos labdakezelést, amit mi mindig megcsodáltunk. A magyarok sohasem voltak nagyon gyorsak, de labdakezelésük olyan tökéletes volt, hogy lassúságuk nem is tűnt fel. Az az érzésem, hogy ha valaki feltámasztaná a magyar csapatban azt a baráti szellemet, ami megvolt Komjádi alatt, a magyar csapat még mindig verhetetlen volna. Hollandiában néha az volt az érzésem, lehet, hogy tévedek, hogy a magyar csapat egyes tagjai égették egymást. Szívből küzdeni csak egy játékost láttam és ez Sárkány volt, aki még mindig egyike a világ legjobb hátvédeinek. Meg kell állapítanom, hogy a magyarok sem állnak valami jól az utánpótlás tekintetében. Ez annál is csodálatosabb, mert önöknek volt egy fiatal csapatuk, amely egy német portya alkalmával végigverte egész Németországot. Hová tűntek ezek a játékosok?
Elbúcsúzunk Blitztől és elgondolkozva megyek haza.
Lázár Sándor
Sporthírlap, 1940.03.30. – Forrás: – Arcanum Újságok
Időben kicsit hátrább megyünk. Ivády Sándor 1939-es lemondása után Vizvári Károly vette át a válogatott irányítását és mivel a megromlott szellemiség miatt eltiltott játékosok miniszteri kegyelmet kaptak, velük is számolhatott a keret összeállításánál. De Vizvári regnálása nem tartott sokáig, 1940 tavaszán már ismét Ivády volt a szövetségi kapitány, elődje az utánpótlás irányítását kapta feladatul.
Már ebben a minőségében kérdezte őt a Nemzeti Sport:
Öt év múlva ismét tetőpontján lesz a magyarvízilabdasport! — mondja Vízvári Károly, az utánpótlás vezetője
Vizvári Károly évek óta egyik legszorgalmasabb munkása a magyar vízilabdasportnak. Mint egyesületi vezető kezdte, majd 1934-ben az utánpótlás portyáját már ő vezette és az elmúlt esztendőben az utánpótlás megszervezése után a válogatott vízilabdacsapat kapitánya is volt, így alkalma volt látni a régi aranycsapat mellett a feljött és feljövőben levő fiatalságot is. Vizvári Károly tehát megfigyelhette a nagyok játékingadozását, de ezenfelül a legilletékesebben megállapíthatja, hogy megfelelők-e a mai fiatalok és fel tudják-e vinni majd ismét a régi magasságba a magyar vízilabdasportot. Fel is tesszük neki az első kérdésünket: hanyatlott-e a magyar vízilabdasport ?
— Hanyatlott! — szól a válasz. — De ez a hanyatlás nemcsak hazai jelenség, hanem általános! Az úgynevezett ,,nagy“ vízilabdacsapattal rendelkező nemzetek, az angolok, franciák, belgák, jugoszlávok és svédek mind, mind igen nagyot hanyatlottak. De még örök ellenfelünk, a németek is visszaestek! Erre mutatnak rá az elmúlt évi HK-n (Horthy Kupán – a szerk.) elért eredményeik. Dechinchenben a németek minden ellenfelükkel szemben gyengébb eredményt értek el, mint a magyarok, s a magyarok elleni győzelmük végeredményben igazán csak a szerencsén múlott. Fejlődést viszont csak a holland és az olasz csapattól látok, de még nem akkorát, hogy már igazi nagy csapatnak számítanak.
— Ezek szerint tehát mikor kezdett a magyar vízilabdasport hanyatlani?
— A hanyatlás 1929 után indult meg. Akkor volt formája tetőpontján a magyar csapat, utána fokozatosan egyre gyengébben játszott, bár egyes eredményei, például a losangelesi, majd a magdeburgi német-magyar látszólag nem ezt mutatta.
— Mivel magyarázza tehát a vízilabdasport hanyatlását?
— Olyan tudású játékosok, mint amilyenekkel a vízilabdasport fénykorában rendelkeztünk, nem teremnek mindennap. Az ilyen tudású játékos olyan, mint a művész: születik. Sok jó játékost lehet nevelni, de ilyeneknek születniük kell. A mostani éljátékosok elvesztették gyorsaságukat, ennek következtében a csapat játékát kellett megváltoztatni. A mai csapat jóformán egyhelyben áll, az ilyen álló csapat pedig sohasem lehet olyan eredményes, mint a gyors, mozgó csapat, könnyebb is legyőzni. Viszont az öregedő, gyorsaságukat vesztett játékosok leváltása nem történhetett meg a kellő időben, mert a fiatalok tudásban még a leromlott öregeket sem tudták elérni. Ezenfelül van azután még egy óriási hiba nálunk: nagyon megromlott a játékosszellem. Sajnos ott tartunk, hogy vannak a válogatott keretnek olyan tagjai, akik egymásnak még véletlenül sem adnának át labdát. Pedig minden eredményesség legfőbb feltétele az egymásközti jóviszony, az összetartás, a bajtársi szellem, a közösségérzet, az egymásért való munkálkodás.
— Hát ez a fiatalok esetében csak nem gond! Hiszen őket még lehet nevelni, hajlítani, őket még jobban lehet irányítani, mint a „sztárokat”.
— Ezt, sajnos, egyáltalán nem mondhatom! Rövid kapitányságom alatt éppen a fiatalokkal szereztem a legkeserűbb tapasztalatokat. A mai fiatalságból kiveszett a virtus, a játékosösztön, a sport szeretete. Alig van kivétel! Mind, mind érvényesülési lehetőséget lát abban, hogy vízilabdázik. Mindegyik azt hiszi, hogy az egyesületének tesz szívességet, ha játszik. De még ez sem lenne olyan nagy baj, ha emellett legalább szorgalmas és lelkiismeretes lenne. De éppen az ellenkezőjét teszi, mint amit kellene! Az edzéseken mindig elkésik, örül, ha egypár hosszt úszás közben le tud csalni, ha be tudja csapni az edzőjét és ha valami alól ki tudja húzni magát. Csak — bocsánat a kifejezésért — a pofázásban nagyok! Így pedig eredményeket nem lehet elérni. Szerintem eddig még példátlanul erős kézzel kellene a rendetlenkedők ellen fellépni, mégpedig az egyesülteknek közösen! Ne fordulhasson elő többé az, hogy az egyik egyesület által megbüntetett játékost a másik egyesület azzal csalogatja megához, hogy náluk tehet, amit akar. Ezzel csak növelik a romlást.
— Ezek szerint teljesen reménytelen a magyar vízilabdasport jövője.
— Azt nem mondhatnám! Az egész fiatalok között igen sok a tehetséges és a jobb szellemű ifjú. Ha ezek felnőnek, kifejlődnek és nem romlanak el, ismét nagy lehet a magyar vízilabdasport! De ehhez még idő kell, legalább öt év. Ha ez alatt az öt év alatt jobb szellemben, több sportszerűséggel és végtelen szorgalommal igyekszik és fejlődik ez a „harmadik generáció”, akkor igenis ismét olyan színvonalra jut el a magyar vízilabdasport, mint volt fénykorában, 1929-ben. De, ismétlem, ezt csak úgy érhetjük el, ha a fegyelem nem lazul meg és az igazi sportszeretet hatja át ifjú tehetségeinket, úgy, ahogy az áthatotta a nagycsapat tagjait.
Érdekes, hogy éppen Vizvári Károlynak van ilyen rossz véleménye a fiatalokról! Holott az utánpótlással éppen ő már nem egy igen szép eredményt ért el. A magunk részéről csak annyit fűzünk hozzá, hogy megállapítása mindenben helyes. Aki nem szereti a sportot magáért a sportért, a virtusért , az nem érhet el valóban legelsőrangú eredményt. De ha olyan lelkesedés és odaadás lesz a fiatalokban is, mint volt annak idején az öregekben, akkor szerintünk sem lesz semmi hiba és ismét lehengereli a magyar vízilabdacsapat az egész világot.
Nemzeti Sport, 1940. március 5. – Forrás: – Arcanum Újságok
A régi-új szövetségi kapitány, Ivády Sándor két szakembert kért fel segítőül, az egyik Keserű II. Alajos, az akkor rendkívül népszerű “Laló” volt.
A Nemzeti Sport őt is megszólaltatta a sportág válsághelyzetének ügyében:
Keserű II. Alajos, a népszerű ,,Laló‘‘ volt az aranycsapat középfedezete, majd később csatára, ő volt az első játékos, aki fáradhatatlan úszkálásával állandó mozgásban tartotta az egész csapatot és tette ezzel példátlanul eredményessé. Már régóta nem tagja a válogatott csapatnak, már talán sokan el is felejtették. Most azonban ismét közelebbi kapcsolata lesz , a válogatottakkal, mert Ivády Sándor dr. a munkatársává és állandó helyettesévé nevezte ki. Most tehát ismét részt vesz a munkában, legalább is mint irányító. Ezért szólaltatjuk meg őt is, hanyatlott-e a magyar vízilabdasport s milyen reményt fűz a csapat jövő szerepléséhez. (Az első kérdésünk — hanyatlott-e a magyar vízilabdasport?) Keserű elgondolkozik, majd így válaszol :
— Hanyatlott! Igenis hanyatlott.
— Miben, látja a hanyatlás okát?
— A játékosok körülbelül alig változtak, mégis visszaesett a vízilabdasport, de nem azért, mert a játékosok romlottak volna, hanem egyszerűen azért, mert a játékuk lassúbb és körülményesebb lett. A játék menete lassult meg! Ezt úgy értem, hogy a mai játékos nem a legegyszerűbb és nem a gyors lehetőségeket választja, hanem körülményeskedik, így igen gyakran például feleslegesen úszik, holott már régen leadhatná a labdát. Másrészt pedig igen megromlott a szellem a csapatban. Egyáltalán nincs baráti összetartás, ha valaki rossz labdát kap, azonnal meg van győződve arról, hogy társa „égetni” akarta őt és nem is gondol arra, hogy nem úgy sikerült a leadás, ahogy társa akarta.
— Tehát gyorsítani kell a csapatot, de hogyan lehet ezt keresztül vinni?
— Az én elgondolásom az: versenyeket kellene rendezni vizilabdajátékosok részére. Mert köztudomású, csak úgy lehet állóképességet szerezni, ha versenyez a játékos. Vegyük csak sorba a régieket, Homonnay, Halassy, Német, Keserű I. mind állandóan versenyzett! Akkor voltak igazán jó formában, amikor úsztak. A vízilabdaváltók mellé minden egyesület kiírhatna különböző versenyeket, aminek azután meg is lenne az eredménye.
— És mi van a fiatalsággal, vannak ott tehetségek, akik biztatnak ?
— A fiatalok között van egy pár tehetség, ezekkel azonban az a baj, hogy bekerültek a keretbe, agyon dédelgették őket, elkapatták a srácokat. Ennek az lett a vége, hogy most már nem is lehet egy ilyen „tehetségnek” magyarázni! Ő mindent jobban tud! A mai utánpótlásnak az a baja, hogy már öt-hat esztendeje „utánpótlás”. ..Ígéret”… Még egyetlenegy állandó válogatott játékos sem ugrott ki közülük.
— Mi tehát a teendő?
– Először is meg kell szüntetni a különbséget az öregek és fiatalok között. A legszerencsétlenebb gondolat volt a köztudatba dobni, hogy vannak öregek, és vannak fiatalok. A mai „öregek” között igen sokan vannak, akik még most is sokkal fürgébbek és szorgalmasabbak, mint az úgynevezett „fiatalok”. A megromlott szellemet meg kell javítani. Ismét a régi bajtársi szellemnek kell uralkodnia fiúk között. Egymásért kell dolgoznunk, s ha nem megy az egyiknek, a többieknek nem korholniok, hanem buzdítaniok kell, így azután lesz jó eredmény…. Azután legfőképp pedig dolgozni, úszni, úszni, hogy minél gyorsabb legyen ismét a csapat. A gyorsasággal azután megjön minden! Egyszerűbb lesz a játék és sokkal eredményesebb. Én az új munkakörömben mindig csak erre fogok törekedni, gyorsaságra, gyorsaságra és harmadszor is gyorsaságra! Ha ezt sikerül elérnem, megtettem kötelességem.
Amint látjuk az „aranycsapat” fedezete egyáltalán nem látja sötéten a helyzetet, „csak” egy kis munkára akarja fogni a társaságot.
Nemzeti Sport, 1940. március 10. – Forrás: – Arcanum Újságok
Ha valakinek nem tűntek volna fel a cikkek alatti dátumok, jelezzük, hogy ebben az időszakban már javában zajlott a második világháború.
Az előbb Tokiónak, aztán Helsinkinek ítélt 1940-es, majd az 1944-re, Londonba tervezett Játékokat nem tartották meg.
A világégést követő első olimpia házigazdája 1948-ban London volt, ahol a vízilabda tornán Olaszország győzött, megelőzve a magyar és a holland válogatottat. A következő két olimpián, Helsinkiben és Melbourne-ben Magyarország nyerte az aranyérmet.