Gond gond hátán a hazai pólóséletben. A párt lapja tollhegyre tűzte a problémákat és megmondta, merre az előre. 1949-es cikket ismertetünk a Szabad Népből. Forrásunk ezúttal is az Arcanum (adt.arcanum.hu) kincset érő adatbázisa volt.
Magánügy-e a vízilabdasport?
‘— Gyertek, barátaink, játsszunk vízilabdát — ezzel a felszólítással fejezi be a legnagyobb szovjet sportlap legutóbbi számában megjelent vezércikkét, amely a vízilabdasport egyre fokozódó népszerűségével foglalkozik. De nemcsak a Szovjetunióban, hanem szerte a világon mindenütt egyre nagyobb és nagyobb tömegek fordulnak az igen érdekes vízilabda-játék felé és a különböző jelentések nagyszerű eredményekről számolnak be.
Ezek a hírek semmiesetre sem lehetnek közömbösek részünkre, hiszen Magyarországon a vízilabdasport évtizedeken át az egyik legeredményesebb sportág volt, a válogatott csapat hosszú ideig szinte legyőzhetetlen volt és nem egyszer hangzott el az a külföldi megállapítás, hogy ,,a vízilabdázás Magyarországon nemzeti sport”. A magyar vízilabda-együttesek határon túli szereplései mindig eseményt jelentettek és nem jelentett túlzást az sem, amikor a legismertebb külföldi szakértők mindig a magyarokra hivatkoztak, ha arról volt szó, hogy kiktől lehetne elsajátítani ennek a sportnak a fortélyait. Sajnos, ma már egyre ritkábban hallhatjuk ezt a hangot, nem mintha a vetélytársak különösebben megerősödtek volna, hanem sokkal inkább azért, mert a magyar vízilabdasport immár évek óta komoly válsággal küzd.
Ugyanakkor, amikor a felszabadulás után a legtöbb sportág a legrövidebb időn belül kiheverte a háború okozta veszteségeket, a vízilabdázásban korántsem történt meg ez. Néhány egyesület megalakította ugyan vízilabdaszakosztályát, kiírták a bajnokságot is, de olyan körülmények között folyt állandóan a harc a bajnoki címért, amilyenekre még nem igen volt példa úgyszólván egyetlen sportág történetében sem. A vezetőket egyáltalán nem a nemes versengés fűtötte, nem arra oktatták a játékosokat, hogy sportszerűen küzdjenek a medencében és minden esetben nyugodjanak meg a jobbik csapat győzelmében. A közönség, amely mindig nagy szeretettel és érdeklődéssel kísérte a hagyományokkal rendelkező vízilabdasport küzdelmeit, hétről-hétre megdöbbenéssel tapasztalta, mi történik az uszodákban , szárazon és vizen. A medencében a játékosok valóságos pankrációs birkózást folytattak, a parton pedig a vezetők tanúsítottak sokszor minősíthetetlen magatartást. Ez az állapot lassan odáig fajult, hogy ebben a sportágban csak vajmi keveset törődtek az utánpótlással, csupán az egymás elleni cselszövés, vádaskodás foglalkoztatta mindazokat, akiknek pedig egészen más lett volna a feladatuk. Két elsőosztályúcsapat mérkőzésén például előfordult, hogy az egyik sokszoros válogatott játékos a szó szoros értelmében „knockantolta” az ellenfelét, sőt legutóbb a verekedés kiterjedt a nézőtérre is. Várható volt-e ezek után az, hogy a vízilabdasport folytassa azt az utat, amelyen haladva ragyogó eredményeit elérte és elképzelhető volt-e az, hogy az ifjúság, az utánpótlás szép és nemes sportot tanuljon?
Amíg a vízilabdázással rokon úszósportban minden a rendes kerékvágásban haladt, a vízilabdázóknál állandó izgalmak borzolták fel a kedélyeket. Ilyen hangulatban utazott már el a tavalyi olimpiára is a magyar vízilabdaválogatott és természetes, hogy szereplésével csalódást keltett. „Ennél a sportágnál, amely hosszú évtizedeken át őrizte a világhegemóniát, valami nincsen rendjén” — írtuk már akkor is az olimpia utáni mérlegünkben. „Nemcsak a játékosok képességeivel van baj, hanem a sportszellem terén is sok a kifogásolni való. A mérkőzések idején napirenden volt a nézeteltérés, széthúzás, nem mintha nem ugyanarra a célra törekedtek volna, de valamennyien más-más úton igyekeztek elérni. És meg kell állapítani, hogy a vezetők sem voltak elég keménykezűek ahhoz, hogy a közös cél érdekében összefogják az egész társaságot.” Az olimpia után az lett volna a természetes, ha az érdekeltek okulnak a hibákból és rátérnek a helyes útra. Sajnos, semmi változás nem történt, ezt az elmúlt egy esztendő immár bebizonyította.
A legnagyobb sikerekre visszatekintő magyar sportág, a vízilabda továbbra is küzködik, a vezetők és a játékosok továbbra is önző egyéni érdekeiket tartják szem előtt. A magyar vízilabdasport hovatovább odáig süllyedt, hogy néhány ember magánügyévé vált, akik — kevés kivétellel — mit sem törődnek azzal, hogy a széles tömegek sportolását segítsék elő, kizárólag a saját érvényesülésük és a klub-sovinizmus vakítja el őket.
A legfőbb sporthatóságra vár a feladat, hogy haladéktalanul megszüntesse ezt a tűrhetetlen állapotot és a vízilabdasport ismét visszakerüljön arra a színvonalra, amelyről felelőtlenek hibájából lecsúszott.
L. L. (Szabad Nép, 1949. július 13.)