1965-ben vagyunk. A magyar válogatott Budapesten megnyeri a Trofeo Itália tornát és ezzel végleg elhódítja a serleget. A sajtó azonban nemhogy fanyalog, hanem egyenesen vészharangot kongat. A Képes Sport cikkét ismertetjük és filmhíradós felvételeket is tudunk mutatni. Forrásunk ezúttal is az Arcanum Újságok.
MIÉNK A TÓFEA!
Egyhetes kemény csatározás után a magyar csapat nyerte a Trofeo Itáliát.
Egy hét reménykedés, öröm, bánat és izgalom a lelátón, s öldöklő harc, verekedés, taktikázás, a vízben.
Egy hétig szinte átforrósodott a Sportuszoda medencéjében a víz. Igazán legény volt a talpán, aki kiállta ezt a próbát.
A magyar csapat tagjai becsülettel helytálltak. Győzelmüknek mindnyájan tiszta szívből örülünk. És gratulálunk!
Az öröm, s a megnyugvás percei talán megfelelő alkalmat nyújtanak arra, hogy a játékkal kapcsolatos negatív megjegyzéseinket is papírra vessük.
Játékot írtam, de rögtön helyesbítenem kell. Ez a vízilabda bizony már nem játék. És nem férfias küzdelem. Sokkal inkább csintalan gyerekek verekedése. Néhol humoros, másutt elkeseredett, mérges verekedés. Egyetlen tiszta szerelés, egyetlen tiszta labdaátvétel nincs. Első szándékkal osztják a pofonokat a vízben. S ahogy múlik egy-egy mérkőzésen a játékidő, úgy válnak a csintalan gyerekek — mérges felnőtteké. Csak egyetlen példát: Szandics, aki egyébként a jugoszláv csapat legjobb embere volt, a magyar-jugoszláv találkozón, miután a játékvezető kiállította, olyan méregre gerjedt, hogy neki akart szaladni a közönségnek.
A százhúsz kilós, kétméteres óriás „vadulása” nem egyedülálló jelenség. Vízben és vízparton számos társa akadt a torna ideje alatt.
Joggal kérdezi az ember: mitől lett ilyen a vízilabda? A békés sportemberek technikás játéka, miképpen vált vízibirkózássá?
Egyesek úgy vélik, hogy a védekező taktika tette ilyenné, tehát sokszor élvezhetetlenné a játékot. A védekező taktika itt párosbirkózást jelent. Méghozzá sok esetben alattomos birkózást, amely a víz alatt folyik. A szakemberek dolga, hogy végleges választ adjanak arra a kérdésre, hogy: MI LESZ VELED VÍZILABDA?
A magyar vízilabdázók mindig élen jártak a szép, technikás játékban. Erről voltak híresek, s ezért voltak félelmetesek. Ezért fáj duplán nekünk, hogy a magyar csapat is lassanként leszokik erről a játékról. A jugoszlávok elleni mérkőzésen is ahelyett, hogy játszottak volna, leálltak dulakodni, birkózni. És mikor? Amikor a két súlycsoporttal nehezebb az ellenfél! Félreértés ne essék, nem az öncélú technikázást, s a látványos svédcsavarokat hiányoljuk. A technikai fogyatékosságok ellen emelünk szót. A magyar válogatott például a románok ellen egymásután öt alkalommal adta el a labdát. Amagyar válogatott csak nehezen, s némi szerencsével nyerte meg a tornát. (A jugoszlávok nagy meglepetésre kikaptak az NDK-tól.) Nem volt kiemelkedően jó csapat a tornán. Egyformán játszott az első és az utolsó is. És ez a játék, uniformizált vízibirkózás. Pedig a magyar csapat tagjai másképpen is tudnak játszani. Jobban is, szebben is. Vízilabda-szerűen…
A jelenlegi játék mellett alig lehet csodálkozni a játékvezetők ingadozó magatartásán. Szinte másodpercenként fújnak a sípjukba. De fütyülhetnének akár minden labdaátadás után is. A víz alatti rejtett faultokat természetesen teljesen szubjektíven ítélik meg. Soha nem lehet biztosan tudni, hogy melyik volt az a játékos, amelyik „csak” visszarúgott.
A közönség elsősorban a bírókat kárhoztatja. Sokszor igazságtalanul kifütyüli. De vajon mit ítélnének egyes hangoskodók, ha ők állnának a vízparton?
Egyébként is érdemes néhány szót szólni ezekről a „bátor” hangoskodókról, heccmesterekről. Minden eseményen, ahol izgalmat szimatolnak , megjelennek. És percenként botrányt okoznak. Közülük sokan a szabályokat sem ismerik, a játékot sem élvezik, a sportot sem szeretik. Csak a botrányért lelkesednek. Mellettük nem lehet szurkolni, örülni, bánkódni. Mellettük csak mérgelődni lehet.
Mindez idegen a sporttól, s idegen a Trofeo Italiától.
Idegen a küzdelmes nagy tornától, amelyet végülis a mieink megérdemelten nyertek, s ezzel újabb lehetőséget kaptak arra, hogy vezetői, vagy még inkább megmentői legyenek a vízilabda-sportnak.
A Trofeo Italia, miután két alkalommal a magyar csapat nyerte, a szabályok értelmében véglegesen nálunk marad.
Lakatos György
Képes Sport, 1965. szeptember 28.
A filmhíradó több mint 10 perces tudósítása a margitszigeti tornáról: