Egyre kevesebben tudják, hogy ki volt Szepesi György. A sportvilág nagy alakja, az a rádióriporter, aki jellegzetes stílusával intézménnyé vált és persze sokáig tőle, a közvetítéséből értesült mindenki arról, hogy mi történik a pályán, hiszen nem volt még internet, jószerivel televízió sem. Szepesi Búcsú a mikrofontól címmel (1998-ban) írt visszaemlékezést pályájára, ebből idézünk egy, a vízilabdával kapcsolatos sztorit. Forrásunk ezúttal is az Arcanum (adt.arcanum.hu) kincset érő adatbázisa.
A sztorit Szepesi György adja közre könyvében, de – mint látható – a szerző a nemrégiben elhunyt Moldova György.
A montreáli olimpián tizenkét napig együtt dolgozhattam Moldova Györggyel. Öröm számomra, hogy ő is jó szívvel emlékezik kanadai kalandjainkra.
Tizenkét napot dolgoztunk együtt Szepesivel, láttam, hogy dőlt neki a falnak, mikor amagyar párbajtőrcsapat kikapott a svédektől, és nem került a döntőbe, láttam, hogy írta meg előre köszöntőjét Kancsal áhított ezüstérméhez, és hogy tépte el, mikor öttusázónk messze a vert mezőnyben végzett, de legjellemzőbb emlékként a magyar-kanadai vizipóló-meccs közvetítését őrzöm meg.
A meccset egy városszéli uszodában rendezték, a rádiós közvetítőállásokat a nézőtérutolsó sora mögött helyezték el, talán tíz emelet magasságban, ahonnan igen jó rálátásunk lett volna a medencére – ha egyáltalán láttunk volna valamit ilyen magasról. A magyarcsapat tagjai közül csak Faragót lehetett megismerni, mert utána egy méter haj úszott a vizen. Szepesi idegesen pislogott, szemüvegét leengedte az orra hegyére, ez nem megy.
Kért egy ír papírt, egy függőleges vonással kettéosztotta, egyik oldalra öklömnyi betűkkel felírta a magyar csapat összeállítását, túloldalra a kanadai csapatét. Megkért egy magyarul tudó Kanadában élő vízipólóedzőt, hogy kövesse a játékot, és mutasson rá a papíron annak a játékosnak a nevére, aki épp magánál tartja a labdát, így hangzott a közvetítésben:
– Kedves hallgatóim, a magyar csapat éri el a labdát – gyors pillantás a papírra: a segítő ujj Horkai nevére mutat -, Horkai kezdeményez, bejátssza a labdát középre – megint a papírra néz, az ujj Sárosi doktor nevére bök -, Sárosi doktor elé, aki továbbadja – a papíron az ujj Sudár neve alatt húz egy vonást – Sudárnak…
Ültem Szepesi mögött a lépcsőn kuporogva, kicsit elhúztam a szám, de arra gondoltam, hogy egy rádióriporter felelősséggel tartozik, így vagy úgy, de meg kell oldania a rábízott feladatot, de azért valami mélyen nem tetszett. És egy szabadabb pillanatban Szepesi megszólalt: – Kedves hallgatóim, be kell vallanom, ebből a magasságból nem tudom megkülönböztetni a játékosokat, egy papírra írtam fel a nevüket, és itt áll mellettem X, a kitűnő vízipólóedző, aki mindig rámutat arra, aki a labdát épp a birtokában tartja…
Ez igen – gondoltam magamban, egyszerre bevallani emberi és riporteri gyöngénket, rövidlátásunkat és a közvetítés megoldhatatlanságát. Le a kalappal, uraim!
Mikor Szepesi kilépett a körből és letette a fülkagylót, rám pislantott.
– Nagyon rossz volt?
– Szerintem jól sikerült. Tudod, mit írt rólad Csurka?
– Nem, nem hallottam. Nagyon rosszat?
– Azt írta: Szepesinek egyetlen méltó témája lett volna a világtörténelemben: a Nagy Francia Forradalom.
– Gondolod, hogy meg tudtam volna csinálni?! – és csak úgy viccből, magának próbálgatja – kedves hallgatóim, most Robespierre lép a guillotine alá, minden tudására szükség lesz, ha…
Moldova György