Párizs 2024 – A szövetségi kapitány még keresi az okokat – az MVLSZ podcastja

Az olimpiai szereplést értékelte az MVLSZ podcastjában Varga Zsolt szövetségi kapitány, aki 22 oldalas elemzést készített a MOB számára. Az érem nélkül maradás hátterét, okait azonban még nem tudjuk, ezek továbbra is feltárásra várnak. Itt a beszélgetés és annak leírt változata, a cikk végén pedig “vlv-szubjektív” címszóval vetjük fel, hogy a hivatalos értékelések közérdekű információk, megismerésükhöz joga van a nagyérdeműnek.:

A BESZÉLGETÉS LEÍRT VÁLTOZATA:

A szövetségi kapitányt Csurka Gergely, az MVLSZ kommunikációs vezetője kérdezte, felvezetőjében megfogalmazva az igényt, hogy immár lehiggadva, nem közvetlenül meccs után nyilatkozva megtudhatjuk-e Varga Zsolttól, milyen első reflexiói vannak azzal kapcsolatban, hogy végül is, “amiért mentünk, azt nem hoztuk haza”.

A választ azzal kezdte a szövetségi kapitány, hogy le kellett adni egy értékelést, beszámolót a MOB-nak (22 oldalas lett) és amikor ezt készítette, újra és újra még hozzáírt. Mint mondta, rengeteg szempont van, amit meg kell vizsgálni, léteznek most már olyan analízisprogramjaink is, amelyek segítségével elég jól számszerűsíteni lehet a játékosok teljesítményét.

“Nagyon sok mindent szerintem érdemes most úgy átvizsgálni, nyilván az egészet érdemes belehelyezni esetleg egy kontextusba, hogy az ellenfeleknek, a hasonló kategóriájú csapatoknak milyen teljesítménye volt, milyen forgatókönyvek valósultak meg.

Nagyon sok szempontból lehet ezt most megvizsgálni és meg is kell, azt gondolom. Tanulnunk kell belőle, minden egyes pillanatából, ami itt történt.”

Csurka Gergely azt kérdezte, hogy “a 22 oldal “zanzásítása” révén megtudható-e, hogy melyek azok a legfontosabb tanulságok, amelyek megmutatják, hogy mi az, ami miatt ez most nem úgy sikerült, mint ha egy évvel ezelőtt, egy vb-aranyérem után ültek volna le nagyon jó hangulatban beszélgetni.

“Nyilván a legeslegelső, hogy a kimaradt helyzetek, illetve hogy a támadásnak úgy maga az egész analízise, az mutatja inkább azt, hogy ott voltunk valahogy elakadva. Ott voltak elakadások, ott nem tudtunk átlendülni, esetlegesen egy plusz egy vagy plusz két gólt lőni, amikor szükség volt rá.

Ugye, van egy nagy csomag, amivel szerintem az egész csapat nehezen tud mit kezdeni, ezzel én is, a kimaradt ötméteresekkel. Mert…, itt rögtön bejön a képbe az, hogy mentális felkészítés, hogy most akkor mi történik a csapattal ilyenkor. Én azt gondolom, hogy ennél többet, mint amit mi foglalkoztunk az ötméteresekkel… Rengeteget foglalkoztunk magával a mentális háttérrel is ebben az elmúlt két évben, mert ez nemcsak az olimpiáról szólt most, hanem ahogy én átvettem a csapatot, akkor ez volt az egyik legfontosabb, kiemelt pont, hogy azt a csapatot, amit mi ott láttunk 2022-ben, hogy abból kovácsoljunk egy olyan csapatot, amelyik újra együtt képes játszani. Újra megjelennek azok a kommunikációk egymás között, azok az emberi kapcsolatok, amik ahhoz szükségesek, hogy kibírjuk ezeket a terheléseket, kibírjuk ezeket a nyomásokat.

Tehát rengeteg, tényleg rengeteg munka van mögötte, és tényleg azokon az egy-egy gólokon múlik, ahogy egyébként Fukuoka után is elmondtuk, legalábbis én nagyon sokszor elmondtam, hogy nem mi voltunk feltétlenül a legjobb csapat – mi nyertük most meg a világbajnokságot. Ami egy fantasztikusan jó és nagy dolog, de hogy ez ne vigye el a fejeket, ne gondoljuk azt, hogy innentől fogva egyenes az út az aranyig, hanem ezen rengeteget kell dolgozni, hogy ha ezt valahogy meg szeretnénk tartani. Sőt! Egy kicsit növelni szeretnénk esetlegesen a különbséget az ellenfelekhez képest. De azt is látni kell, hogy mindenki dolgozott rajtunk kívül is. Tehát nem mi voltunk az egyetlenek, akik beleálltunk egy ilyen munkába, hanem az összes csapat megpróbálta magát kiélezni a lehető legjobban az olimpiára. Tehát ezeket a különbségeket nagyon nehéz úgy megnövelni, bár énnekem az volt az érzésem, hogy bizonyos területeken ha sikerül hozzátennünk…, de nyilván ahhoz viszont tartani kellett volna azt a fajta támadáshatékonyságot vagy azt a fajta átütőképességet, amit mondjuk, Fukuokában sikerült megteremteni.”

Csurka Gergely a beszélgetés e pontján felidézte a fukuokai vb mérkőzéseit, azt leszűrve az akkoriakból, hogy bár idegesítő volt, amikor átlőtték a zónánkat, de elöl mindig találtunk valami “extrát”. Kulcsemberek elkezdtek nagyon jól teljesíteni és melléjük felléptek a legjobb pillanatban mások. Most ezt a szintet nem sikerült megtartani, hullámzó volt a teljesítmény.

“Nyilván egy hullámzása szerintem automatikusan van egy csapatnak. Nekem igazából mindig az az emlékképem, illetve az a meggyőződésem, hogy egy-egy sorozatot úgy lehet megnyerni csapatként, hogy ha ezek a teljesítmények is tényleg változnak. Tehát hogy egyik mérkőzésen mondjuk nagyon-nagyon jó teljesítményt ad le a játékos, de a következő mérkőzésen… eleve, automatikusan mindenki nézi a videót, az összes ellenfél. Látják, hogy mondjuk ezen a mérkőzésen ennyire jól játszott valaki, akkor arra nyilván hatványozottabban oda fognak figyelni. Tehát a megjelenő űr, ami mögötte van, azt kell tudni jól kihasználni sokszor. Tehát, hogy ez egy természetes dolog, szerintem ez még a 90-es években is nagyon ritkán fordult elő, hogy azzal, aki egy világversenyt megnyer és végig konstansan háromgólos átlagot tud lőni egy meccsen, még azt is, hogy kettőt…, pont ezért. Mert hogy mindenki figyeli a másikat és akkor oda csoportosítja azokat az erőket.

Tehát… egy csapatban a dinamika szerintem úgy tud jól megjelenni, úgy tud jól játszani egy csapat, mint ahogy egy kicsit a horvátokkal is történt. Mert, bár mondjuk Fatovics (Loren Fatovics, aki a 8:9-es elődöntőben öt gólt lőtt nekünk – a szerk.) pont annak volt a példája, hogy korábban kellett volna megkezdenünk őt kipontozni, de aztán már sikerült annyira kivenni a játékból, hogy a végén már alig játszott vagy nem is játszatták, mert pillanatokon belül meglett a kettője, ugye, Harkovval sikerült ez, ez a két célpontunk volt. Viszont azzal, hogy ők kikerültek, attól még a többiek, bár nem lőttek olyan rettenetesen sok gólt, de annyi pont elég volt, hogy lehozták a meccset ellenünk. Tehát…, belőtte akkor a Jokovics, belőtte Kragics, belőtte akkor a másik, tehát, hogy… megjelentek azok a teljesítmények, amiről beszélek, ugye, a másik oldalon, ami ahhoz kell, hogy egy mérkőzést meg tudj nyerni.

Hogy az oka ennek mi? Hogy mi volt az, hiszen azt gondolom, hogy pont a horvát meccs volt, ahol az utolsó másfél negyedben váltottunk védekezést is, aztán nem lőttek több gólt. És abban az űrben, amit ott megteremtettünk a védekezéssel, ami szerintem egy fantasztikus dolog, mi sem tudtunk gólt lőni, egy gólt lőttünk. Tehát az volt inkább ott a fájó, hogy azt nem tudtuk átbillenteni…

Nyilván vannak ilyen áldott állapotok, amikor összeáll egy csapat, úgy tényleg minden. Ami szerintem egy kicsit megjelent Fukuokában, hogy tényleg extra dolgok is sikerültek. Én ezt is láttam. Én azt szerettem volna hogyha egy alapjáték…, tehát, hogyha nem úgy megy a játék, akkor is képesek vagyunk meccseket nyerni. Mert azért az kalkulálható, azt nagyon nehezen tartom vagy gondolom elképzelhetőnek, hogy egy ilyen nagyon extra állapotot elő lehessen idézni vagy ha megjelenik, akkor ezért szerintem minden edző hálás, mert akkor sokkal könnyebben mennek a dolgok. De szerintem nem erre kell alapozni, szerintem nem az az alap, ami mondjuk, Fukuokában volt, hanem az, hogy egy nagyon szigorú, nagyon kemény alapjátékkal, amiben nagyon pontos védekezések vannak, rengeteg blokkal – azzal kevés gólon tudjuk tartani az ellenfelet. Mert azért 7-8-9 gólt fogunk tudni lőni mindenképpen, akkor is, ha esetleg akadozik a támadás, akkor is, ha esetleg ki tudják venni az erősségeinket vagy megbénítják azokat a pontokat, amikről azt gondoljuk, hogy ott ténylegesen eredményesek tudunk lenni, de akkor is tudunk ennyi gólt lőni. és ezért gondoltam azt, hogy egy nagyon-nagyon szigorú alapjátékkal, ténylegesen megértetve velük, hogy miért dolgozunk ennyit ezeken a területeken…, én ezt gondoltam a kulcsnak. Mert ezt látom, hogy azok a csapatok tudnak odáig elérni, akiknek ez jól működik, ez a nagyon szigorú alapjáték és relatíve nagyon kevés gólon tudják tartani az ellenfelet.

Na most, nyilván, itt az olimpián erre is volt ellenpélda. Pont talán a spanyol az a csapat, amelyikről azt gondoltam, hogy be fog gyalogolni a négybe és a mutatott játék alapján még azt is el tudtam képzelni, hogy ezzel a gyaloglással, amit csinálnak, ezzel meg is nyerik, ez abszolút benne lehetett volna. Ennek ellenére, ugye, ott is megjelent egy ilyen, megnyerték a csoportot és utána kiestek. Ezeket nagyon-nagyon nehéz szerintem megmondani így pontosan, hogy…, de ezek küzdelmes dolgok, nagyon-nagyon küzdenek a csapatok és a végén tényleg, aki ott van, egy…, egy…, aki belövi vagy éppen kiblokkolja, szinte tényleg ezeken múlnak ezek a mérkőzések.”

Csurka Gergely is a statisztikára hivatkozva erősítette meg Varga Zsolt állítását, miszerint a fontos meccsek szinte mind szorosak, apróságokon dőlnek el. Mint mondta: ott vagyunk, csak amíg tavaly minden felénk billent, addig most valamiért “elfele”.

– Erre szokták mondani, hogy ez, hiába a mentális felkészülés, valahol ez, valami picike dolgon csúszott el, s nyilván az edzőnek ez a legidegesítőbb, megtalálni, hogy mi az, de ha megtalálta, utólag már akkor sem segít… – fogalmazott a riporter.

“Azt gondolom, hogy itt ebben mindenkinek a saját felelősségét is át kell tekintenie. Mert nyilván én…, alapvetően az egész…, tehát az egésznek van egy felelőssége, mint edző, mint vezetőedző, ezt vállalom és ezt vállalni is kell. Tehát az egész teljesítményért. De tulajdonképpen a másik oldalon – itt mindenkinek bele kell néznie a tükörbe, hogy tényleg megtett-e mindent. Mert ugye, pici dologról beszélünk, sok-sok-sok pici dologról. És vannak olyan részei, amiket mi nem látunk, vagy nem tudunk. Tehát, hogy… látom a pulzusokat, látom azt, hogy ki hogy dolgozik, megcsinálja, nem csinálja, satöbbi, satöbbi. De hogy tényleg mindenki minden egyes pici részletet hozzátett-e, azt csak ő tudja ebben a történetben. Hogy lehetett volna-e még, mit tudom én, 25 perccet, többet egykapuzni vagy nem lehetett volna. Hogy lehetett volna-e esetleg valamit gyakorolni még edzésen kívül, amit lehetett látni esetlegesen, hogy nem ment.

Ezeket ténylegesen, úgy gondolom, hogy…, mi ebben nagyon fanatikusak voltunk Tiborral. Dolgoztunk, ha kellett, ott maradtunk 30 percet is. És 96 után, amikor lezárult az olasz meccs, másnap ott voltunk a kondiban és megpróbáltunk maximálisat nyomni. Tehát, hogy… nekem ebben nem volt sosem megállás. Viszont ez az elvárás nem jelenik meg feltétlenül, hogy…, mert ezen a szinten már mindenkinek profinak kell lennie. De pont ez a profizmus kell ahhoz, hogy ha szükség van rá, akkor azt el kell végezzük. Tehát, hogy ezek a munkák…, mindenki mindent megtett-e százszázalékosan és százszázalékosan hátradőlhet-e – szerintem ezt kell mindenkinek itt megvizsgálnia. Mert itt a munkában, a háttérben, azért arra volt idő, hogy itt ez nagyon-nagyon össze legyen rakva. Én arra is gondoltam, hogy a mérésekkel, az egész edzésprogrammal, figyelembe véve az életkori sajátosságokat, az egésznek a történetét, azok a részek megvoltak – ezek az alapjai annak, hogy egy csapatnak, nekünk legyen komolyan, igazán esélyeink arra, hogy a “nagyok ligájában” versenyezzünk. Ezek az alapok. A felkészülés, a hátterek, minden ahhoz… tudjanak regenerálódni, regenerálni és felkészülni a játékosok.

Nyilván én is, a saját magam oldaláról azzal kezdem, hogy mi volt a felkészülésben? Jó volt-e a terv? Nem volt jó a terv? Jó volt-e így, hogy kihagytuk…, bizonyos értelemben Zágrábot, utána Doha jött, hogy ez így, ebben a felkészülésben megfelelő volt-e, mit csinálhattunk volna másképpen, a taktikában mit lehetett volna esetlegesen másképpen csinálni.

Megpróbáltuk kimaximalizálni ezeket a dolgokat a lehető legtöbb gyakorlással, a lehető legtöbb megértés, videó, minden legyen benne.

Én is keresem azt a részét, hogy mi az, amit a saját oldalamról nyilván másképp lehet csinálni, nyilván vannak is ezzel kapcsolatos bizonyos gondolataim, de hogy…, szerintem a felelősség egy ilyen helyzetben bizonyos értelemben azért megoszlik. Ha számon kérnek érte valakit, az nyilván én leszek, mert velem fognak beszélni, nekem kell ezért az egészért számot adnom. Na de, a saját életében…, az hogy valaki olimpiai bajnok lesz vagy nem lesz olimpiai bajnok, azért őneki kell vállalni a felelősséget. És azt gondolom, hogy itt azért van egy ilyen felelősségmegoszlás, hogy ténylegesen ez itt hogy történt. Minden egyes pici, apró részlettel. Mert én úgy gondolom, és ezt azért emelem ki ennyire, mivelhogy látványosan nem döntenek nagy dolgok egy mérkőzésen. Ugye, tehát azt látjuk, hogy egy gól ide, egy gól oda, valahogy így néznek ki ezek a mérkőzések. Tehát, hogy a sok apró, pici dologból, amit hozzáteszünk, vagy nem teszünk hozzá, ezzel pont ennyi különbségek tudnak szerintem kialakulni.

És hogy Fukuoka miért volt úgy…? Ott szerintem volt egy mentálisállapot-különbség is. Tehát az a csapat akkor állt össze 2022 óta először úgy, abban a formájában és én azt gondolom, hogy akkor volt is egy erőteljes bizonyítási vágy arra, hogy “Na! Ez a csapat mégiscsak más, mint amit láttunk korábban!”. És ehhez párosult ez a fajta ilyen áldott állapot, amiről beszéltem, ami arról szólt, hogy tényleg sokszor a lehetetlen is sikerült. Tehát, amire azt gondolnád, hogy na most…, én néztem a spanyol meccsen, 16 másodperccel a vége előtt, hogy kik lőjék az ötösöket és belőttük, belőtte a Manó. Tehát ilyen váratlan, extra dolgok is sikerültek. Viszont, mondtam korábban, hogy én alapvetően nem erre alapoztam a felkészülést, hogy, na majd, ha az megtörténik, akkor így lesz. Tudtam, hogy lehet úgy is, Isten áldásával legyen úgy, hogy ténylegesen egy ilyen ilyen áldott állapotba kerülünk, de alapvetően azért a stratégia, a felkészülés azért az arról szólt, hogy ha nem így fog menni a játék, tehát, hogyha lesz egy közepes vagy közepesen jó játék, mert nyilván azt azért gondoltam, hogy el fogjuk érni, akkor azzal is tudjunk mérkőzést nyerni.”

Csurka Gergely a jelenlegi csapatot korban is és “egóban” is heterogén közösségként jellemezte. Tavaly ez összeállt, de előtte nem volt olyan dolog, mint azután Dohában, vagy most Párizsban, a csoportmeccseken. Fukuokában nem kellett “gyakorolni”, hogy miként kell továbblépni vereség után.

“Dohában egy kicsit megreccsentünk, nem tudom, annak volt-e bármilyen “maradéka”, hogy onnan hurcoltunk tovább valamit és végül is a nyár sem volt egy szárnyalás – a meccseket tekintve. A kohézió szerinted hogy alakult a csapaton belül? Összevetve azzal, hogy egy évvel korábban ez mennyire jól működött? – tette fel a kérdést Csurka Gergely.

“Amit mindig így nyilván utólag látunk vagy tudunk vagy esetlegesen feltételezzük, mert azért nyilván ez is fontos, hogy ez nem feltétlenül mindig biztos tudás, mert egy mentális állapotnak a feltérképezése az szerintem sokszor feltételezéseken alapul, hogy mi lehetett. Én nagyon sokszor látom azt, hogy a sportban egyfajta fordított pszichológia érvényesül. Tehát, automatikusan, ugye, azt mondanánk arra, hogy mondjuk egy csapat, amelyik megnyer egy nagy világeseményt, az úgy stabilizálódik, az úgy összeáll, összeépül és lesz egy ilyen tartása tőle vagy egy önbizalma ennek a csapatnak. Hiszen lett egy múltja, van egy története, amire vissza lehet emlékezni, ami jó eredmény volt. De ugyanakkor meg, szerintem ennek meg is tud jelenni egy ilyen terhe, főleg egy olimpia aspektusában, hogy ott viszont megjelenik az esélyességnek a terhe, hogy te esélyes vagy. Tényleg meg tudod nyerni. Hiszen megnyertél egy nagy világversenyt, ez előfordulhat veled máskor is. És szerintem erre így összességében nagyon nehéz felkészülni. Hát, ha most a történelmeket nézzük visszafelé, akkor lehet azt mondani, hogy a…, nem tudom…, a szerbek hogyan kezdték a csoportmérkőzéseiket Rióban és utána megnyerték, hogy mikor hányadikok voltak az Európa-bajnokságon vagy éppen a világbajnokságon, és utána megnyerték az olimpiát. Mint ahogy most is a szerbek, tehát ennek szerintem nincs egy ilyen magabiztos forgatókönyve, hogy az tesz-e jót a csapatnak, hogy előtte nyer egy világbajnokságot vagy az, hogy nem nyer előtte világbajnokságot, hetedik lesz. Mindegyikre tudunk hozni egy olyan példát, ai a másiknak az ellenpéldája.

Tehát a szerbek azok most így nyertek, erről beszélünk, hogy senki nem várta tőlük. Szerintem ott megjelent megint csak egy olyan pszichológia, amiben nekik nem volt semmiféle esélyességi terhük. Ők nem voltak esélyesek ezen az olimpián, ezt lássuk be. Nem a játékosállomány miatt, mert én mindig azt mondtam, hogy gyakorlatilag az a kérdés, hogy mitől játszanak így ezzel a játékosállománnyal, mert hogy: tudnak vízilabdázni. Világklasszisaik vannak, jó, láttam, hogy van egy-két hiányposzt, de hát az szinte minden csapatban megjelenik. De én úgy gondolom, hogy az ezeknek a fordított pszichológiáknak az érdekessége…, és ezek ilyen feltételezések, vegyük így, tehát nem teória, nem bizonyított tények, nekem a megfigyeléseim, hogy az esélytelenségnek ez a fajta könnyebbsége miatt ki tudták hozni magukból azt a fajta játékot, ezzel az esélytelenség érzésével, mert szerintem tőlük nem volt elvárás most, hogy ők megnyerjék ezt az olimpiát. Maximum ők azt mondták maguknak, hogy próbáljuk meg. Hát most megyünk és csináljuk. Tehát míg esetleg nálunk vagy a spanyolnál, hogy megnyeri a csoportkört, fantasztikus játékkal játszik és tényleg dominál, tényleg nagyon jól játszik – utána jön az a pszichés blokk, hogy esélyes vagyok, én esélyes vagyok erre. És abban a pillanatban…, tehát erre egy olimpián nagyon nehéz felkészülni. Nagyon nehéz, erről hiába beszélgetsz előtte. És ez egy rendkívül erős érzelmi élmény, hogy erre felkészülj.

Hát a franciák, pontosan tudom, hiszen, ugye, Kobescsak (a francia válogatott másodedzője – a szerk.) a barátom és nagyon jóban vagyunk. Van performance-menedzser, van külön pszichológus erre, mert ugye, ők, őnekik van egy…, ugye, Franciaországban a csapatsport-kultúrának van egy nagyon nagy háttere. És szerintem ez jól is működött náluk. Jól működött a felkészítés, jól működött minden. De azt nem tudják ők sem modellezni, hogy egy francia csapatra, mint ahogy ez a kézilabdában is megjelent, mi fog várni, hogy otthon rendezik, hogy Franciaországban van. A közönségnek az elvárása, az egész…, hát, ugye, annyi minden közbeszólhat, ami lehetne…, ugye, mindenki azt mondja, hogy jó, itthon fognak játszani és hogy ez mekkora töltés. de ez ugyanakkora teher is a másik oldalon. És az a kérdés, hogy adott pillanatban, amikor be kell lőni a játékosnak, amikor ott lesz egy feszült helyzetben, ennek a két lehetőségnek, mert mind a kettő nagyon nagy súllyal esik latba, melyike jelenik meg.

Ugyanez Fukuoka. Melyik jelenik meg? Az, hogy mi tudjuk magunkról, hogy képesek vagyunk nyerni, vagy annak az esélyességnek a terhe jelenik meg abban a pillanatban, hogy: de hát, igazából én esélyes vagyok erre, megnyerhetem ezt. Tudom, hogy ezek ilyen eszmefuttatások, de mivel hogy kutatom azt, hogy hogyan tudunk hatékonyak lenni, és hogy mi történik egyébként egy csapattal, mert ebből mindig lehet tanulni, énszerintem ez is simán benne lehet. Tehát…, akár Dohát, ha nézzük, hogy például jót tesz-e egy csapatnak vagy nem, leszáll-e a földre vagy nem. A horvátoknak nem feltétlenül volt erre szükségük, mert játszottak három döntőt. Ők végig tudták így csinálni. Volt olyan csapat, akit ugyanennek az ellentétének tudom mondani. Attól függ, hogy magunkat melyik szemüvegen keresztül vizsgáljuk vagy kell-e másoknak a szűrőjén keresztül.

Maximum csak azt tudjuk mondani, mert, ugye, kell valamihez kötni vagy hasonlítani a mi folyamatainkat, ezért tudunk hozni ilyen párhuzamokat. De én úgy gondolom, hogy a magyar lélek az egész más. Nagyon más, mint a többi, nagyon másképpen reagál. Ezt azért tudom, mert játszottam Olaszországban, játszottam Horvátországban, voltak szerb játékosaim, ausztrál játékosaim, tehát tényleg nagyon széles a spektrum, akiket meg tudtam ismerni. És egy csapaton belül is, nagyon más volt a külföldieknek a hozzáállása, mentalitása, teljesen más volt, mint mondjuk a magyar játékosnak. Én azt is tudom, hogy mi másképpen vagyunk bekötve, más kultúrából növünk föl, mások azok a dolgok, tehát máshogy is reagálunk ezekre, a dolgokra. Hogy itt most, ebben a pillanatban mi volt az, ami blokkolt minket, mert egyértelműen valami blokkolt minket, azt nyilván meg kell próbálni megkeresni. Mert talán az a hat vagy hét darab (kimaradt ötméteres – a szerk.), ami nagyon kézzelfogható, csak azért mondom így, mert nyilván lehetne hozni rengeteg emberelőnyt is, ami kimaradt, – az emberelőnyön már igazából annyira nem akadt fenn senki, mert annak lehet egy 20-30-40 százalékos belövési rátája és azon még úgy…, mindenki azt mondja, hogy, jó, hát ma így ment. Mert hogy, előfordul, hogy azt már jobban levédekezik az ellenfelek. De azért az ötmétereseknél általában mindenki azt mondja, hogy hát azért az általában 90 százalékos lehetőség minimum, tehát…, vagy legyen 85, de azért az mindig a legmagasabb gólhelyzet, ha a belövési rátáját nézzük, mint az összes többi. ha azokból kimarad ennyi, akkor tényleg azt érzem, hogy valami blokkolódás van, blokkolódás van rajtunk, hiszen ráadásul ezzel foglalkoztunk a legtöbbet. Ezért is kutatom én is, keresem én is azokat a fajta okokat, hogy mik lehettek.

Ugye, mindig van egy kioltása egy nagy világversenynek, hogyha jól sikerült, hogy azt a fajta munkát, amit előtte beletettünk, mert hogy az fájdalmas munka mindig, amit előtte bele kell tennünk, hogy azt elhisszük-e, hogy arra szükség van tovább is vagy azt érezzük, hogy jók vagyunk mi, meg fogjuk tudni csinálni. Mert ha már csak ezek a nagyon pici részletek, ami mondjuk a “fáj” és a “nagyon fáj” között van, és már megelégszem azzal, hogy csak fáj, akkor elveszünk abban, hogy ez igazából ott nagyon fog fájni. Tehát egy olimpián nagyon fog fájni minden. Minden kihagyott, minden…, pont ez, amit említettél, hogy az amerikaiak fizikálisan nekünk esnek és megpróbálnak elfárasztani minket.

Azt gondolom, hogy ezeket a részleteket is meg kell tudni vizsgálni, hogy ténylegesen…, ez a fáj és a nagyon fáj közötti, mert ezt én úgy gondolom, hogy ez tényleg így van, hogy kétféleképpen fájhat. Közben, attól, hogy megtesszük azt a munkát és ténylegesen a fegyelemtől, attól, hogy le kell az egónkat nyomni, tehát meg kell magunkat teljes egészében regulázni, a dolgainkat – ez mindenképp fájdalmas dolog, az egónk, fájdalmas dolog a fizikumunk, amikor fáj a vízben – ez az egyik lehetőség, az egyik utunk. Vagy pedig, ha utána fog fájni, attól fog fájni, hogy sajnálkozunk, hogy mit nem tettünk meg. és szerintem ez egy döntés is, egy választás is, hogy melyiket választjuk. Hogy mikor akarunk igazából szenvedni. Most szenvedtünk közben és szenvedtünk a végén is, lehet ezt mondani. De hogy szenvedtünk-e eleget, ez egy nagy kérdés.”

Csurka Gergely azt is megkérdezte, hogy megfordult-e Varga Zsolt fejében, hogy másként kellett volna néhány poszton válogatni vagy esetleg ebből a csapatból is ki lehetett volna hozni azt a legtöbbet, amit szerettünk volna.

“Szerintem ezek a döntéseink, amikor utólag, visszafelé tekintve látjuk azt, hogy esetlegesen másként döntöttünk volna, ezek szerintem nagyon más döntési helyzetek. Tehát utólag, amikor megpróbáljuk azt a döntésünket visszaigazolni vagy újraírni, amit előtte, mondjuk egy ilyen nagy világesemény előtt hoztunk, akkor, gondoljunk bele, hogy a teljes spektruma megvan már az eredménynek vagy az eredménytelenségnek, tehát megvan minden. És ebből tudod azt mondani, hogy itt ebben a pillanatban te jól döntöttél vagy nem jól döntöttél. De amikor te itt álltál ezen a ponton, akkor volt egy adott mennyiségű információd, ez az egész csomag még nem volt meg. És ebben a pillanatban így hoztam a döntéseket, nem úgy hoztam a döntést bizonyos stratégiai kérdésekben vagy taktikai kérdésekben, hogy csak egyszerűen megérzésre vagy most nekem ez tetszik, hanem azt láttam, hogy ez működik. Tehát, hogyha megnézzük mondjuk a BL final fourt, akkor egy nagyon hasonló játékstruktúra, játékstratégia működött, egészen a győzelemig. A Reccó, akiről azt mondjuk, hogy a világ egyik legerősebb vagy a legerősebb csapata, igazából három negyeden keresztül csak szaladt az eredmény után.

De ez egy egész évet átölelt. Tehát nyilván néztem folyamatosan, hogy melyik csapatnak hogyan működik a struktúrája, a stratégiája. Megnézve, ugye, azért Dohát, megnézve azért Fukuokát, végigvizsgálva az egészet. És azt gondolom, hogy amikor erről döntöttem, hogy a csapatnak ez lesz a felállítása vagy ez lesz a stratégiai felállítása, taktikai repertoárban, ugye, ez nyilván ad egyfajta lehetőséget meg ad egyfajta korlátot. Egy klasszikusabb játéknak, ugye, a korlátja, egy felszabadult, illetve egy nagyon más típusú játéknak viszont lehetőséget ad. És úgy gondoltam, hogy ez a stratégia, ez volt az elmúlt években az, ami egyébként felépült szép fokozatosan a kezeim között, és hogy ez egy jól működő stratégia. Hogy ebben tudunk ténylegesen, folyamatosan és erre, azt láttam, hogy a csapatok nagyon nehezen tudnak reagálni, nagyon nehezen tudnak rá felkészülni.

Most annyi maradt el, hogy bizonyos mennyiségű akciógól, előtte mindig volt egy-egy ember, aki megtalálta azt az embert, aki tudott akciógólt lőni, tehát ezek szűntek most meg, talán ebből volt kevesebb. Azért nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy döntenék másképpen, mert ebből a helyzetből, ahol most vagyok, ez egy nagyon-nagyon más döntési helyzet, amiben utólag át tudnám írni azt a döntésemet, amit ott hoztam meg. Tehát szerintem ezt a kettőt nem szabad összekeverni. Az megint egy más kérdés, ha azt kérdezed, hogy ha a játékosoknak a teljesítményét nézzük, akkor volt-e olyan teljesítmény, amivel nem voltam elégedett. Volt. Voltak ilyen teljesítmények, ez teljesen egyértelmű. Ki kell mondani. Volt, aki igenis, nagyon maga alatt teljesített és ezt meg kell mutatni számszerűsítve is, hogy a játszott időmennyiségéhez képest nem volt jó a teljesítménye. Ez egy más kérdés. És hogyha arról beszélünk, hogy ezeket a nem jó teljesítményeket, esetlegesen feltételezhettük volna, hát persze, így könnyű lenne, hogyha láttam volna a számokat, hogy azt mondod, hogy jó, ha előre megyek az időben, megnézem ezeket a számszerű teljesítményeket és utána azt mondom itt a jelenben, hogy jó, hát ez így, bárhogy is nézzük, az én stratégiám ebből a szempontból nem fog tudni működni ezekkel a teljesítményekkel. De szerintem ezeket nagyon ketté kell bontani. Itt szerintem ezt érdemes megvizsgálni. Vagy azt. Az megint egy külön kérdés.

Hogyha a szakemberek azt mondják, lehet róla vitatkozni, hogy figyelj, ez a stratégia már nem volt jó, ezért nem működött vagy ebben volt egy rossz gondolat, akkor meg kell nézni, hogy valóságában, ténylegesen az egy rosszul kitalált vagy esetlegesen egy bármilyen úton-módon erőltetett stratégia. Vagy hát, ugye, stratégia, amit hosszú távon tervezünk, vagy taktika volt, amit elképzeltünk.

Illetve a játékosoknak a teljesítménye a másik oldalon, amit leadtak egy olimpiai környezetben. Tehát szerintem ezeket nagyon-nagyon külön kell bontogatni és nem feltétlenül visszanyúlva a döntéseinkkel…, mert szerintem ez a kettő nagyon más aspektus. Azt akartam csak mondani, hogy ezekről így külön bontva lehet beszélni, így egybe összerakva, hogy akkor na most, hogy érzed, ebben a helyzetben, hogy akkor csinálnál-e mást. Én tudom pontosan akkor is, mert százezerszer végigondoltam, hogy miben hittünk, miben láttuk azt a potenciált a játékban, a nemzetközi játékban, amiről azt gondoltam, hogy tényleg működni fog. De a másik oldalon meg, ha azt mondod, hogy a teljesítményük, igen, ott vannak hiányérzeteim.”

VLV-SZUBJEKTÍV

Mióta vlv van, a világeseményeket követő hivatalos értékelések nem nyilvánosak (ezért is közöljük a fenti nyilatkozatot ilyen részletességgel). Egy időben tettünk kísérletet arra, hogy ezen változtassunk, nyilvánosság elé tárjuk a beszámolót és annak hivatalos értékelését, de sosem jártunk sikerrel. (Pedig meggyőződésünk szerint ezen információk megismeréséhez közérdek fűződik.) Az elutasítás fő oka általában az volt, hogy ezekben az elemzésekben konkrét személyek teljesítményének minősítése is szerepel. Most túl azon, hogy ez a felfogás megítélésünk szerint a személyiségi jogok téves értelmezésén alapul, összességében sem tartjuk normálisnak, hogy egy-egy világesemény után gyakorlatilag semmit sem lehet megtudni az adott (jó vagy rossz) szereplés hátteréről, az okokról, a részletekről, a történtek szövetségi minősítéséről.

Különösen, hogy ez nem volt mindig így.

1929 augusztusában Budapesten megnyertük a Klebelsberg Kupát, ami akkor világeseménynek számított. A győzelmet követően Komjádi Béla szövetségi kapitány a Sporthírlap hasábjain értékelte részletesen a teljesítményt, a riválisokat és igen, egyenként a magyar játékosok szereplését is.

Idézzük:

(…)

A magyar csapat játékosait, ha bírálat alá vesszük, a következőket állapíthatjuk meg:

Barta.

Naumannal, a svéd kapussal holtversenyben, a torna legjobbja. Volt néhány egészen bravúros védése, az öt meccsen aligha csinált 3-4 hibánál többet. Soha hozzá hasonló jó kapusunk nem volt, pedig ma is van öt-hat olyan kapuvédőnk, aki a hatos tornán megállotta volna a helyét.

Ivády.

Tökéletesen játszott. Mind az öt mérkőzésen kifogástalan volt. Akire ráment — az úgy le volt fogva, hogy meg se mukkant. Nem voltak „napjai”. Ő játszott az öt mérkőzésen a legegyenletesebben. Nincs többé tanulni valója. Az ő tréning je — a kondíció megtartása.

Homonnai.

Az angolok ellen csatárt játszott. — nem az ő posztja. A franciák ellen makacskodott, hogy majdnem elveszítettük miatta a mérkőzést. A svédek, németek és belgák ellen egészen tökéletes volt. Hihetetlen tehetséges játékos, — ha nem vágyik bravúrra. Sohase legyen a magyar válogatott csapatnak jobb hátvédpárja, mint az Ivády—Homonnai II. — de rosszabb se.

Keserű. II.

Számomra a legnagyobb meglepetés volt a tempóbirása. Mind az öt mérkőzést kifogástalanul játszotta végig. Sikerült bolognai nagy formáját elérnie, sőt talán még túl is szárnyalta azt.

A Barta – Ivády, Homonnai – Keserű II. védelemmel a többi öt nemzetből válogatva sem tudnak egyenértékűt összehozni.

Vértesi.

Valamennyi mérkőzését önzetlenül harcolta végig. Egyetlen rossz napja nem volt, ellenben voltak ragyogó akciói. A belgák ellen pedig — különösen az első félidőben — a legtökéletesebb csatárjátékot mutatta be.

Németh.

A torna legjobb csatárának bizonyult. Legjobban sikerült két mérkőzése a németek és a franciák elleni volt. Az angolok ellen némi balszerencse üldözte, a svédek ellen lámpaláz, a belgák ellen — a második félidőben — kis fáradtság mutatkozott rajta. Hihetetlen veszélyes lövő, aki minden helyzetből gyorsan küldi a labdát a háló felé.

Keserű I.

A technika mestere, akinek a legnagyobb dicsérete, hogy bronchitissel súlyosbítva küzdötte végig a mérkőzéseket — és múló betegségét játékán egyáltalában nem lehetett megérezni. Lendületes játékával és önzetlenségével sok örömet szerzett a közönségnek.

Sárkány.

Az angolok ellen szerepelt a csapatban először — és megfelelt. Többször nem játszott, mert hiszen az Ivády-Homonnai kettőst nehéz egymástól elválasztani.

Halassy.

Szintén az angolok ellen játszott. Gyors és kitartó játékos, hibája, hogy állandóan visszahúzódik a védelembe.

Ez lenne a kritika a magyar csapatról, melyben egyik mérkőzésen az egyik, a másikon pedig a másik játékos volt egészen kiváló — és ez volt a magyar csapatnak a legnagyobb előnye a többiek felett, ahol egy Arne Borgra vagy Padoura volt minden alapozva.

A magyar csapat, ha az elkövetkezendő küzdelmekre éppen olyan akaraterővel, kitartással és szorgalommal fog készülni, mint a Klebelsberg-Kupa mérkőzéseire készült, még néhány esztendeig megtarthatja a vízipólóhegemóniát, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyik-másik nagy csapattól vereséget ne szenvedjen. A hegemóniát nem egy mérkőzés, hanem egy meccs-sorozat dönti el.

(…)

(Komjádi Béla szövetségi kapitány)