– Interjúnk első részében a fukuokai teljesítményről, a csapategység minőségéről nagyon elismerő szavakat mondtál. Mindenki látta, hogy milyen erős a kohézió, az egymás iránti bizalom. Látszott a vízben, a jeleneteken, a gólörömön, egymás biztatásán. Mindenkinek átjött ezeknek a jeleknek az alapján, hogy ez a csapat nagyon együtt van. És ez nem volt látható Dohában. A kérdés az, hogy miért? És vajon melyik volt előbb? A nagyon súlyos csalódást jelentő vereség a franciáktól, ami eldöntötte, hogy nem játszhatunk éremért – ez okozta a válságot, vagy volt valami, ami a vereséghez vezetett? Mi történt Fukuokához képest?

– A sportág hagyományai egyértelművé teszik, hogy itt “csak az arany számít”. A játékosok és a stábtagok mindig ez alatt a teher alatt dolgoznak. De törvényszerű, hogy jönnek kritikus pillanatok, s előfordul, hogy egy-egy hiba mellett a szerencse sincs mellettünk, kudarc, veszteség, vereség következik. Ez mindig rendkívüli módon próbára teszi az embert magát, az emberi kapcsolatokat és a csapategységet is. Dohában krízishelyzetbe kerültünk és nem elsősorban a 7. helyezés miatt, hanem azért, amit átélt a csapat és a stáb.

Egészen más bizalomról, csapategységről beszélni akkor, amikor siker van. És megint más, embert próbáló, lélekpróbáló és bizalompróbáló feladat, amikor úgy kell hinni és bízni egymásban, hogy éppen a krízis legmélyebb pontján vagyunk. És én úgy látom, hogy ezt a csapat, a stáb, az edzők, a közösség egysége nemhogy kibírta, de fejlődött, erősödött általa.

Egy pszichoterápiás folyamat jellemzője, a spirális fejlődés. A kiindulási pont/probléma (pl. csapatkohézió, bizalom stb.) megoldásához a folyamatban eszközöket szerzünk, megtanulunk új megküzdési módokat. Ezek a spirál első körében összeállnak, könnyebb élethelyzetekben kipróbálódnak. Ez volt Fukuoka. Egy fontos állomás, lesz egy élményünk, hogy amit kigondoltunk, megteremtünk, az működik. De ahogy haladunk tovább, mindig kiderül, hogy ez még nem teljesen stabil, hogy ugyanolyan kritikus helyzetben, mint az eredeti szituáció, még nem működik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy rossz úton járunk, hanem azt, hogy még van tanulni valónk. A fejlődési folyamat akkor megoldott, amikor a spirál újabb körét meghaladva az új megoldást az eredeti nagyon nehéz szituációhoz hasonló élethelyzetben is megfejlődjük. Olyan ez, mint amikor a játékos meg akar tanulni egy újfajta lövéstechnikát. Addig gyakorolja, amíg rá nem érez a szükséges mozdulatra. Már eredményesen alkalmazza edzésen, de meccsen még sok a pontatlanság a végrehajtásban, ha pedig sikerül, az átlagosnál nagyobb koncentrációt igényel. Ahhoz pedig, hogy téthelyzetben is készségszintű legyen ez a mozdulat, sokat kell még gyakorolni, finomhangolni a hibák, kudarcok által.

És ha már ilyen konkrét, vízilabdaszakmai példánál tartunk itt jön sportpszichológiailag az aprólékos munka, a finomhangolás: gondoljunk bele, hogy hypoxiás (oxigénhiányos – a szerk.) állapotban, a negyedik negyed közepén, amikor oda-vissza megy a támadás, ki vannak fulladva a játékosok, élettanilag a fáradtságtól szétesik már a figyelemkoncentráció, amely pillanatban szétesik a mozgás is. A mozdulatok ekkor már nem azt a pontosságot hozzák, amiből eredményes lövés vagy tökéletes védekezés, blokk várható. Mindezt a mozgást a sportolónak úgy kell begyakorolni, hogy ilyen állapotban is működjön a figyelemkoncentráció, átlássák, hogy mire van szükségük ebben a különleges helyzetben. Például valaki arra, hogy a lábmunkához a törzsét kell megtartani és mondjuk, a hátában kell éreznie egy olyan érzetet, amiből tudja, hogy meg tud emelkedni annyira, hogy a kezét kinyújtva abból blokk lesz. Ilyen tudatosságig gyakorolnak be egy-egy mozdulatot, kiemelkedést, blokkot, lövést. Vagy amikor kimarad egy ötmétereslövés, egy ziccer vagy egy olyan lövés, amit az illető általában hatékonyan, gólt eredményezően szokott végrehajtani, hosszan elemezzük, hogy mi volt előtte a játékos gondolata, mi volt az, ami megzavarta, mit lehetett volna jobban csinálni, mire kell legközelebb figyelni. Hol ment el a figyelemfókusz akár csak egy másodpercre a jövőbe vagy a múltba – ezekkel dolgoznunk kell…

– Mit jelent az, hogy “dolgoznunk kell”? Azt mondod a játékosnak, hogy ne figyelj másra, erre koncentrálj? Hogyan lehet ezen változtatni?

– Amikor észleljük, hogy ez megtörtént, először tudatosítani kell, hogy hol csúszott el a koncentráció. Hogy “ne figyelj másra!” – ezt nem tudjuk megcsinálni, se te, se én… De gyakorolni lehet a módosult tudatállapotban meghozott döntéseket és cselekvést. Egy mérkőzésen módosult tudatállapotban vannak a játékosok. Éppen ezért megtanítjuk őket relaxálni, meditálni, rálátni arra, hogy mérkőzésszituációban milyen mentális állapotban vannak és ennek mik a törvényszerűségei. Ezekkel ők kezdenek tisztában lenni, de ezeket is gyakorolni kell. Ez az átdolgozás. Hogy a módosult tudatállapotot és abban a mozgásukat hogyan használják.

Nem az a lényeg, hogy “ne figyelj másra”, hanem az, hogy „mire figyelj”! Mert ezt lehet kontrollálni. Mondjuk egy ötöslövésnél figyelnem kell például a kapus szeme villanását vagy a mozdulatát. Minden játékosnak más a szisztémája erre az esetre. Van, aki a saját mozdulatára koncentrál, a labdafogására, más arra, hogy milyen magasra akar kiemelkedni, vagy arra, hogy milyen sebességgel lője meg a labdát. Minden játékos a saját stílusában, a saját fókuszpontja szerint lövi az ötöst. Ilyenkor az a lényeg, hogy mire húzd be a „zseblámba fényét”, a figyelemfókuszt a legpontosabban, mert akkor tudsz a legpontosabban lőni. A legnagyobb szorongásban, a legnagyobb téthelyzetben, amikor a legnagyobb a nyomás, és ezt már szintén régóta tanulják, gyakorolják a játékosaim: az önmagára való és a saját mozdulatára való figyelés az, ami meg tudja tartani a pontosságot és a pontosság hozza majd az eredményt! Nagyon nehéz ezt a mozdulatokra való koncentrációt megvalósítani, de ezekről beszélünk, gyakorolják a játékosok, és amikor jön a téthelyzet, akkor már tudják, hogy miként kell nekik koncentrálni. Ha ez megy, akkor többnyire sikerül az ötös.

– Itt szeretném felidézni Varga Dénes szavait egy tavaly tavaszi vlv-interjúból:

“… amikor 2014-ben Magyarország rendezte az Európa-bajnokságot, nem sokkal korábban változott egy fontos szabály, hosszabbítás helyett a rendes játékidőbeli döntetlen esetén azonnal ötméteresek következtek. Akkor én még Rijekában játszottam és elkezdtem azon dolgozni, hogy biztos módszerem legyen az ötméteresek sikeres értékesítésére. Hiszen elképzelhető volt, hogy hazai közönség előtt ötméteresekkel kell megnyerni az Európa-bajnokságot. Egy-másfél évig foglalkoztam azzal, hogy a büntető elvégzésére legyen egy olyan metódusom, amire nagyon nagy valószínűséggel sikeresen tudok hagyatkozni és ami a gyakorlatban is működik. Természetesen százszázalékos biztonsággal talán senki nem tudja ezt a célt elérni, de bennem kialakult egy olyan módszer, ami nagyon magabiztossá tett. Még most is tudom magamat akár egy szóval emlékeztetni erre…”

– Ez azért nagyon fontos, mert a nagyközönséghez tartozók sokszor hoznak sommás ítéletet. Hajlamosak úgy értékelni az általuk látottakat, hogy “nem akartak eléggé a játékosok” vagy hogy mentálisan “nem voltak ott” az adott mérkőzésen. Nos, annyira komplex dologról van szó, amikor kiélezett helyzetben, nagy tétre menő meccsen kell teljesíteni, hogy azt elképzelni is nehéz. Ha pedig kudarc éri a játékost, annak a feldolgozása, a séma átalakítása magabiztos, eredményes megoldássá – ez hónapokig is eltarthat. Ez persze senki számára nem látható, de a játékosok keményen dolgoznak az ilyen helyzeteken, megoldásokon. Tudatosítják magukban, gyakorolják, próbálgatják, sokszor megy, sokszor nem megy, mire stabilizálódik például egy ötméteres vagy egy fórkihasználási megoldás kemény nyomás alatti helyzetben.

Az élsport nagyon extrém együttállások sorozata – ebben kell egyrészt viszonylag folyamatosan magas szinten teljesíteni, másrészt kell, hogy legyenek krízisek, kudarcok ahhoz, hogy tudjunk fejlődni. Mert ha nyílegyenes az út, állandóan csak sikereink vannak, akkor egy idő után a psziché kiég, hozzászokik és nem tudjuk a szükséges pluszenergiát magunkból előhozni, márpedig akár egy olimpián, akár más világversenyen ezek nélkül a picinek tűnő pluszok nélkül nem lehet odaérni az első helyre. Annyira szoros a mezőny, annyira nüanszokon múlik, hogy aranyat szerzünk vagy sokadikok leszünk, hogy mindennek együtt kell állnia. És hogy ez így legyen, ahhoz folyamatos lélektani munka is kell.

– Még a végén az derül ki, hogy a franciák elleni vereségnek örülsz…

– Igen is, meg nem is.

– Ezt így ki lehet mondani???

– Nyilván nem annak örülök, hogy kikaptak a srácok. A vereség soha nem jön jókor, főleg nem egy világversenyen. Ugyanakkor pont az a jó, hogy időben érkezett, és az is jó, hogy egy világversenyen ért minket a kudarc. Nagyon sok szempontból át kellett élni a csapatnak is, a stábnak is azt, hogy mivel van még dolgunk és a vereség rávilágít problémákra. Pont az a lényeg, hogy megértsük, megtanuljuk: a kudarc nem más, de egyébként a siker is…, inkább úgy fogalmazok: minden egyes mérkőzés egy tükör arról, hogy hol tartunk. Egy kudarc pedig sokkal élesebb tükör arról, hogy mik a hibáink, hiányosságaink. Ha nem így fogjuk fel a teljesítményt és csak a helyezéseket látjuk, akkor elvész a fejlődés lehetősége! A kudarcokat nagyon kellene értékelni, mert csak azok mutatják meg igazán azt, hogy min kell még változtatni. Mivel egy világversenyen nüanszok döntenek, mikrohelyzetek elemzéséről van szó. Úgy tűnhet kívülről, hogy: “csak ennyi? csak egy gól? csak egy másodperc, csak az a helyzet?” De közben „másfél évig” kell gyakorolni minden megoldást. Ezen a szinten már meglátni is csak igazán éles tükörben lehet, hogy mi a hiba, ezt pedig a kudarc adja meg nekünk.

Én azt gondolom, hogy ha ez a kudarc most nem lett volna, akkor sokkal könnyedebben megyünk bele a következő fél év munkájába, most viszont rendkívül élesek leszünk…

Egyébként számomra a legfontosabb tapasztalata ennek a dohai világbajnokságnak az, hogy a srácok a spirális fejlődésben még egy kört „megugrottak”: a krízis kellős közepén is meg tudták tartani a csapategységet. Nagyon fontos, hogy nem estek egymásnak, és nem keletkezett bűnbak. Nagyon büszke vagyok rájuk és nagyon büszke vagyok a nyilatkozataik miatt is. Nem egy “betanult szöveget” mondtak, hanem tényleg elérkeztek arra a lélektani szintre, hogy nem egymást hibáztatják, hanem nagyon is tudják, hogy csapatként szúrtak el valamit, a múltkor pedig csapatként tudtak nyerni. Nagyon egyszerű egy feszültséggel teli krízisállapotot bűnbakképzéssel “lemenedzselni” (hibáztatni, elküldeni, kirúgni). “Ő volt a hibás!” – és ettől a pillanattól kezdve mindenki megnyugszik, a lelke a helyére kerül, a feszültséget kifújtuk, mehet tovább az élet. Csak éppen így a legfontosabb dolgot veszítjük el, azt, hogy rálássunk a tükörben arra, hogy mi AZ ÉN HIBÁM és miben kell még fejlődnöm. Azáltal, hogy a csapat minden szempontból egységes maradt, elkezdték meglátni a saját hibájukat: ki-ki az egész mérkőzés, torna során mit, hol hibázott. És attól kezdve, hogy felismerem és elvállalom a felelősségemet – elkezdek fejlődni. Kristálytisztán meg tudják látni a játékosok a saját hibájukat és ebben a bizalmi légkörben van is hozzá bátorságuk. És ha ez a kultúra jellemzővé válik a közösségben, akkor a felelősség tényleg megoszlik és mindenki hozzáláthat a saját hibájának a kijavításához. Ez a fejlődés útja, ez vezethet szép eredményhez az olimpián.

Ha ez nem lett volna, akkor is fejlődünk, de elnagyoltabban, nem annyira precízen.

– Voltak olyan játékos-nyilatkozatrészek Dohában, amelyekből az derült ki, hogy nem volt minden rendben a csapatnál, szükség volt közös beszélgetésekre… Ezekből te mit szűrtél le itthon?

– Boldog voltam, mert ebből kiderült, hogy használták azt a módszert, amit az elmúlt másfél évben megtanultunk!

– De mi nem stimmelt? Az elhangzottakból te tudtál erre következtetni?

– Én azért végig kapcsolatban voltam a játékosokkal és az edzőkkel is, tudtam, hogy mi történik.

Szerintem nem baj az, hogyha az emberek látják, hogy a sportoló élete nem csupa varázs. Pont ugyanúgy, mint egy családban vagy egy osztályközösségben vagy egy munkahelyen, emberi kapcsolatokról van szó, vannak néha problémák. Mutass nekem egy olyan munkahelyet, ahol egy éven keresztül, vagy, mivel olimpiai ciklusról beszélünk, négy éven keresztül soha senkinek nincs semmi baja a másikkal és nincsenek problémák. Ilyen nem létezik. A játékosok is emberek, a csapat is egy munkahely. Különböző személyiségek, különböző értékekkel – egy célért. És éppen ez a lényeg: azért az egy célért mindenki beáldoz egy csomó mindent és akár a saját személyiségén is alakít, ha azt látja, hogy ha ő ott abban egy kicsit változik, akkor az egész csapatnak jobb lesz. A „sportpszichoterápia” (SPTE) különlegessége, hogy a cél, hogy világbajnokok legyünk, olimpiai bajnokok legyünk, rendkívül meggyorsítja a változást. Feladok magamból egy csomó dolgot, míg a civil ember azt mondja, én nem változok, ilyen vagyok, fogadjanak el így. De a csapat játékosainak muszáj változniuk, különben nem érik el a közös céljukat. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha nincsenek feszültségek.

Ne gondoljanak az emberek világrengető problémákra, pont ugyanolyan apró-cseprő dolgokról van szó, mint bárkinek az életében, közösségeiben. Ezeket egyébként ez idáig nem nagyon tudtak megoldani egymás között a játékosok, mert nem volt kultúrája annak, hogy egy konfliktusba merjenek beleállni, inkább a szőnyeg alá söpörték, sokszor évekig. „Jó-jó, elfelejtjük, profik vagyunk, megoldjuk”. Csakhogy azt kellett megtanulniuk az elmúlt másfél évben, hogy a “profik vagyunk, megoldjuk”-ból nem lehet bajnok a csapat. Mégpedig azért, mert a legnehezebb, legkritikusabb pillanatban „szól bele” a lélektani elakadás a mozgásba, megakadályozva azt az elképesztően összehangolt működést, ami a sikerhez kell. Ezt felismerve a játékosok ezen dolgoztak. Persze, hogy voltak problémák, hogy ne lettek volna, amikor egy franciák elleni vb-negyeddöntő így ér véget, de ezek nem világrengető problémák. Pont ugyan olyanok, amik Fukuokában is voltak. Meg előtte is. Ezeken dolgozunk folyamatosan.

Megtörtént egyfajta kultúraváltás, merünk szembenézni a problémákkal, merünk azokról beszélni, merünk különvéleményeket megfogalmazni, s mindezek alapján kompromisszumos csapat-megoldást találni. És amikor a problémahelyzetet feloldottuk, az jelenti a “megdolgozást”.

– A franciák elleni meccset miért veszítettük el, volt számodra látható jel? Mi történt 8:4-es vezetés után a harmadik negyedben?

– Nem egyetlen dolog történt, sok tényezű sűrített kivetülésének voltunk tanúi. Nyilván az edzők, a stáb, a játékosok is analizálták már a történteket, de megint csak azt tudom mondani: az, ami történt, nagyon sok felelősségi pontot érint. Ez a szép a sportban, hogy ha merjük jól elemezni ezeket a kudarchelyzeteket, akkor annak a tárháza kerül elénk, hogy hú, mennyi mindenben tudunk még fejlődni!

– Mi következik a dohában történtektől, a mostantól az olimpiáig tartó időszakra szólóan?

– Egyrészt még vár ránk egy olyan csoportfoglalkozás (a külföldön játszók részvételével is), ahol megbeszéljük a történteket pszichológiai szempontból is. Megélte a csapat, hogy krízishelyzetben is összetartott és merték meglátni a problémákat, valamint a felelősségi köröket. De nagyon fontos, hogy az átélés tudatossá váljon és értsék is, hogy mi történt velük, hogy a spirális fejlődés során mit haladtak meg, aminek a problémamegoldására korábban még nem voltak soha képesek. Most ez megtörtént és ez azt jelenti, hogy óriásit fejlődtünk még akkor is, ha csak a 7. helyet sikerült megszereznünk. Ezért mindenki legyen nagyon büszke magára, mert rendkívül sokat dolgoztak ennek érdekében. Viszont azt is látnunk kell, hogy milyen sok dolguk van még. És ezeken a következő öt hónapban ki-ki iszonyú módon fókuszálva gondolkodjon, próbálgasson, fejlődjön, gyakoroljon. Váltsunk át megint az egyéni munkára, dolgozzuk fel ezt a kudarcélményt kinek-kinek a saját fókusza és felelőssége szerint. És reméljük, ez oda fog kifutni, hogy mire megkezdődik az olimpiai felkészülés, már megerősödve jövünk ki ebből a helyzetből és remélem, úgy fog összeállni a csapat ereje, hogy abból egy szép eredmény születik augusztusra.

Nagyon fontos, hogy lássuk, egy világverseny megnyerése olyan komplex együttállást igényel, hogy ott semmilyen hiba nem történhet, már olyan értelemben, hogy nem lehet hiányosság semmilyen területen. Nagyon-nagyon sok minden van, amit nem lehet begyakorolni edzéseken, egyszerűen lehetetlen lemodellezni egy világversenyen bekövetkező helyzetet: annak sűrűségét, sebességét, fáradtságát, nyomását. Olyan komplex lélektani állapotok ezek, amelyeket csak világversenyen lehet átélni, és begyakorolni. Lehet beszélgetni – rengeteget beszélgettünk – de meg kell tapasztalni és olyan helyzetben kell megtapasztalni, amely hasonló ahhoz a világversenyhez, amire készülünk. Márpedig az éves felkészülés célja az olimpia! Nem időzítette senki így, nem “szándékos” volt, ami Dohában történt, de biztos nem is véletlen, meg kellett történnie ahhoz, hogy élményszinten tudatosodjon a játékosokban a fejlődés szükségessége.

– Ennek a dohai történetnek nem lehet olyan negatív pszichés hatása, hogy hasonlóan fontos, kritikus szituációban bevillanhat a játékos fejében a rossz emlék: “Dohában ezt elhibáztam, mi lesz, ha most is”…?

– Be fog villanni, de itt olyan emberekről beszélünk, akik a világ legjobb játékosai közé tartoznak. Nem a szorongás, hanem a gyakorláson alapuló önbizalom a sajátjuk. Az a dolgunk, hogy ne a fent említett félelmen, hanem a „hogyan csináljam még jobban” folyamatában dolgozzunk ezen, s a korábban már említett fókuszolást stabillá tegyük. Ez a sportpszichológiai munka lényege, hogy mire legközelebb hasonló helyzetbe kerül a játékos, tudja, hogy mire kell figyelnie ahhoz, hogy biztosan bemenjen az a labda és odaérjen a blokk. Hiszem, hogy meg tudják csinálni!

– Köszönöm szépen a beszélgetést!

FRISSÍTÉS!

E cikkünk publikálásának napján tette közzé szövetség hivatalos lapjának közösségi oldala Varga Zsolt szövetségi kapitány szavait a dohai negyeddöntőben történtekről. A nyilatkozat az M4 Sport Vízilabda magazin című műsorából kiemelt részlet, íme, a leírt változata:

VARGA ZSOLT szövetségi kapitány:

“Bizonyos úton érdemes járni, ha elkezdünk dolgozni magunkon, elkezdünk dolgozni az emberi kapcsolatainkon, amelyek kibírnak akár nehéz szituációkat, nehéz pillanatokat is. Mert akkor is azt vettük végső célként, illetve egy végső álomként, hogy megvalósulhat az, hogy… azért dolgozunk minden nap, hogy tudjunk egy olimpiát nyerni. Viszont ahhoz annyira erősnek kell lennie ennek a csapatnak, hogy kibírja a mélypontokat is. Én úgy gondolom, hogy a csapat egyben maradt, hiszen rengeteget töltöttünk időt együtt utána. Hol kedvesebb, hol nehezebb beszélgetésekkel, hol kifejezetten nehéz beszélgetésekkel, de együtt a csapat, mindannyian. El tudták mondani mindenki a véleményüket, én is meghallgattam őket, ők is maguk között rengeteget beszéltek. Én úgy gondolom, hogy természetes az, hogy egy negyeddöntő után, amikor kiesünk a franciáktól, akkor valaki azt mondja, hogy vannak problémáink, hogy ne lennének problémáink. Én úgy gondolom, hogy ez nem a csapat egységére vonatkozott, hanem arra, hogy igenis vannak megoldandó problémáink, hiszen kikaptunk a franciáktól, ezért ez mindenki számára egy pofon, egy nehéz helyzet.”