Goschi Gabriella: “Ahogy egy ház készül, úgy épül fel egy csapat is” – vlv-interjú, 1. rész

MI A SPORTPSZICHOLÓGUS FELADATA A CSAPAT MELLETT?

GOSCHI GABRIELLA a vlv-nek:

– Mielőtt a világversenyek – főleg Doha – tapasztalataira rátérünk, kérlek, vázold fel a fiúkkal végzett munka alapelveit, az alkalmazott módszereket, esetleg – amennyire az orvosi titoktartás engedi – a foglalkozások során felszínre került konkrét problémákat!

– A válogatott játékosokkal másfél éve zajlik a közös munka. A fő cél a csapategység, a csapaton belüli kohézió megteremtése volt. Zsolt ezt az utat jelölte ki, abból kiindulva, hogy úgy tudunk jó eredményt elérni, ha nagyon nagy hangsúlyt fektetünk az emberi kapcsolatokra. Amennyiben ezeket sikerül harmonizálni, akkor ez a vízben szinte önmagától vezet pozitív megnyilvánulásokhoz, eredményes játékhoz. Ezen rengeteget dolgoztunk, a játékosok tényleg nagy alázattal, figyelemmel és nagy bizalommal álltak bele a munkába. Rengeteget tanultak önmagukról és egymásról, s ennek meg is mutatkozott az ereje például a fukuokai világbajnokságon.

A fukuokai vb az a sportesemény volt, amelyen rátaláltunk arra az egységre, arra a bizalomra, arra az egymást támogató, de egyébként egymás és az egyes játékos számára határokat is meghúzó kooperációra, amit legegyszerűbben fogalmazva jó működésnek nevezhetünk.

A játékosok átélték, élményszinten megtapasztalták, hogy milyen ez a “jó működés”, milyen az, amikor “egymásra rezgünk”, s ha valakinek éppen nem megy, képesek vagyunk őt átsegíteni a kritikus pillanatokon. Mindez azonban még nem volt automatikus, néha-néha akkor is megcsúszott, ezt tudták, érezték ők maguk is.

Fukuoka után, az őszi időszakban mindenki visszatért a klubjába, ott folytatta a munkát. Számukra ez megszokott dolog, a világverseny után fókuszt kell váltani, ráállnak a mindennapi hangyaszorgalmú munkára, hogy helytálljanak a klubjuk mérkőzésein, hiszen az a munkahelyük, onnan kapják a fizetésüket, s ez a fejlődésük folytatásának fő terepe is. Az én szempontomból pedig annak is volt jelentősége, hogy szépen leülepedjenek a Fukuokában szerzett élmények. Ősz végén kezdtem el egyesével felvenni a kapcsolatot a játékosokkal, akkor kezdtük el ismét a beszélgetéseket.

– Ezek hogy zajlanak? Mennyi ideig tart egy-egy ilyen beszélgetés, mennyire “hatol mélyre”?

– Egy óráról van szó. Ez éppen elég idő ahhoz, hogy el tudjunk mélyülni bizonyos kérdésekben, de nem túl hosszú az információk leülepedése szempontjából. Aztán pedig, egy-egy ilyen beszélgetés után a játékosok magukban, a mindennapok során tudatosan foglalkoznak mindazzal, amit közösen “megtaláltunk”, így tudnak ők egyre jobbá válni a saját működésükben, érzelemszabályozásukban, viselkedésükben, kommunikációjukban, bármiben.

Egy személyiségfejlesztésen kísérem végig a játékosokat, mert tudjuk azt, hogy ha a saját működésünkben tudatosabbak vagyunk, azt jobban kontrolláljuk, akkor ez nagy mértékben emeli a teljesítmény szintjét. És ahhoz, hogy ez az önismereti munka működjön, éppen olyan jól felhasználható a civil élet, mint a klubban végzett hétköznapi munka vagy a válogatottnál végzett tevékenység. Ennek háromszögében dolgozunk. Például, ha rálátunk a válogatottnál valamilyen hiányosságra, ami fejlesztendő terület, nagy valószínűséggel ugyanez megjelenik a játékos magánéletében és klubmunkájában is. Ezt megvizsgáljuk és a megoldás kifejlesztése és gyakorlása is e hármas közegben történik. Sokszor tapasztalom, hogy mire a játékos visszatér a válogatottba, már pontosan tudja, mire kell jobban figyelnie egy-egy konkrét, közösen feltárt probléma kapcsán.

– Egy példát kérek szépen, milyen dolgokról van szó…? 

– Azért nehéz ezekről beszélni, mert a titoktartás kötelez… Ami általános és amiről csapatszinten is sokat beszélgettünk, az az, hogy miként kommunikálnak egymással a játékosok egy hiba esetén. Amikor a másik elhibázik valamit, korábban általánosan jellemző volt, hogy rámordultak egymásra, néha pikírten, megalázóan elküldték egymást melegebb éghajlatra: „miért nem figyelsz jobban oda, így vagy úgy kellett volna csinálni” – indulatból jött a bírálat, a kritika. E mögött a kommunikáció mögött azonban nem a rossz szándék van, hanem az az igény, hogy fejlődjünk, hogy mindenki koncentráljon és dolgozzon pontosabban, hogy jobbak legyünk, hogy legközelebb nyerjünk. Az indulatos megjegyzések azonban egy idő után blokkolják a bátorságot, az érintett elveszíti az önbizalmát, s ha ez megtörténik, még többet hibázik, olyan helyzetben is, amikor normális esetben magabiztosan oldaná meg a feladatot.

Azt kellett tehát megérteniük a játékosoknak, hogy egymást le is tudják húzni és meg is tudják emelni a teljesítmény szempontjából. És ennek az egyik fontos eleme, hogy hibahelyzetben hogyan kommunikálnak egymással. Ezért meg kellett vizsgálni magukban, hogy amikor idegesek, hogyan szólnak a másikhoz. Aztán meg kellett látni, hogy van-e olyan helyzet, amikor ők hibáznak és rájuk szólnak-e durván, tehát milyen a “másik oldalon” lenni. Milyen érzés az egyik és milyen a másik szerep? Mélyebbre ásva pedig megkerestük, hogy ez a rá jellemző stílus vajon miből fakad: abból esetleg, hogy amikor fiatal játékos volt, őt hogy kezelték az akkor idősebbek? Vagy hozza ezt egy korábbi edző vagy a családi elvárások köréből? Látjuk tehát, hogy sokszor az automatikus viselkedés nem más, mint mintakövetés – tudattalanul. Hat az a minta, hogy amikor én zöldfülű voltam, engem is leordítottak, hát akkor most, hogy én vagyok az idősebb, én is leordítom a zöldfülűt…, abból tanulja meg a dolgokat és fog majd jobban koncentrálni. Mert, ugye, én is így oldottam meg annak idején, így lettem jó játékos, tehát a szidás működik. Kvázi: segítő a szándék, de ettől még rossz mintáról van szó.

– De beszélgetni erről egy dolog. A játékosnak meg kell értenie, el kell fogadnia és aztán pedig alkalmaznia kell a másfajta stílust. Ezek már további lépések…

– Így van és ebben rejlik az én feladatom. Hogy ez a három ebben a sorrendben meg is történjen. Érezze az illető, hogy ez miért fontos, mennyiben más, és képes legyen átalakítani a viselkedését. Ez nem olyan egyszerű, még ha meg is értette a jelentőségét. Holnap jön egy újabb hasonló nehéz helyzet, elképzelhető, hogy ugyanúgy indulatból reagál. Bármelyikünk tapasztalhatja ezt a saját életében is, például a gyermeknevelésben: hiába mondja a tanító néni, hogy ne csináljam ezt vagy azt a gyerekkel, a következő esetben, amikor már megint falra hányt borsó, amit mondok neki, ismét indulatos leszek… A viselkedésünket átszabályozni – ez nem két pillanat, tudatos munka és nagy önuralom kell hozzá. Éppen ezért használjuk az előbb említett hármas megoldást: amire rátalálunk, azt a játékos átviszi a civil életébe, a klubban végzett munkába és mindenütt gyakorolja. Mert ott is lesznek olyan helyzetek, amire indulatból szokott reagálni, de most már tudja, felismeri, hogyha ilyen helyzetről van szó és magát kontrollálva másként próbál reagálni, mint ha “zsigerből” tenné. Gyakorlótereppé válik a klubedzés vagy a civil élet, a magánélet bármelyik hasonló szituációja. Így gyakorlunk át olyan megoldásokat, amelyeket aztán a csapat közegében már készségszinten vagyunk képesek alkalmazni. Hiszen a felkészülési időszak rövid, ott már nincs idő erre. Ezért kell a játékosokkal egész évben dolgozni egyénileg, nekik pedig tudatosan fejlődniük, hogy amikor újra a válogatotthoz jönnek, akkor már csak tudatosítani kelljen a legfontosabb dolgokat.

Az egészségért, a mentális egészségért és a táplálkozásért felelős szakember, dr. Tarjányi Zoltán, dr. Goschi Gabriella és Haris Éva

– Hogy zajlik egy ilyen egyórás beszélgetés? Leültök és te azt kéred, hogy mondja el, mi történt vele a legutóbbi beszélgetés óta? Milyen a párbeszéd? Magától mond el mindent, amiket fontosnak tart vagy te kérdezel, próbálsz kideríteni dolgokat? Mindig van egy konkrét cél, amit a beszélgetés során el akarsz érni?

– Minden játékossal kapcsolatban vannak konkrét célok, amiket el kell érnie, ő el szeretne érni, olyan, amiben fejlődnie kell. Én a fejemben követem, hogy ebben a folyamatban hol tartunk.

– Álljunk meg egy pillanatra. Hány játékos fejlődését tudod így követni, számon tartani? Olyan nagy létszámú keretek voltak itt, amire még soha nem volt példa…

– Ez így van, és nyilván az újonnan érkezőkkel elkezdem ezt a munkát nulláról.

– Súg neked Zsolt, hogy ki az, akivel nem kell alaposan foglalkozni, mert nem lesz benne a csapatban, csak azért van itt, hogy szokja a légkört?

– Nem. Aki ide kerül, azzal nekem dolgom van! Egyrészt, potenciálisan válogatott lesz, ha esetleg nem is éppen most, az Eb-n, a vb-n, az olimpián, de valamikor ott lehet majd a csapatban, a magyar válogatott stabil játékosává válhat. Nekem és stábtagoknak az a dolgunk, hogy segítsük a keretben lévő játékosok fejlődését. Nyilván van egy határ, hogy hány órát tudok én magam is rendelkezésre állni, de a munkát elkezdjük. Ha valaki újonc, akkor igyekszem már a megismerkedés időszakát felhasználni arra, hogy gyorsan rálássak a kulcspontokra, azokra az elemekre, amikről már most látom, hogy fejlesztendők. A módszertani eszköztáram segítségével akár már azon az első egyórás beszélgetésen belül próbálom elindítani benne a fejlesztési folyamatot. A tudatosság, a fókuszáltság, bizonyos mikrogyakorlatok elvégzése hozzájárul ahhoz, hogy az illető már egy találkozás után is jobban értse a saját működését vagy a lehető leggyorsabban tudjon alkalmazni bizonyos megoldásokat. Ugyanakkor a valójában hatékony munka mindig folyamatos és hosszú távú.

Sportpszichológusként egyébként is azt vallom, hogy nincs idő lamentálgatni, néha nagyon gyors intervencióval kell megsegíteni a beszélgetőpartnert, de nemcsak felszíni, technikai szinten, hanem a mély személyiségfejlesztési szempontoknak is megfelelve. Sokszor egy óra alatt olyan sűrítménye történik a fejlesztési folyamatnak, ami civilterápiában lehet, hogy másfél hónap.

Egyébként Zsolt szokott adni iránymutatást, de úgy, hogy ha valamit lát a sportolójánál, amiről úgy gondolja, hogy azzal velem van dolga, akkor megmondja az illetőnek: “Arra kérlek, hogy menj el Gabihoz és ezt meg ezt a témát beszéljétek át, mert azt látom a vízben, hogy…” És akkor a sportoló már így érkezik meg hozzám. Én persze értem, miért is fontos, hogy ezen dolgozzunk, de onnantól kezdve ő is hozza a saját igényeit, megfogalmazza a saját céljait is, azt, hogy miben akar ő fejlődni. A két dolgot integráljuk – egyébként nagyon sokszor egybe is esnek ezek a kérések. Van, hogy háromhavonta ülünk csak le, van, amikor sűrűbben, van, akivel szakaszokban dolgozunk, öt alkalommal viszonylag sűrűn találkozunk, olyan is előfordul, hogy kéthavonta személyesen találkozva, közben esetleg skype-on keresztül zajlik a fejlesztési folyamat.

– Ilyenkor előveszed a jegyzeteidet, hogy felkészülj az illetőből, felelevenítsd a vele kapcsolatos ismereteket?

– Egyrészt igen, de másrészt nagyon érdekes, hogy valahogy…: a saját szakmájában bizonyos képességei mindenkinek erősödnek és ahogy leül ide elém, mint egy winchesterről, előjönnek a fejemben a vele kapcsolatos információk… Már úgy kezdek vele beszélgetni, hogy tudom, mi hangzott el az előző alkalommal.

– Szóval, visszatérve a kérdésre: hogy zajlik egy ilyen megbeszélés?

– Leülünk, megkérdezem, mi történt vele azóta, hogy legutóbb beszéltünk. És ő elmond jó pár dolgot, kitérve arra, amiről korábban, mint feladatról beszélgettünk. Hozza a kérdéseit, elmondja a tapasztalatait, a nehézségeit, a problémáit. Sokszor már ők maguk is rálátnak összefüggésekre a korábbi beszélgetéseink alapján, értelmezik, hogy bizonyos dolgok szerintük miért úgy történtek velük, ahogyan. Erre megerősítést adok, hogy ha jól látja, illetve igazítok, pontosítok, mélyítek rajta. Közben, ahogy ő mesél, én meglátom a “kulcsokat”, azokat a személyiségfaktorokat, viselkedéses elemeket, korábbi órákról életeseményeket, szituációkat, akár gyermekkori élményeket, amelyek az adott problémaszituációban fontosak, vagy egymással összefüggnek; amikkel dolgunk van ahhoz, hogy a játékos továbbfejlődjön.

Itt fel kell hívnom a figyelmet egy nagyon érdekes szempontra. Amikor egy játékossal leülünk, csak vele foglalkozom, az ő személyisége, teljesítménye, a fejlődésének lehetősége van kizárólag a fókuszban. De közben egy mátrix is megjelenik a fejemben, hiszen ez csapatsportág. Az adott játékos csapatban elfoglalt helyét ugyanúgy figyelembe kell vennem, mint például azt, ha az egyik játékostársával éppen hasonló problémáról beszélgettünk, mint amit most ő előhozott. Mindenkinek a fejlődési íve benne van a fejemben, s komplex módon is rendszereznem kell az információkat, azt, hogy az általa elmondottak hogyan viszonyulnak a csapat egészéhez.

– A csoportos foglalkozások szerepe milyen?

– Megfordítottuk Zsolttal a prioritást. Én abban hiszek, hogy olyan komplex a csapaton belüli viszonyrendszer, pontosan azért, mert akár 10-15 éve együtt (egy csapatban vagy egymás ellen) játszó sportolókról van szó, hogy ha csak csoportfoglalkozással dolgozunk egy csapattal, akkor bizonyos mélységnél lejjebb nem lehet jutni. Mégpedig azért nem, mert teljesen ösztönösen, normálisan, egészségesen “zár a lélek”, és nem fognak tudni, akarni belemenni olyan helyzetekbe, amit viszont fel kell tárni a valódi bizalom, csapategység kialakulásához. Éppen ezért a másik oldalról közelítünk: mindenkinek az egyéni fejlődése és felelőssége van fókuszban, ez hatékonyabb. Így ráadásul minden egyes játékos megéli azt, hogy ő a prioritás, a munka tényleg róla szól, érte van. Ez azért nagyon fontos minden sportoló esetében.

Ha ez a biztonságélmény, bizalom megvan, ami egyben a saját felelősség érzését is megteremti, akkor tudunk olyan kapcsolati kérdésekkel foglalkozni, amelyek valamilyen szempontból fontosak, kritikusak vagy éppen feszültséggel teliek. Ekkor pedig páros foglalkozásokat tartunk. Ilyenkor az említett biztonságélmény miatt a rivalitás háttérbe szorul és előkerülnek olyan kérdések, amelyeket egymásnak tudnak feltenni, s amelyek a hagyományos együttlét során soha nem hangzanak el. Tehát ilyenkor nem feltétlenül csak a két játékos közötti esetleges konfliktus a fő téma, sokkal több cél is lehet.

Ha elképzeljük a csapatot, mint játékosok összességét, akkor az egyes pontokat párosával összekötve egyszer csak egy térháló alakul ki, mindenkinek mindenkivel lesz kapcsolata, ezek a beszélgetések révén sokkal mélyebbé válnak, sokkal jobban megértik egymást. Az élsportban nagyon különböző emberek rendkívül mély, szoros együttműködéséből alakul ki egy győztes mérkőzés, egy győztes világbajnokság. Ezért ezeknek az emberi kapcsolatoknak a mélysége és minősége nagyon fontos. És ezt megint csak nem lehet úgy elősegíteni, hogy 15 ember beszélget egymással – ezt face to face tudjuk igazán megoldani. Természetesen a párok a hétköznapokban is kommunikálnak egymással, de csak általánosságok kerülnek ilyenkor szóba. Hogy van a család, milyen az új kocsi, mit szól ehhez vagy ahhoz a sztorihoz a másik? De olyan mélységű témák, amelyek a bizalom elmélyítéséhez, a másik jobb elfogadásához szükségesek, nem kerülnek elő ebéd közben vagy az öltözőben. Az én dolgom az, hogy ezt a mélységet megteremtsem, esetleg azzal, hogy provokáljam őket – ez sokszor megtörténik, jó értelemben véve -, s így kialakul egy olyan párbeszéd, hogy egymást egy óra alatt egészen más minőségben ismerik meg, fogadják el, esetleg szeretik meg. Ennek hatására nagyon erőssé válhat a két játékos kapcsolata.

– Tehát csoport helyett a páros foglalkozások…

– Igen és aztán haladunk tovább. Ahogy egy ház készül, úgy épül fel egy csapat is. Leraktuk az alapköveket egyénileg, felépülnek a falak a páros terápiákkal, aztán jön a tető, a csapatfoglalkozás, ami ezt az egészet összefogja. A múltkor is volt már kiscsoportos foglalkozás, ezeknek is lehet különböző tematikája. Az Eb-n kint volt az Eb-csapat, a többiek itthon folytatták a felkészülést és nemcsak az edzők foglalkoztak velük, hanem én is. Volt egy olyan kiscsoportos foglalkozás, amelyen a vb-csapat magja volt itt (hívjuk őket ebben az analógiában a tető gerendáinak, tartószerkezetének) és az ő feladatukról, felelősségükről volt szó. Amikor nyáron elkezdődik az olimpiai felkészülés szakasza, akkor már rakjuk a tetőt és sokkal markánsabbak lesznek csoportos foglalkozások. Így alapozódik, épül és záródik össze valódi csapattá a társaság.

– Be vannak osztva a játékosok úgy, hogy mindenkire ugyanannyi jut vagy vannak emberek, akikkel kevesebb találkozás is elég? Esetleg olyanok is vannak, akikkel többet kell foglalkozni?

– Ezt alapvetően a szövetségi kapitány és a játékosok igénye határozza meg. Vannak olyanok, akik már jobban alkalmazzák a velem való munkát, hoznak olyan topikokat, amelyek kapcsán intenzívebben akarnak haladni. Van, akinek az egyéni felkészítésével más sportpszichológus foglalkozik, a felkészülés egyéni ívét ő tartja kézben. Ez esetben nekem csak annyit kell tudni, hogy rendben van a folyamat, ezek és ezek a fókuszpontok, ehhez elég, ha konzultálok a kollégával, vagy a játékos beavat a lényegbe. Viszont a csapatban lévő helyével, a csapatdinamika terén betöltött szerepével én foglalkozom. Van, aki még kevésbé bízik ennek a tudománynak az erejében, ő kevesebbet használja – más egyre bátrabban. Játékosonként eltérő ez. De havonta legalább egyszer mindenkivel igyekszem találkozni. Amikor felkészülési szakaszban vagyunk, akkor a munka sokkal intenzívebb, gyakorlatilag folyamatosan be vannak osztva hozzám a srácok a két edzés között.