Nagyon sok a hasonlóság a magyar válogatott Fukuokát megelőző legutóbbi vb-diadala, a 2013-as barcelonai győzelem és a mostani siker között. Augusztus 3-án lesz tíz éve, hogy Benedek Tibor – edzőként – első komoly világversenyén a csúcsra ért. Most nem az eseményeket idézzük fel, hanem a hazai visszhangokat, nyilatkozatokat, sajtóértékeléseket. Meglepően fontos tartalmi hasonlóságok tűnnek fel az akkori és a mostani győzelem összetevőit illetően. Forrásunk a szokásos, az Arcanum (adt.arcanum.hu) kincset érő adatbázisa.
Kásás Tamás:
“Benedek Tibi bizonyított, bár én tudtam, hogy összerakja a csapatot, képes volt átadni azt a fanatizmust, precizitást, győzni akarást, ami rá jellemző. Szembetűnő volt a magabiztosság és a tudatosság Ezért nyertünk.”
(Nemzeti Sport, 2014. augusztus 5., hétfő)
Madaras Norbert, az akkori aranyérmes csapat tagja, kétszeres világbajnok:
“most mindenki bízott a másikban és saját magában, amióriási erőt adott. Mindenki végrehajtotta, amit megbeszéltünk és amiben hittünk. Ez a nagy erősségünk. Beértünk, és véghez tudtuk vinni, amit akartunk.”
(Nemzeti Sport, 2014. augusztus 5., hétfő)
Népszabadság-értékelés:
“A – 3:0-ás vezetés, majd fél órán át egymás nyakán lihegés után 8:7-re megnyert mérkőzés minden szempontból méltóképpen koronázta mega Picornell uszodában egy héten át bemutatott produkciót, s bizsergetően jó érzéssel töltötte el az embert, hogy mindvégig biztos lehetett a győzelemben, mert a társaság lenyűgözően oldott volt, ugyanakkor ellenállhatatlanerőt sugárzott. Pedig a vb előtt szinte senki nem hitt benne, hogy sikerülhet a diadal kivívása. Az olimpia után alaposan átalakított társaság új kapitánnyal, a kispadon önállóan még sehol sem bizonyító Benedek Tiborral vágott neki a felkészülésnek, amelynek során több kudarc is érte, ráadásul Barcelonában is nyögvenyelősen indult a sorozat: a szerbektől simán kikapott az együttes, s az ausztrálokkal szemben kikínlódott döntetlen sem ígért sok jót. Ám a formát atomórával sem lehetett volna pontosabban időzíteni, s a kazah, görög, horvát, montenegrói négyes ellen már olyan játékkal rukkolt ki a válogatott, amely a legszebb napokra emlékeztetett. A torna legjobb kapusának választott Nagy Viktor briliáns volt szinte folyamatosan, a mezőnyben a búcsúzó klasszisoktól a marsallbotot átvevő új generáció tagjai tündököltek: a Varga testvérpár, Dániel és a vb legértékesebb játékosa címet elnyerő Dénes, a két Márton, Vámos és Szívós, de még a világversenyen korábban soha nem szereplő Bedő Krisztián is olyan kunsztokat mutatott be, hogy az ember önkéntelenül csettintett. Mindeközben a parton Benedek a higgadtság szobraként feszített, s a bombabiztos bekkmunkára épülő taktikát kidolgozva nemhogy elsüllyedt a mély vízben, de már a premieren beírta magát a sportági történelemkönyvbe. Nincs miért visszafogottnak lenni: a magyar férfivízilabda 1973 és 2003 után elnyert harmadik világbajnoki címe jóval több egy aranyéremnél, maga a jövő garanciája.
(Népszabadság, augusztus 5., hétfő)
Róna Péter, az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára
“Kettős kiállítás a férfiaknál? Megpróbáljuk megoldani, alkalmazzuk az erre az esetre már kidolgozott és begyakorolt forgatókönyvet, és mindenki végzi az ott meghatározott dolgát. Sikerül vagy nem sikerül, semmi hiszti, a lényeg a következő kihívásra összpontosítani. Sztárok? Mindenki az és senki sem az. Az egyik mérkőzésen az egyik, a másikon a másik. Lehetnek és kellenek is briliáns villanások, de nem ez, hanem a legszélesebb értelemben vett csapategész a lényeg. A sztár a csapat, amelyet összetart a kölcsönös bizalom és megbecsülés. Féltékenység? Könnybe lábad a szemük, mert Szívós igazán megérdemelte, hogy a meccset eldöntő gólt ő dobja. Valami nem sikerült? Legközelebb megint megpróbáljuk. Nyoma sincs a dühöngésnek, a rosszindulatnak vagy egymás leszólásának. Nem veszekszünk se magunkkal, se a bírókkal, se az ellenfelekkel, még akkor sem, ha nem megy, mint ahogy az elején nem is ment. Egyszerűen nem veszekszünk, hanem végezzük a dolgunkat. Hivalkodás? Önmutogatás? Sehol. Helyette Nagy Viktor nagyszerű humora, Keszthelyi Rita eleganciája, Benedek Tibor és Merész András nyugodt méltósága.
A sajtó még az érzelmek drámáját írja, még a győzelem és a vereség lelki viharait kottázza, de már látja, hogy valami megmozdult. Látja a profizmus diadalát, de még nem látja, hogy annál többről, viselkedésünk új erkölcsi alapjáról van szó. Profizmus lehet nagyszájú, hivalkodó, erőszakos és önimádó. Ez a két magyar csapat azonban valami egészen más összetételű profizmust mutatott be: a szerénység, az elhivatottság, a bizalom, az összetartás és a fegyelemből kovácsolt viselkedés profizmusát. Lesz, amikor győznek, és lesz, amikor nem. De ha Barcelonát közös nagy nemzeti élményeinkké és példaképünkké tesszük – mint a wembley-beli 6:3-at – mi, a nemzet egésze, csak nyerhetünk.”
(Népszabadság, 2013. augusztus 7. szerda)
Gerendás György NS-szakértő:
“A világbajnokság előtt azt mondtam, ennek a csapatnak türelem kell, és nem akarom elrontani a hangulatot, de arra figyelmeztetnék, hogy ez a csapat még csak az út elején jár. Ennek a pozitív olvasata az, hogy sokkal több van benne. Ez a vb-cím hatalmas siker, de remélem, a játékosok már arra gondolnak, hogy jövőre Európa-bajnokság lesz itthon, aztán majd jön az olimpia. És sajnos lehetnek még rossz periódusok is, és ha tesznek, akkor kell majd a türelem, még ha azt is gondolja mindenki, hogy ha eddig nyertünk, akkor nyerünk ezután is. Sokan károgtak, hogy hét szűk esztendő következik. Hát nem! Ezen a nyáron két döntőt játszottunk, hiszen a világliga-fináléba is bejutottunk. Ez a csapat még nem adott ki magából mindent, és nem azért, mert nem tud többet, hanem mert érnie kell. Nincs edző, aki pár hónap alatt mindent kihoz a csapatából, Tibi is csak annyit hozott ki, amennyit ennyi idő alatt lehetett.
(…)
Tibi ráadásul viszonylag egyszerű pólót játszatott a csapattal azzal a céllal, hogy minél kevesebb legyen a hiba – szerintem képesek vagyunk mi ennél bonyolultabb játékra is.
(Nemzeti Sport, 2014. augusztus 7. szerda)
FARAGÓ TAMÁS:
“Teljesen odavagyok, mert tíz-tizenöt-húsz év után itt a kamu vízilabda vége! Eddig az volt az igaz, hogy nem kell megnyerni a meccset, elég, ha a másik elrontja, bőven elég kivárni, amíg a másik hibázik, de ha minden kötél szakad, az előny-hátrány játékon akkor is eldől a mérkőzés. Ebben a sikerünkben az a csodálatos, hogy a magyar póló irányít megint. A győzelem önmagában is fantasztikus, de az igazán jó az, ahogy megnyertük a világbajnokságot.
Nemrég azt mondtam, hogy egy jó csapat a játék bonyolításával tud a gyengébb fölé kerekedni. A tévében is látszott, hogy az unalmas semminek vége – itt akciógólok voltak, támadások, olyanok, amilyeneket évek óta nem láttunk. Benedek Tibi zsenialitása pedig abban mutatkozott meg, hogy a semmit, amit mindenki tud, és amiről a Vodafone-kupa után beszéltem, megtanította a csapatnak, de eközben szabadjára engedte a zsenialitást, hagyta, hogy jöjjenek a bravúros megoldások. Olyan dolgok történtek, amelyekről még a játékosok sem tudták, hogy képesek rá!
Az a legszebb az egészben, hogy születhet mostantól bármilyen eredmény – akár a jövő évi Európa-bajnokságon is -, ennek a csapatnak a hozzáállása, gondolkodása, kockázatvállalása azt bizonyítja, hogy mindenképpen nyertesek vagyunk.
(Nemzeti Sport, 2013. augusztus 7., szerda)