Tizenegy év után búcsúzik Szolnoktól Zsivko Gocics, aki történelmet írt: a magyar vízilabdasport 133 éves, s ő az egyetlen külföldi, aki vezetőedzőként bajnoki címet (és nemzetközikupa-győzelmet) ért el magyar csapatával. Kétrészes “búcsúinterjúnk” második részében elsősorban a szolnoki évekről kérdeztük.
– Térjünk vissza a pályafutásodhoz! A szolnoki játékoséveidet hogyan értékeled?
– Nagyon sikeresnek, hét remek évem volt, gyakorlatilag mindent megnyertünk, amit meg lehetett nyerni. Nagyon büszke vagyok erre. Első helyen a körülményeket kell említenem: a saját uszodától kezdve a konditeremig minden megvolt, ami kell egy sportolónak. Természetesen nagyon kemény munkát végeztünk, először Kokóval (Kovács Istvánnal – a szerk.), utána Sanyival (Cseh Sándorral – a szerk.). Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehettem, csapatkapitánya is voltam a csapatnak, jó emlékeim vannak.
Csapatkapitányként, a BL-serleg átvételekor
– A szolnoki élet? Nem egy világváros, láttam egyszer, hogy biciklivel mész az edzésre…, hogy éreztétek magatokat a családdal?
– Nem világváros, viszont nekünk, a családunknak sok szempontból ideális volt. Két gyerekünk van a feleségemmel, Bogdan 9 éves, Stefan négyéves. Lehet mondani, hogy mindketten szolnokiak. Bogdan elsősként, hétévesként már egyedül járt mindenhova, felült a biciklire, ment iskolába, vízilabda-edzésre, kosáredzésre. Néha éreztük csak kicsinek a várost, azért, mert belgrádiak vagyunk, ahol persze egészen más az életstílus. Szinte mindenhova biciklivel jártam én is, nem volt olyan, hogy beülsz a kocsiba és másfél órán keresztül nem tudsz mit csinálni, mert dugóban állsz. Biztonságos a város, nem kell félni semmitől.
Megismertem nagyon sok embert, barátokat szereztünk, szép évek voltak.
– Kicsit viharos volt a váltás, amikor Cseh Sándor helyére kerültél vezetőedzőnek 2018 nyarán…
– Eredetileg még egyéves szerződésem volt játékosként. Azt mondták nekem, hogy hét napom van eldönteni, akarok-e edző lenni a következő szezonban vagy nem. És akkor én eldöntöttem, hogy igen.
– És ez automatikusan magával hozta a játékos-pályafutásod befejezését, szóba se került, hogy játékosedző legyél?
– Volt erről szó, de én ezt nem akartam, már az első pillanatban tudtam, hogy ha igent mondok, akkor kiszállok a vízből. Szerintem a kettő együtt nem nagyon szokott működni.
| ZSIVKO GOCICS Szolnokon
Játékosként: 2011-12: bajnokság: 6. hely, Magyar Kupa-ezüst 2012-13: bajnokság: ezüst, Magyar Kupa-ezüst 2013-14: bajnokság: ezüst, Magyar Kupa-arany 2014-15: bajnokság: arany, Magyar Kupa-ezüst 2015-16: BL: bronz, bajnokság: arany, Magyar Kupa-arany 2016-17: BL: arany, bajnokság: arany, Magyar Kupa-arany, magyar Szuperkupa-győzelem 2017-18: LEN Szuperkupa-győzelem, bajnokság: ezüst, magyar Szuperkupa-győzelem Edzőként: 2018-19: bajnoki bronz, Magyar Kupa-bronz 2019-20: a bajnokságot a koronavírus-járvány miatt törölték, Magyar Kupa-ezüst 2020-21: Erurokupa: arany, bajnoki arany, Magyar Kupa-ezüst 2021-22: bajnokság: negyedik hely |
– Amikor átvetted edzőként a csapatot, beszélgettünk és azt nevezted meg fő célodnak, hogy sikerüljön kihozni minden játékosból azt a tudást, ami benne van.
– Ez volt a terv, szerintem minden edző így indul neki. Emlékszem, azt mondtam neked, hogy egyetlen célom lesz mindaddig, amíg edző leszek: minden egyes játékosból kihozni a maximumot. De már akkor tudtam, hogy ez nagyon nehéz. Sokkal nehezebb, mint taktikát kitalálni vagy bármi mást megvalósítani. Ha viszont sikerül, akkor nem félek senkitől. Ez nem azt jelenti, hogy megverünk mindenkit, hanem azt, hogy ha mindenki kihozza magából a maximumot, az biztosan elég lesz egy jó eredményre.
– És most hogy látod, sikerült elérni a magad elé kitűzött célt?
– Azt kell, hogy mondjam, nagyjából minden évben sikerült, igen.
Egyébként én az edzői pályára tudatosan készültem. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt beszélgettem Dejan Szaviccsal, aki adott egy könyvet, s azt kérte, olvassam el és mondjam el a véleményemet. Az edzői szakmáról szólt a könyv. Elolvastam, aztán elmondtam neki, hogy mit tartottam érdekesnek, mit nem, mi volt a véleményem a leírtakról. Elkezdtünk beszélgetni az edzői szakmáról. Azóta foglalkozom ezzel, már játékosként jegyzeteket készítettem az edzésekről, leírtam az ötleteimet, taktikai variációkat dolgoztam ki. Szóval nem Szolnokon kezdtem el ezt a munkát, volt előzménye. Két éven át dolgoztam a szerb junior válogatottnál Vujasinoviccsal, 2018-ban ott voltam a szombathelyi junior világbajnokságon szerepelt szerb válogatott szakmai stábjában. A pályafutásom során, hála Istennek, nagyon sok jó edzővel dolgoztam, volt kitől tanulni, ebből a szempontból is nagyon hálás vagyok az edzőimnek! Szavicsnak, Mestinek, Sanyinak, Milanovicsnak, Manojlovicsnak.
Már induláskor tisztában voltam azzal, hogy hiába van egy koncepció a fejemben arról, miként fog kinézni a játékunk, milyen taktikát választok, bizonyos meccseken hogyan fogunk játszani, mindig minden változik. Nem lehet tudni, hogy ki lesz beteg, ki nem tud szerepelni, ki kap éppen piros lapot. Nagyon sok a változó tényező, ezért is nehéz ez a szakma. Nem tudhatod, hogy aludt a játékosod, mi történt vele a magánéletében. Mindezzel kell foglalkoznod.
Játékosként lejössz, edzel egyet, azt csinálod, amit mondanak, úsznod kell, kapura lőni, emberhátrány, emberelőny – vége, tusi, hazamész. Edzőként egész más…
– Hogy alakultak a gyakorlati tapasztalatok Szolnokon?
– A kezdés nehéz volt. Nagyon sok jó barátom volt a csapatban, akikkel régóta játszottam együtt és jó viszonyban voltunk. Ez jelentette számomra a legnagyobb gondot. Ráadásul nem indult jól az első szezonom, viszont az évad vége felé már látszott, hogy milyen sok munkát végeztünk, összeállt a csapat, nagyon pici nüanszokon múlott az, hogy döntőbe jutunk vagy nem. Kis Gábor és Andrija Prlainovics nélkül játszottuk a mindent eldöntő meccset Budapesten a OSC ellen és egy góllal kaptunk ki úgy, hogy szinte végig mi vezettünk. Szerintem, ha Gabi tudott volna játszani, akkor egyenlítünk és a harmadik meccsen, Szolnokon bejutottunk volna a döntőbe. De hát ez már “elment”.
A második év kicsit más volt, sokan lettünk, sok volt a külföldi, öt szerb játékosunk lett. Eredetileg az volt a terv, hogy négyen lesznek, aztán júliusban váratlanul megjelent a piacon szabad játékosként Dusko Pijetlovics és gyorsan reagált a klub, ide hoztuk. Sok minden történt azon a nyáron és a játékosok közötti kapcsolatok alakulására egy edzőnek kevés ráhatása lehet a vízilabda világán kívüli dolgok terén. Bizonyos történések miatt több részre szakadt a társaság az emberi kapcsolatok szempontjából. Emiatt nehéz volt a szezon, hozzáteszem, ekkor ment el Prlainovics, Alekszics, Zalesz, Kis Gabi pedig abbahagyta. Ment a játék jól, kevésbé jól, összességében elégedett is voltam, de közbeszólt a Covid is, törölték a bajnokságot. Ahogy kezdődött számunkra az az évad, olyan hektikusan is ért véget.
Jött a harmadik év, eddigi edzői pályafutásom legsikeresebb éve volt és persze a csapaté is. Ehhez természetesen kellett az is, hogy minőségi játékosaink legyenek. Kiemelném, hogy szerződtetni tudtuk Filipovicsot, s vele olyan csapat állt össze, amely nagyon sok mindenre képessé vált. A szezon elején mi magunk sem tudtuk, mire vihetjük, én bíztam abban, nagyon messzire eljuthatunk. Hála a jó Istennek, ez sikerült is. Az elején, a BL-kvalifikáció során még nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettünk volna, nagyon sok gólt kaptunk, nem ment jól a védekezés, de ahogy telt az idő, egyre stabilabb lett a játék, büszke vagyok erre az évre. Megnyertük a bajnokságot, a Magyar Kupában másodikok lettünk úgy, hogy csak egy-két másodperc hiányzott a rendes játékidő végén a győzelmünkhöz. Az Eurokupát is elhódítottuk. Kevesen várták, hogy abban a szezonban ilyen sikeresek leszünk, ezért különösen büszke vagyok, nagyon jól összeállt az a brigád.
A negyedik, Szolnokon az utolsó szezonom a “szokásos” módon kezdődött: elvittek tőlünk hat játékost, jöttek a fiatalok, próbáltunk megint egy stabil csapatot kialakítani. Összességében, a bajnokság lezárása után azt mondom, hogy jó szezon volt, stabil játékot produkáltunk. Volt két komolyabb hullámvölgyünk, amiből sajnos nem tudtunk gyorsan kilábalni. Az Ortigia ellen játszottunk Eurokupa-negyeddöntőt, oda-visszavágót, ami sikertelen lett és utána következett egy vereség a Vasastól, az volt a legmélyebb pontunk.
Egyébként a szezon elején az volt a közös célunk a klub vezetésével, hogy – anélkül, hogy lenéznénk bárkit -, a kisebb tudású ellenfelekkel szemben oda-vissza meg kell szereznünk a győzelmet a bajnokságban. Ez sikerült, amire nagyon büszke vagyok. Sőt! Megvertük egyszer a Fradit, egyszer a Vasast és ikszeltünk az OSC-vel. Így az alapszakasz második helyén végeztünk. A decemberi Magyar Kupa négyes döntőben is pariban voltunk mindenkivel, legyőztük az elődöntőben az OSC-t, a döntőben sem voltunk esélytelenek, de azon a hétvégén nélkülöznünk kellett Jansik Dávidot és Konarik Ákost, így “csak” ezüstérmet értünk el.
Az utolsó magyarországi érem: Magyar Kupa-ezüst
Szóval összességében nem volt rossz szezon, a fiatalok fejlődtek, előreléptek, nagyjából sikerült mindenkinek a legjobbját “előcsalogatni”. Az utolsó hónap: az alapszakasz végén ikszeltünk az OSC-vel idegenben, 11:11 lett, a play off elődöntőben vereséget szenvedtünk itthon 13:9-re, a 3. helyért pedig kikaptunk kétszer a Vasastól, 15:6-ra és 15:8-ra. Itt azért azt érzem még mindig, hogy nem jött elő mindenkiből a maximum és most itt lehet arról is beszélni, hogy mik az okok. A játékosok egy része már tudta, hogy nem marad, engem pedig még sokáig nyomasztani fog, hogy ezt a helyzetet nem tudtuk kimaxolni. Nem azt mondom, hogy megverhettük volna a Vasast oda-vissza és akkor miénk a bronz, de jobb ellenfél lettünk volna ebben párharcban, ha mindenki meg tudja mutatni a képességeit.
De mondom, összességében jó szezont produkáltunk, nagyon mentünk, stabil volt a játékunk a két hullámvölgyet nem számítva. Szerintem elégedettek lehetünk – igaz én személyesen biztosan nem vagyok az, mert maximalista lévén mindig nyerni akarok, akárki az ellenfél.
– Az edzői munka. Az első csapatod volt, edzőként mennyit fejlődtél ez alatt a négy szezon alatt?
– Biztos, hogy nagyon sokat. Sokat is dolgoztam. Voltak hibáim, utólag látom, hogy bizonyos dolgokat máshogy kellett volna tenni, de hát, az ember hibázik és ebből tanul. Mindig is mondom: nem az a probléma, ha valaki hibázik, hanem az, ha abból nem tanul. Ahogy a játékos, az edző is hibázik. Hálás vagyok a klubvezetésnek, Kokónak (Kovács Istvánnak – a szerk.), Zsoltnak (Nyerges Zsoltnak – a szerk.), akik soha nem bántottak. Amikor jött egy-egy nem várt vereség, olyan teljesítmény, ami tényleg nem volt jó, akkor is csak azt mondták: “Jól van, ez benne van, az edzői munka ilyen, nem lehet minden mindig tökéletes, elemzés után tanulni kell a hibákból és menni tovább”.
Nagyon sokat tanultam a négy év alatt. Hosszú beszélgetéseim voltak Kokóval az edzői munkáról. Soha nem mondta, hogy figyelj, ezt így kellene csinálni, hanem mindig elmesélt egy példát a saját pályafutásából, hogy miként oldott meg egy hasonló szituációt. Ezekből szűrtem le a magam számára a tanulságot és mérlegeltem, hogy miként hasznosíthatom a hallottakat.
Nagyon sok időt töltöttem az uszodában. Reggel nyolctól egy-fél kettő-kettőig ott voltam, este öttől nyolcig-fél kilencig, attól függően, hogy hogy voltak az edzések. Rengeteget elemeztünk a stábbal, néztük a vízilabda-meccseket, beszélgettünk a többi edzővel, nagyon sok munkát beletettünk és így utólag azt kell, hogy mondjam: elégedett vagyok. Biztos, hogy jobb edző lettem, sokat tanultam és még azt is mondom: ahogy jöttek új és új játékosok, akiket be kellett építeni, s amit így produkáltunk, amilyen eredményeket elértünk, azzal elégedett vagyok, utólag is “aláírom”. Mind a négy szezonban szereztünk legalább egy érmét OB1-ben vagy a Magyar Kupában, hozzá egy Eurokupa-trófeát. Ez így jó volt.
A “legjobb képű stáb”
– Hogyan tovább? Tudod-e már, mi lesz a folytatás?
– Az biztos, hogy egy hónapot pihenek, nem csinálok semmit…. Továbbra is szeretnék edzősködni, nyitott vagyok, jó lenne továbbvinni azt, amit itt Szolnokon elkezdtem. Még kérdés, hogy hova megyek. Nem csak az én szakmai szempontjaim számítanak, a feleségemmel közösen kell döntenünk arról, hogy a családnak mi a legkedvezőbb.
– Van-e bármi, amit szeretnél elmondani, de nem kérdeztem meg?
– Egy nagyon nagy köszönet a szolnoki klubnak! A vezetőségnek is és mindenkinek, aki a klubnál dolgozik, a lányoknak az irodában, az úszómestereknek, mindenkinek. Elsősorban persze Kokónak és Nyerges Zsoltnak – életem végéig hálás leszek nekik a lehetőségért. Ha ők nem döntenek így, lehet, soha nem jutok kezdő edzőként ilyen feladathoz. És mi nemcsak együtt dolgoztunk, hanem szinte együtt is éltünk ezekben az években, mondhatom, hogy barátok is lettünk.
Nagyon köszönöm játékosaimnak a közös munkát és a négy évben tanúsított türelmüket.
És persze itt volt a Magyarországon és talán egész Európában “legjobb képű stáb”…, Hangay Zoltánnak és Vincze Gergőnek is hatalmas köszönet jár. Egy stábnak nem csak akkor kell összetartania, amikor minden jól megy, nyer a csapat – ennek a négy évnek az együttműködése, a sok segítség, amit kaptam tőlük, a rengeteg videózás, az edzésprogramok közös kialakítása – ez mind felejthetetlen élmény volt számomra.
– Köszönöm szépen a beszélgetést, azt is, hogy a vlv számára mindig készségesen nyilatkoztál. Sok sikert kívánok a soron következő szakmai feladataidhoz!