A befejezés csúnya volt – Decker Ádámnak a tavaszi bajnoki rájátszás előtt kellett abbahagynia a vízilabdázást, súlyos kézsérülés miatt. A furcsa búcsút is kedélyesen kezelte, most pedig már civil emberként eleveníti fel pályafutásának részleteit. Hosszú pályafutás volt, hosszú vlv-interjú következik.
VLV-VIDEÓ:
Decker Ádám bejelenti visszavonulását a vlv-n (2022.04.26)
DECKER ÁDÁM a vlv-nek:
– Először mondd el, meggyógyult a kezed rendesen? Kellett műteni?
– Nem műtötték, meggyógyult, azóta már vízilabdáztam is, kimentünk Splitbe az Eb-re a barátaimmal és ott a tengerben pólóztunk is egy kicsit. Nehéz volt velük tartani a lépést, ők még játszanak az OB1B-ben…
– A visszavonulásod óta eltelt fél év, leülepedtek a dolgok, megvan már a kellő távolság?
– Megvan. Sokkal jobb érzés van már bennem. Lezárult egy korszak, az addigi életem. Hogy mennyire új időszak kezdődik, hadd büszkélkedjek: most igazolták le a nagyobbik lányomat a budaörsi kézilabdacsapatba! És amikor aláírtam az amatőr sportolói szerződését, bevillant, hogy úristen, milyen régen is volt, hogy Gerendás Gyuri a BVSC-nél elém tolt egy ugyanilyen papírt…, még a múlt században, valamikor a 90-es évek vége felé. Azóta a vízilabda volt az életem, nem is tudtam, milyen anélkül élni. Minden nap a pólóval telt el, a csapattársakkal, az edzésekkel és a meccsekkel. Egy burokban, amiből fél éve kikerültem. Már emlék az egész, az életem első fele és most még sokkal szebb is minden, amit amikor vízilabdásként átéltem. Még az utolsó két év is megszépült, pedig akkor már nagyon sokat szenvedtem, munka mellett jártam edzésekre. Örülök annak is, hogy nem egy hanyatlóban lévő klubban, hanem pont fordítva, egy feljövőben lévő csapatban fejeztem be.
Az elmúlt fél év egyébként igazolta, hogy nekem már nem volt helyem az uszodában.
– ?
– Nem hiányzott. Meg sem fordult azóta a fejemben, hogy esetleg eldobtam magamtól egy évet, ami még jó lett volna.
– Amit annak idején eléd tett Gerendás György, abban a papírban mi volt és mit jelentett ez neked akkor?
– Azt, hogy az utolsó ifi évemben a felnőtt keretben kaptam helyet Nagy Viktorral, Gór-Nagy Mikivel együtt, Kis Gabi már akkor ott játszott. A 83-84-es korosztály volt ez, Derekas Szilárdnál, 16-17 éves voltam. Emlékszem, fizetésről még nem volt szó, de tagdíjat már nem kellett fizetnünk. Engem kölcsönadtak Zoufal Norbival együtt az Ybl-nek, mert még nem fértem be a felnőtt csapatba, de azért velük edzhettem, ami egy jó lehetőséget jelentett. Gyuri egyszer félrehívott, elmondta, szeretné, ha hosszabb távra a felnőtt csapathoz tartoznék. Megörültem, természetesen elfogadtam az amatőr sportolói szerződést és talán a következő évben kaptam először olyan papírt, amiben már fizetés is szerepelt.
Egyébként egyszer, 16 éves koromban már bedobtak a mélyvízbe a Fradi ellen. Megsérült Németh Zsolt dereka, Dabrowskinak az ujja, Monostorinak is valamije és szinte már az utcán fogták hálóval az embereket. “Fú, itt van ez a nagy darab gyerek, nem baj, hogy centerezik, jó lesz bekkben is.” Így játszottam az első OB1-es meccsemet a Komjádiban a Fradi ellen.
– Mi maradt meg erről?
– Semmi…, az, hogy nagyon izgultam. Kósz volt a Fradi kapujában és Tóth Lacit kellett követnem mindenhova, a wc-re is, ez volt az utasítás. Ja, és gólt nem lőhetett. Ennek eleget tettem. Kaptam tőle rendesen, hiszen ugráltam a hátán fiatal titánként, de gólt nem lőtt – igaz, ki is pontozódtam elég hamar.
Utána még két éven át játszottam OB1/B-ben az Ybl-ben, majd 2002-ben csatlakoztam a BVSC felnőtt csapatához. A következő évben nyertünk Szuperkupát, aztán mentünk Egerbe.
– Levonultak a Gerendás-fiúk, szinte testületileg.
– Az első évben még ingáztunk, a Szőnyi úton edzettünk, szerdán vagy csütörtökön mentünk le Egerbe, ott még edzettünk egyet vagy kettőt és utána jött a meccs. Halmos Péter teremtette meg a magasabb szintű egri szereplés feltételeit, de nagyon gyorsan zajlott minden, mert a BVSC-nél komoly gondok voltak, már a gázszámlát sem tudták kifizetni, hideg volt a víz, volt, hogy a bejáratot zárva találtuk, nem tudtunk bemenni…
Akkor indult el az új Vasas is egyébként, Nagy Viktor például hozzájuk ment. (Ha jól emlékszem, hármunkat hívtak a piros-kékekhez, Kicsi és én az Egert választottuk.)
Egerben egy negyedik hellyel debütáltunk, amihez nem voltunk hozzászokva, mert az előző években a BVSC-vel mindig éremért, döntős szereplésért harcoltunk. Akkoriban a Vasas, a Honvéd és a BVSC volt a három topcsapat, de amikor lementünk Egerbe, a Szeged leszorított minket a dobogóról. Ez csalódás volt, de utána nem maradtunk érem nélkül, öt évig voltam ott, három bajnoki ezüst és két bronzérem a mérleg.
– Hogy álltál mindeközben a tanulással?
– Igen, ez fontos kérdés, a tanulás és a sport összehangolása. Nekem szerencsém volt, mert Tóth Sanyi bácsi, Derekas Szilárd, Matusik Lajos bácsi – aki csak foglalkozott velünk az utánpótlásban, mindig megkérdezte: mi van az iskolában? És ez nem formaság volt! Bukott tanuló nem mehetett edzésre, legalábbis jól tette, ha nem ment… Engem például Matusik Lajos bácsi egy hónapon keresztül minden edzésen ostobázott, “sötétezett”, hülyézett a többiek előtt, amikor megtudta, hogy két tantárgyból bukásra állok – elég kellemetlenül éreztem magam. Fontos volt az edzők számára, hogy ne hülyegyerekek legyenek a vízben, az “ösztönzést” pedig folyamatosan alkalmazták az érintettekkel szemben, hiú kamaszgyerekeknek más nem is kell, hogy a tanulásban is összeszedjék magukat.
Aztán később segítettek nekem bejutni a Kodolányi János főiskolára, informatika, kommunikáció szakra. Ekkor jött az első klubváltás és dönteni kellett, mi legyen. A civil életet válasszam, vagy mindent feltegyek a vízilabdára és irány Eger, a szüleim nélkül, lakást bérelve. Suli off – csak a vízilabda. Könnyű döntés volt, mert a vízilabdát szerettem, tanulni meg kevésbé 🙂 A szüleim azt mondták: tanulni később is tanulhatok, de ha komolyan akarom venni a vízilabdát, akkor azt csak most lehet. Az érettségihez ragaszkodtak és ahhoz, hogy tanuljak szakmát, így informatikusnak tanultam kéttannyelvű szakközépiskolában. Ide kívánkozik, hogy a szüleim nélkül egyáltalán nem sikerült volna ilyen kitartóan és sikeresen teljesíteni élsportolóként. Apukám munka után minden nap vette a fáradtságot és hozott-vitt edzésre, néha akár vidéki meccsekre is. Megfelelő szülői háttér és családi áldozatok nélkül nincs élsport, tőlük is sok lemondás kellett a sikerhez.
Szóval a vízilabdának zöld utat adtak. Igazuk is lett, később, 28-29 éves koromban kezdtem el az egyetemet…
– Mit végeztél?
– Mechatronikai mérnök vagyok.
Szóval lementem Egerbe és csak vízilabdáztam. Erre tettem fel mindent.
Emlékszem, akkor fogalmazódott meg bennem a cél, hogy olimpiai bajnok legyek, amikor még BVSC-sként mentünk le Szentesre Intercity-vel és kártyáztunk. Akkor még nem volt tao-kisbusz, vonattal jártunk a meccsekre, hiszen a BVSC-nél az eleve ingyen volt. Tóth Sándor bácsi félrehívott: Na, Dreherkém, mi a terved a vízilabdával?
Megvontam a vállam: nem tudom, Sanyi bácsi, minél több meccset nyerni. És mi a hosszú távú terv? – kérdezte. Gyerekként egyszerű volt rávágni: olimpiai bajnok akarok lenni. Na, jól van, ezt akartam hallani – megveregette a nyakam és mentünk vissza. Én nem is értettem, miért kérdezi, a BVSC-ben ott voltak körülöttem azok a válogatottak, Märcz Tamás, Szecska, Varga Zsolt, Dala Tamás, akikre fel lehetett nézni, akik példaképek voltak. Mindig ki voltunk vezényelve a felnőtt csapat meccseire, alapvetésként kezeltük, hogy csak azért csinálhatod, hogy olimpiai bajnok legyél, világbajnok legyél, magyar bajnok legyél. Időtöltésnek ne csináld. Ezt éreztem végig, de megfogalmazni először akkor fogalmaztam meg.
– Miért is lettél “Dreher”?
– Azt mondta Tóth Sanyi bácsi, olyan vagyok, mint a söröskocsit húzó lovak, olyan szemellenzős… Azok a lovak erősek, húzzák a kocsit, mennek, mint az őrült, de nem néznek semerre, csak előre. És igaza volt, én is csak mentem előre a vízben, aprítottam mindenkit, aztán, amikor “odaértem”, akkor néztem körbe, hogy most mit is kéne csinálni… A hasonlat még rímelt is: Deckerre Dreher – így rajtam ragadt.
– Az egri aranynál még ott voltál?
– Nem, két évvel korábban jöttem el. Az Eger és a Vasas volt akkor elöl, minden évben majdnem megvertük őket, de mindig csak majdnem… És akkor már 9 évet lehúztam Gyurival, ez alatt még házasságok is tönkremennek, nemhogy ilyen kapcsolatok, amelyekben alárendelt viszony van. Én a kis hülyegyerekből felnőtt játékossá avanzsáltam, végig a keze alatt, de ő még mindig úgy kezelt, mintha nem nőttem volna közben fel. Ebből ki akartam törni. Steinmetz Barna elment a Fradiba és az ő helyére igazoltam át a Vasasba, amely akkor már évek óta nyerte a bajnokságot.
Meg is vertük az Egert és bajnokok lettünk. Ezután Kicsit és Hosit megkaparintotta az Eger, mint kiderült, ők voltak a mérleg nyelve, az Eger lett velük bajnoki aranyérmes. Utána azonban visszavettük a bajnoki címet, úgyhogy a Vasasnál töltött három évem sormintája arany-ezüst-arany volt. Ezután jött a Szolnok-hegemónia, először még Kokóval (Kovács Istvánnal – a szerk.), aztán Cseh Sanyival.
– Miért mentél Szegedre a Vasastól?
– Az a csapat kezdett szétszéledni, a következő szezonban ki is szállt az Uniqua a támogatók közül, Szegedről jó ajánlatot kaptam, akkor ment oda Vincze Balázs is.
– És ez már a jövőbe is mutatott, hiszen a Szegedet akkor az A-Híd támogatta…
– Igen, én már Apáthy Endrével tárgyaltam az átigazolásomról.
– Mindig érdekelt, hogy egy játékos hogy intézte akkoriban a saját dolgait. Hiszen nem voltak még menedzserek, márpedig a tárgyalás, a jó feltételek elérése egy külön szakma… Nem lehettél egy súlycsoportban például Apáthyval, aki dörzsölt üzletember, reggeltől estig üzleti ügyekben tárgyal…
– Remélem, Kákó, Kávai Zoltán olvassa majd ezt az interjút és jót fog nevetni… Ugyanis amikor először tárgyaltam a BVSC-nél, akkor még BVSC-Brendon volt és Kákóval kellett az anyagi dolgokat megbeszélni. Addig én életemben legfeljebb annyit tárgyaltam, hogy az iskolában egy Jordan kosaraskártyáért kapjak két Pippent… Se a nyelvezet, se a fellépés nem volt meg… Emlékszem, Kákó ajánlott egy amúgy tök jó összeget – 17 éves voltam – én meg azt válaszoltam: Nem tudom, szerintem ez gyengusz… Körülbelül ilyen szinten volt a tárgyalási készségem.
Utána fejlődtem, az iskola is segített, valamennyire “pallérozódott az elmém”. Már felkélszülten mentem a tárgyalásokra, végiggondoltam, hogy mit szeretnék mondani, tájékozódtam, hogy nagyjából mi lehet a pozícióm a piacon, komolyan tudtam beszélgetni a sorsomról. Megtanultam átgondolni és reálisan felmérni a lehetőségeimet, nem hiszem, hogy olyan hírem lett volna, hogy túlzó anyagi igényekkel lépek fel. És a pénz nem volt minden, fontosnak tartottam a szakmai oldalt is.
– Te éreztél a hosszú pályafutásod során jelentős változást a vízilabdázók anyagi lehetőségeit illetően? Milyen íve volt ennek a dolognak, az elmúlt két évtizedben?
– Persze, hatalmas változást éltünk meg. A BVSC-felnőttbe kerülésemkor kérdezgettem a nem válogatott játékostársakat, hát azért nekik akkor dolgozniuk kellett, jó játékosoknak, akár húzóembereknek is.
Most azt látom, hogy aki ügyes és kellően intelligens, az képes annyi pénzt keresni, hogy megalapozza a sportpályafutás utáni jövőjét még akkor is, ha legfeljebb a válogatottság pereméig sikerül eljutnia. Ez nyilván a három olimpiai bajnoki címnek köszönhető, meg persze annak, hogy most már van facebook, széles körben elérhető média, sokkal több csatornán el lehet jutni az emberekhez. Látványosabb lett a megjelenés, a meccsrendezés is sokkal jobb, például a hangosítás. Sok kis részletről van szó: nem vagyunk népszerűbbek, de azért sokkal több pénz van a vízilabdában. A BVSC-s idők hétköznapjaiban azt tapasztaltam, hogy minden forintot meg kellett becsülni, ami támogatóktól jött, emlékszem, Ozzie-napszemüvegben botorkáltunk oda a bemutatáshoz, hogy kiszolgáljuk a szponzort. Nem volt tao és jelentősebb állami támogatás sem.
– Szegednél tartunk… Felfelé ívelő időszak volt.
– Igen, Jött Szivós Marci, egy évvel később Nagy Viktor, LEN Kupa-elődöntőt játszottunk a Crvena Zvezdával. Magyar Kupát nyertünk kettőt is és két bajnoki bronzot.
– Aztán hasonló akció zajlott le, mint a Szőnyi útról Egerbe településnél…
– Igen. Apáthy Endre leült azokkal a játékosokkal, akiket el akart vinni az új csapatához. Az OSC akkor “üres” volt, Szegedről ment át az új gerinc, s hozzánk igazoltak játékosokat. Ha jól emlékszem, heten mentünk, és akkor jött az Egertől Bátori, Salamon Feri, Gór-Nagy Miki, Bundschuh, Graham, Bisztró… Már az első évben bajnoki döntőt játszottunk a Szolnok ellen.
– Két év után mégis Egerbe mentél vissza.
– Az furcsa igazolás volt, ott játszott bekként Cuckovics, Angyal Dani, harmadik védőnek mentem.
– Akkor miért hívtak?
– Máig sem tudom. Én már nyűgös, zsémbes voltam, nem éreztem nagyon jól magam a csapatomban. Egy este felhívott Bárány Attila. Már nem emlékszem, mivel, de valami viccessel kezdte, mert úgy szokta, aztán megkérdezte, volna-e kedvem elmenni Egerbe. Akkor már centereztem is, de azon a poszton meg ott volt Bedő és Hárai.
Rió után vagyunk és nagyon jó évem volt az OSC-nél. Mivel Kayes nem jött vissza Ausztráliából, centereztem, s bár Tibor (Benedek Tibor szövetségi kapitány – a szerk.) továbbra is elsősorban védőként számított rám a válogatottnál, a bajnokikon baromi jól ment, minden meccsen lőttem a centergólokat, komoly BL-mérkőzéseken is. Szerintem ez tetszett meg az egrieknek.
– Ez a posztról posztra ugrálás – gondolom – nem egyszerű dolog. Egyáltalán, mi befolyásolta azt, hogy milyen stílusú játékos legyél, a tehetséged, az adottságaid vagy az edzőid “útmutatása”?
– Az utóbbiban is van valami, Dabrowski Norbi vallja, hogy minden edző a maga képére próbálja formálni a játékosait és nagyon igaza van. Ő szerette a nem túl ügyes játékosokat is, ha rakkolós munkásemberek. Vincze Balázs mindig a trükköket imádta, Szivós Marci ugyanez, Gerendás Gyuri azt várta el, hogy átharapjuk az ellenfél torkát.
– Ezek rád mind hatottak?
– Hát hogy hatottak volna? Sosem voltam az a gyorsan lefordulós, technikás, balra nézek, jobbra passzolok-játékos, mint Vincze Balázs, ezt sosem tudtam magamévá tenni. De sokat tanultam tőle azon a téren, hogy a játékoskapcsolatoknak milyen nagy a jelentősége. Mindig kiemelte a Benedek Tiborral való ilyen jellegű együttműködését. Azt sikerült “eltanulnom”, hogy egy pillantással tudjunk kommunikálni. Vagyis, ha az edzésen jól begyakoroltunk valamit, akkor – ahogy ő mondta – “jöhet a walkie talkie”, vagyis betelefonálok walkie talkie-n, hogy most jöhet a zsuga. Játszottam együtt Balázzsal még a BVSC-ben és aztán, amikor ő már befejezte, még Máltán is. Bejött a vízbe, egyszercsak azt vettem észre, hogy ott van nálam a labda gólhelyzetben. Előtte hátul ő szerezte meg, lefordult, jobbra nézett, kettőt lóbált, megugrasztotta a kapust és már ott is volt a labda a kezemben, csak be kellett tenni a kapuba. Na, ezt a szintet én nem tudtam soha, igaz, nem is kellett, nem az volt a dolgom, hogy playmaker legyek…
– De elégedett voltál azzal, hogy amit kell, azt jól csinálod? Nem hiányzott az a fajta sikerélmény, amiről most beszéltél?
– Dehogynem! Lemész a térre focizni, mit akarsz, a kapuba állni? Mindenki gólt szeretne lőni. Én is látványos megoldásokkal operáló, jó játékos akartam lenni. Kinek a nevét írják vastagítva a Nemzeti Sportban? VARGA D. 3 – nagy betűvel. Lehet, hogy Decker Á. a belét kidolgozta és megakadályozott öt gólt, de kis betű. Ebben nősz föl, te is VARGA D. akarsz lenni vagy KÁSÁS. Csak kiderül, hogy nem vagy rá alkalmas és akkor újra kell tervezni az egészet.
Gyuri mennyit veszekedett velem, amikor megpróbáltam az átdobós cselt, amit láttam a nagyoktól. Nem sikerült mindig… Aztán a Vasasban szabad kezet kaptam, gyakorolhattam a csavart, az átdobós cselt, vagy amit akarok. Földi Lacitól nagyon sokat kaptam a Vasasban, ott kezdtem el igazi felnőttként kiteljesedni, máig hálás vagyok. Mátéfalvy Csabi pedig nagyon sokat foglalkozott az apró “csiszolómunkával”. Kapu mögött gumikötél, lábtempó, lóbálás, lövés.. Érdemes volt rá hallgatni, kapusként sokkal jobban látta, hogy kéne lőnöm.
És ha az ember 5-8 évig gyakorol valamit és nem megy, akkor rájön, hogy másfelé kell menni…
Az volt a szerencsém, hogy olyan edzőim voltak, akik viszont elismerték azt, amit tudok Ha jött egy Csomakidze, aki a világ összes védőjéről gólt dobott, de rólam nem és nem állítottak ki egy pillanat alatt, akkor azt Gerendás Gyuri elismerte a csapat előtt, ez érdem volt. Soha nem felejtem el azt sem, hogy egy videózásnál Földi Laci és Mátéfalvy Csaba egy BL-meccs után értékelt és azon a meccsen káprázatosan játszottak a Varga testvérek, Kicsi, Hosi, mégis engem emeltek ki, dicsértek meg egy jelenetért. Leszereltem az ellenfél bikaerős centerét, Hinicset, megindultam, utolért, akkor még egyszer leráztam, kiállítás lett és aztán a kapufától belőttem az emberelőnyt. Persze, így elmondva jól hangzik, de aki nézi a meccset: jó, szerelt egyet a gyerek, meg behúzta a fánál a jó passzt, nem egy nagy szám. De az a szakmai vezetés ezt elismerte, éreztette, hogy ez igenis, nagyon fontos dolog. Innentől kezdve pedig ez egy hajtóanyag volt, próbáltam ezen a téren kiteljesedni, elérni, hogy sokkal ügyesebb legyek a kapufánál, második centerben, kiállításokat szerezzek – elindultam ebbe az irányba. Ha nem megy nyolc méterről a kapufás pipavarázslat, akkor megnézzük, mi a piaci rés. A piaci résnek pedig az tűnt, hogy voltak jó bekkek, voltak jó centerek, de kevés olyan játékos volt, aki elöl és hátul is hasznos tudott lenni, kiállításokat szerzett és jó volt a kapufánál – ez utóbbiban különösen sokat fejlődtem. A válogatottság szempontjából is előnyömre vált, hogy nagy kihívásnak éreztem, hogy én legyek az egyik legjobb kapufásjátékos.
Fontos, hogy az ember tisztában legyen a neki való szereppel, ne kezdjen el brillírozni, aztán tízből csak három sikerül, hiszen nem abban vagyok jó. Dabrowski Norbinak volt egy nagyon egyszerű hasonlata. Egy meccs után, épphogy kijöttünk a vízből, megkérdezte: “Te, Ádi, tudod, hogy én miért nem szerelek színestévéket?” “Hát most ért véget egy meccs…, nem tudom.” – válaszoltam. “Azért, mert nem értek hozzá.” – mondta. “Na. Ezért nem kellene neked nyolc méterről az elnézőssel próbálkozni!”
– Lassan elérünk a pályafutásod végéhez, már ami a klubvízilabdát illeti.
– Négy évem volt még Egerben, aztán jött a Honvéd, a végállomás. A BVSC-be kellett volna menni, hogy úgymond, keretbe legyen foglalva a pályafutásom, de túl messze volt Budaörsről, ahol már nemcsak laktam, hanem dolgoztam is. Tudtam, hogy budaörsi leszek – ha Zuglóban laktam volna, akkor lehet, a BVSC-ben fejezem be.
Az első honvédos évben olyan munkát végeztem, ami nem igazán nevezhető levezetésnek, köszönhetően Szivós Marci megszállottságának, maximalizmusának, ami egyébként napjainkra már látható eredményeket hozott. Nekem lehet, hogy kevesebb edzés is elég lett volna és nem látszott volna “szignifikánsan” gyengébbnek a teljesítményem. Ekkor már dolgoztam, még ha csökkentett munkaidőben is. Így nézett ki egy napom: reggel felkeltem, a gyerekeket 7.30-kor elvittem a suliba/oviba, benéztem a szervízbe, onnan tovább a Honvédhoz, kondiedzés, víziedzés, felmarkoltam a kajámat, be a műhelybe, ott voltam kettőtől hatig-hétig, fél nyolcra visszamentem a Kőérbe edzésre és 10-fél 11-kor értem haza. És ezt egy évig. Nem volt pihentető időszak az életemben. Az utolsó évben biztos, hogy már velem is nehéz lehetett, “nyávogós voltam”. Akkor jött a sérülés, amikor már eldőlt, hogy befejezem – az utolsó edzésem utolsó másodperceiben…
(Interjúnk utolsó részében Decker Ádit a válogatottsággal kapcsolatos élményeiről, a hatalmas riói csalódásról, Benedek Tiborról és civil életkezdéséről kérdezzük.)
