Népszabadság már nincs és Gallov Rezső sem 80 éves, hanem ma tölti be a 90-et. Egy évtizeddel ezelőtti cikket idézünk fel ebből az alkalomból – gratulációnk mellett – szokásos forrásunk, az Arcanum Újságok segítségével.
Sportszeletek
GALLOV REZSŐ egykori vízilabdázó, sportvezető, sportújságíró és számos sporttémájú könyv szerzője 80 éves. (Ma már éppen 90 – a szerk.)
Vízilabdázó, sportújságíró, író, sportvezető. Aradon született 1936-ban. 1956 és 1965 között a Szeged, a Szolnok, a Bp. Honvéd, majd a Csepel Autó vízilabdázója volt. 1964-től a Népsport újságíró munkatársa, 1972-74-ig a Magyar Úszószövetség főtitkára, majd a kanadai vízilabda-válogatott technikai igazgatója lett. 1990-től hat és fél évig az Országos Testnevelési és Sporthivatalt vezette.
Ma tölti be nyolcvanadik életévét. Úgy tűnik, a sport jól konzervál…
Lehet, mert életem valamennyi szakaszát a sport határozta meg.
Sportoló, sportújságíró, sportvezető lett, lehetett volna ékszerész is.
Édesapám ékszerész volt Szegeden, én egyetemre jelentkeztem, de osztályellenségként nem vettek fel. Az érettségi után voltam kocsikísérő, pincekövező, kabinos a városi gőzfürdőben, később csillés a kendergyárban, majd két kis pónival fuvarozó. Ekkor kezdtem komolyan vízilabdázni, néhány év múlva a Budapesti Honvéd csapatába kerültem. Egyrészt Brandi Jenő, a Budapesti Honvéd edzője hívott, merthogy 1956-ban elég sokan elmentek külföldre, megcsappant a játékosállomány.
Másrészt?
Másrészt azért igazoltam oda, mert 1956-ban Szegeden a barátaimmal kirámoltunk egy szovjet laktanyát, a fegyvereket szétosztottuk, és bár mi nem lövöldöztünk, balhékban nem vettünk részt, azért, amikor előbukkant az ügy, nem ártott az a védettség, amit azokban az időkben a Budapesti Honvéd jelenthetett. Amúgy pedig mindent a vízilabdának köszönhetek. Az zárta ki az érvényesülés kapuit előttem, miatta kerülhettem fel a fővárosba, végezhettem újságíró-akadémiát, majd Testnevelési Egyetemet, láthattam világot, tanulhattam nyelveket.
Ne bántódjon meg: nem éppen gladiátortermetű…
Akkoriban inkább a finesz volt követelmény a vízilabdasportban. Kárpáti Gyuri, Rusorán Péter… sorolhatnám azokat a kitűnő játékosokat, akik hozzám hasonlóan nem voltak óriások. Éppen Rusorántól származik a mondás: „a medencében mindenkinek a nyakáig ér a víz”. Aztán megjelentek a hatalmas termetű jugoszlávok, megváltozott a játék, és nálunk is előkerültek a nagydarab, erős pólósok, Szívós, Csapó, Faragó és a többiek. Termetüket és tudásukat tekintve is óriások voltak.
Hogyan lett sportolóból sportújságíró?
A vízilabdán kívül az írás vonzott nagyon. Talán nem is írtam rosszul, már az iskolában szokás volt, hogy a dolgozataimat az osztály kérésére fel kellett olvasnom. Az első cikkem 1962-ben jelent meg a Népsportban, 1964-től a szerkesztőség munkatársa lettem.
Az úszószövetség főtitkári posztja is vonzotta?
Egy Kuti Lajos nevű bukott pártfunkcionárius vezette korábban a szövetséget, aki hozzá nem értése miatt hibát hibára halmozott. És amikor újságíróként ezt az 1970-es barcelonai úszó-Európa-bajnokság után éles, kritikus hangon szóvá tettem, magához hívatott Beckl Sándor, az OTSH akkori elnöke. Azt hittem, a szókimondásomért jól leteremt majd, ehelyett azt ajánlotta: mivel úgy tűnik számára, értek a sportághoz, legyek én az úszószövetség főtitkára. Vállaltam, viszont kikötöttem, hogy két év múlva, a müncheni olimpia után visszatérek a Népsporthoz. Mert az már akkor szívügyem volt, elhivatott sportújságíróként a tollforgatás volt a mesterségem.
Később tényleg visszament sportújságírónak, de rövidesen a kanadai vízilabda-válogatott technikai igazgatója lett. Fura kacskaringók.
1972-ben Magyarországon edzett a kanadai vízilabda-válogatott, akkor ismerkedtem meg a szakvezetőikkel, jó viszonyba kerültünk, és amikor pályázatot írtak ki a válogatottjuk technikai igazgató pozíciójára, megsúgták, hogy érdemes pályáznom… Megtettem. A kihívás miatt meg azért, mert azt gondoltam, így sínre tudom tenni a családom életét.
Akkoriban nem lehetett egyszerű a szabad világban munkát vállalni.
Nem volt az, de a politikai vezetők biztattak: pályázzak bátran, mert – utólag bevallották – azt gondolták, úgysem engem fognak választani. Számomra viszont nem volt annyira különleges a helyzet, hiszen sportolóként rengeteget utaztam a világban, tehát volt fogalmam arról, hogy milyen az élet a vasfüggönyön túl. Nagyon tetszett Kanadában a multikulturalizmus, a sokszínűség. Tetszett, hogy ott milyen éles viták vannak a parlamentben, tetszett a demokrácia és az is, hogy Pierre Trudeau miniszterelnökkel barátságosan el lehetett beszélgetni az utcán. Rokonszenves volt a kanadai játékosok tudásvágya, valamint az is tetszett, hogy Torontóban gyönyörű helyen élhettünk a családommal. Egy toronyház 28. emeletén, szó szerint a felhők felett. Kanadában különben sok a magyar, állandóan programokat szerveznek, például ott hallottam először élőben Korda Györgyöt énekelni.
Hazajött, de megint visszatért Kanadába. Miért?
Mert pár év múlva azok a fiatalok, akiket én kezdtem tanítani Kanadában, felnőttek, és visszaköveteltek edzőnek. Akkor tértem haza végleg, amikor a rendszerváltozás után felkértek arra: legyek az Országos Testnevelési és Sporthivatal elnöke.
És ön első szóra…
… első szóra, persze. Egy ilyen megtisztelő ajánlatra mit lehet mondani? Kanadában azonnal át is adtam az ügyeket, és a hazajövetelemig hátralévő két hónapban futárként dolgoztam. Kézbesítettem pizzát, levelet, még élő állatokat is. 911- es volt a számom, ugyanaz, mint a nemzetközi segélyhívóé.
Mi várta itthon?
Furcsa, zűrzavaros állapotok. A sporthivatalban mindenki attól félt, hogy elküldöm a régi kádereket. De engem az ő politikai múltjuk nem érdekelt. Csak az, mennyit tesznek a sportért és milyen jó szakemberek. Végül hat és fél évig voltam az OTSH államtitkára. A sportból igyekeztem száműzni a politikát. Próbáltam megértetni mindenkivel, hogy nincs jobboldali balegyenes és baloldali jobbszélső… Mellesleg én sem voltam soha semmilyen párt tagja. Sok volt a munka, kevés a pénz, mégis: születtek akkoriban nagy sportsikerek és épült 690 tornacsarnok.
Ma stadionok épülnek.
Nem ellenzem, hogy stadionok épüljenek. Ésszerűen, mértékletesen. De ami most történik, az túlzás. Azt látom, hogy a politika végre megértette ugyan az egészséges életmód, a testnevelés és a sport fontosságát, de az már igazán bosszantó, hogy a közpénzt ésszerűtlenül, józan határok nélkül és szakmaiatlanul költik erre a területre. A XXI. század sporttitkainak legfontosabbika a szakszerű kiválasztás és a legkorszerűbb módszerekkel történő utánpótlás-nevelés. Ez viszont nálunk nem olyan fontos. A miértekre és hogyanokra érdemes lenne egy alapos tanulmányt áldozni…
Több könyve jelent meg, amikor épp nem az uszodában edz, fordít, cikkeket ír mind a mainapig. Mit gondol a mai újságírásról?
Alapjaiban változott meg ez a terület is. Eltűntek a nagy egyéniségek, és a technika fejlődésével csökkentek a minőségi követelmények. A hír a legfontosabb. A hír és a gyorsaság. Egyszer Havannából telefonon diktáltam egy anyagot a Népsportba, máig bosszant, hogy az írásomban Hemingway helyett Hamingway jelent meg. Ma a sajtóban az efféle hibák mindennaposak. De nemhogy fél évszázad múlva nem emlékszik rájuk szerző, szerkesztő vagy az olvasó, talán már másnap sem. Sőt. Ma már a helyreigazításnak sincs jelentősége. Az olvasó szemrebbenés nélkül tudomásul veszi és továbblapoz. Talán ilyesmikből veszem észre, hogy sajnos mégiscsak múlnak az évek.
TRENCSÉNYI ZOLTÁN – Népszabadság, 2016. július 13. – Forrás: Arcanum Újságok