Az MVLSZ szakmai testülete emberemlékezet óta összegzi a legnagyobb világversenyek tapasztalatait, beleértve a vízilabdasport változásait, s a magyar fejlődés sajátosságait. A mostani, szerdai összejövetel is azt a célt szolgálta, hogy a fukuokai világbajnokság tapasztalatairól, tanulságairól tájékoztassa az edzőket a szövetségi kapitány. Gyorsan kiderült azonban, hogy Varga Zsolt ennél fontosabb célt tűzött ki maga elé. Arra igyekezett felhasználni a fórumot, hogy összegezze a magyar vízilabdázók lemaradásáról gyűjtött tapasztalatait, kérve az edzőkollégákat (akik a hétköznapokban, folyamatosan képzik az ő mostani és leendő játékosait is), hogy ezekre a területekre koncentráltan figyeljenek oda.
– Szerintem kezdjük egy tapssal – ez így korrekt! – mondta bevezetőjének elején Faragó Tamás, a szövetség szakmai testületének vezetője. És a szakemberek (mint Faragó fogalmazott: a magyar férfi vízilabda krémje) megtapsolták a kollégát, a regnáló világbajnok válogatott szövetségi kapitányát.
Varga Zsolt nem kertelt, szó szerint ezt mondta saját válogatott játékosairól:
“Vannak lemaradásaink és ezek a lemaradások olykor súlyosnak tűnnek. Néha elég alaposan szemügyre venni a bemelegítő játékosokat és elkezdjük megérteni például azt, hogy miért kerültek ennyire közel hozzánk az amerikaiak.”
Ezzel a felütéssel kezdte és ezután sorra vette az általa nyilván legfontosabbnak tartott részterületeket. Mondandójába beépítette azokat a tapasztalatokat is, amelyeket az elmúlt időszakban, az úgynevezett előkészítő keret edzésein, a legtehetségesebb fiatalok munkája kapcsán szerzett.
Elmondta, hogy foglalkozásainak alapvető, kezdő eleme egy “sima” teszt. 12×200 méteres úszásról van szó, s a játékosok maguk mérik (ujjukat hat másodpercig nyaki ütőerükön tartva) a pulzusukat egy-egy résztáv befejezésekor. Erre azért van szükség, hogy az edző tisztában legyen játékosai szervezetének állapotával. Ha a megfelelő paramétereket hozzák a játékosok (és utalt arra, hogy ez még a válogatottnál sem általános), arra lehet “ráépíteni” a speciális vízilabdás állóképességet. Felhívta a figyelmet arra, hogy ha ez az alapvető fontosságú első lépés hiányzik, akkor az edzés során a játékosra rótt, nem specifikus terhelés rosszat is tehet, savasodást, fáradtságot okoz, nem szolgálja megfelelően a fejlődést. Ezért rendkívül fontos képet kapni arról, hogy a játékosok milyen állapotban vannak. Konkrét módszert ajánlott kollégáinak az egyszerű mérést lehetővé tevő gyakorlatra és arra, hogy akiknek gondjaik vannak az ideális szint (megfelelő pulzusszámot jelentő) teljesítésével, azoknak milyen, az eddig szokásostól eltérő terhelés szerint érdemes kiadni a munkát.
A következő téma a lábtempó volt. Varga Zsolt hangsúlyozottan jelezte, nem akar “szerbezni”, fetisizálni a szerb játékosok tulajdonságait, de mint mondta, mérhető adat, tehát tény, hogy az ő láberejük 20-25 százalékkal jobb, mint a legjobb magyar vízilabdázóké. Hozzátette: a lábtempó mérésének sokfajta lehetősége volna, ha lennének ehhez megfelelő eszközök. Mi jelenleg egy paramétert mérünk, a statikus láb húzóerejét, illetőleg tolóerejét. Még amikor a Fradiban játszott, részletesen összehasonlították Nikola Jaksics és Jansik Szilárd lábtempóját. Nemcsak az előbb említett paraméterek mérését hajtották végre, hanem GoPro kamera segítségével víz alatti felvételeket is készítettek. Kiderült, hogy nincs nagy különbség sem “csapásszámban”, sem terpesztávolságban, de még lábméretben sem a két játékos között, a szerb idegenlégiós lábának “erőssége” mégis 265 newtonméter volt, a magyaré pedig “csak” 220 newtonméter. (A szerkesztő megjegyzése: amikor az idegenlégiósok magyarországi szerepeltetéséről folyik a vita, érdemes azt is figyelembe venni, hogy lám, a világ legjobb játékosainak feltérképezésére mód nyílik azzal, hogy nálunk játszanak…)
A részletezett példa kapcsán Varga Zsolt megjegyezte: nagyon fontos a lábtempó fejlesztése, s ezt már gyermekkorban el kell kezdeni, azonban megfelelő mérés hiányában itt csak sötétben tapogazózásról lehet szó. Ígéretet tett arra a klubedzőknek, hogy a válogatottnál megmérik a játékosok paramétereit, az adatokat eljuttatják a klubokhoz, s az átlag alatti eredmények esetében javaslatot is tesznek az egyéni képzés szükségesnek gondolt irányára, módszereire.
Az előadás következő fejezete a lövőerő minősége volt. Mint Varga Zsolt fogalmazott, az ellenfelek lövőerejét nem tudjuk mérni (jelenleg a miénket sem, mert az erre szolgáló berendezés elromlott), de a videókon látható, hogy nagyon komoly teljesítménnyel kell szembesülnünk az ellenfelek legjobb játékosainak részéről. Valahogy az az általános vélemény, hogy a mi vízilabdázóink lövőereje is nagyon jó, de a szövetségi kapitány azt javasolta edzőtársainak, hogy állítsák fel 7-8 méterre a játékosaikat, s nézzék meg, milyen hatékonysággal teljesítenek 10-15 lövést. Akár hátulról, középről, a legjobb pozícióból, a vízre tett labdát zavaró körülmény nélkül felvéve, lassan kiemelkedve. A szövetségi kapitány szavaiból az derült ki, hogy ekkora távolságnál jelentősen csökken a hatékonyság. “Nagyon negatívak a tapasztalataim, ez egy fejlesztendő terület” – mondta.
Arra kérte kollégáit, hogy erre fokozottan figyeljenek oda. Hetente háromszor lövessenek akár 120-at a játékosokkal, de úgy, hogy előtte a vállat megfelelő gyakorlatokkal, akár már a szárazföldön is (medicinlabda, gumikötél használatával) készítsék elő a feladatra.
Dinamikus láb és robbanékonyság – ez volt a következő téma. A vb tapasztalataira utalva állapította meg Varga Zsolt, hogy elképesztő, mekkora területet mozognak be és mekkora munkát, energiát tesznek bele ebbe a játékelembe az ellenfeleink (például a spanyol Granados) – ellentétben sok olyan játékosunkkal, aki nagyon jó vízilabdázó, lövőképességben azonos szintű, de nincs hozzászoktatva ehhez a típusú munkához.
Rendkívül fontos, áthatja a játék minden területét az a fajta robbanékonyság, ami a modern vízilabdázás legjobbjainak jellemzője. Konkrét példaként a blokkolást, e játékelem tartalmának jelentős megváltozását említette. Mint fogalmazott, be kell vezetni a vízilabdás nyelv szótárába egy új szót, a “testblokk” kifejezést. Ez jelzi, hogy mi a változás (részben a szemléletváltozás) lényege. Az előadó megközelítése szerint a játékos hiába mondja, hogy blokkolt, hiszen fent volt a keze. De hát nem! Csak “kalimpált” a kezével és semmi nem történt. Ez ma már nem elég!
“A lövés pillanatában nemcsak simán a kaput blokkolod, hanem a játékos látóterét is ki kell takarnod a testeddel! A magassághoz hozzá kell adni a távolságot, nálunk pedig sokszor még a magassággal is gond van. Próbáljátok ki edzésen: kiemelkedve 10 másodpercig, úgy blokkolni és ebből legyen előre haladás is, szintén kellő magassággal, s utána még egy robanékony mozgás oldalra vagy visszafelé. Ezek azok a mozgástartományok, területek, amelyeken rengeteget kell dolgoznunk.” (Megint egy szerkesztői megjegyzés. Cseh Sándorral készített, nemrég közölt interjúnkban szerepel a szakembernek az a szinte legfontosabbnak tartott idei törekvése, hogy ránevelje a játékosokat arra: ne automatikus kézfelemelésnek tekintsék a blokkolás műveletét, hanem egyfajta élet-halál harcnak, leljék örömüket e feladat teljesítésében, abban, hogy mindenáron megakadályozzák a labda ellövését a kezük mellett. Ez személeti, “fejbeni” kérdés, amelyhez járul a Varga Zsolt által most részletezett technikai követelmény, a feladat megvalósításának módszere.)
A következő – az előző, robbanékonysággal jellemzett területhez szorosan kapcsolódó – téma így összegezhető egyetlen szóval: “visszaérkezés”. Varga Zsolt szerint óriási segítség lenne, ha az edzők ennek fontosságát tudatosítanák, “belevernék a játékosaink fejébe”. Miről van szó?
“Felmegyünk támadni, történik valami, véget ér az akció és a játékos elindul visszafelé. Közben azon agyal – meggyőződésem -, hogy mi történt a támadásban, ki cseszte el vagy ő hogy lőtte el. Megáll egy ember mellett, faultol egyet, még mindig gondolkodik, visszafordul és szép lassan elindul visszafelé segíteni. Na ez az, ami már nem megy!
Le kell zárni a dolgot akkor, amikor a támadás véget ér! Mindegy, hogy mi történt, ha esetleg éppen ő csinált butaságot (V.Zs. nem pontosan ezt a kifejezést használta – a szerk.), akkor is vége lett annak a támadásnak. Jön a következő szakasz, ami legalább annyira fontos, mint ami ott történt az előbb. Hihetetlenül fontos, hogy ez a “visszaérkezés”, ennek a tíz méternek a megtétele olyan dinamikus legyen, mintha az életéért úszna a játékos. Na most jelenleg ennek felismerése, és megvalósítása elképesztő módon hiányzik a játékosainkból. Ha találok olyan valakit, aki ezt érti, jól csinálja, annak automatikusan helye lesz a keretemben! Ezt ugyanis nagyon nehéz a játékosokba belenevelni, megértetni velük, hogy a védekezés hatékonysága nagy mértékben ezeken a visszaérkezéseken, a mozgás robbanékonyságán múlik. ”
Bő teret szentelt Varga Zsolt a “centerkérdésnek” és a “bekkjátéknak”. Utóbbival kapcsolatban megjegyezte, ma már nem kérdés, hogy alapszinten minden játékosnak el kell sajátítania, hogy ne hátizsákként lógjon a centeren, mert azt az ellenfelek gyorsan ki fogják szúrni és építeni fognak erre. Olyan apró tényezők is nagy jelentőségűvé válnak, mint például az a képesség, hogy egy célpontként kezelt játékos milyen rafinált fogásokkal éri el, hogy ne őt vigyék be a center ellen védekezni. (Példaként Varga Zsolt a görög Vlahopuloszt említette, aki ezt mesteri módon űzi.)
A centerezés képességének fejlesztése nálunk részben azért került előtérbe, mert sokat voltunk kénytelenek center nélkül játszani.
– Nem tudom elképzelni a játékot komoly centerek nélkül, nem is ez a cél, az viszont igen, hogy a taktikai repertoárunk szélesedjen, tudjuk az ellenfeleket olyan ponton megtámadni, ahol esetleg ők a gyengébbek. Ha van egy jó center, aki bemegy az ellenfél legjobb védőjével, akkor az egyszerű matek: ki az erősebb, ez egy kiszámítható játék. Statisztikát lehet készíteni arról, hogy egy adott centernek mi a gyengesége, a bal oldal, a jobb oldal, honnan kell fogni, az ilyen párharcokra elég jól fel lehet készülni. De az már egészen más, ha a center mellett is van öt-hat játékos, aki folyamatosan be tud robbanni, ott tud lenni, kiállítást tud szerezni felérkezéskor, ezért fontos, hogy egy alapot ezen a téren is megtanuljon mindenki. Értse, hogy mi a helyes beállás centerben – ennek gyakorlása egyszerű, edzésenként 10-12 perces gyakorlattal meg lehet oldani, hogy mindenki hozzászokjon ehhez a játékelemhez.
– A centerekre szükség van – jelentette ki Varga Zsolt. – Meg kell találnunk, fel kell tudnunk építeni azt a legalább két centert, aki a válogatott számára meghatározó lehet. Egyetlen kérdés volt ezzel kapcsolatban számomra, az, hogy csökkentik-e az olimpiai tornán szerepeltethető játékosok számát. Szó volt 12 játékosról, 11 mezőnyjátékosról, ez felvetette, hogy nem kényszerülünk-e egy centerrel menni. Nyilván, ha lenne olyan center, akinek a képességei hasonlíthatóak mondjuk Pijetlovicséihez, aki a védekezésben is komoly szerepet tud vállalni, ha erre szükség van, ez sem lenne gond. De most úgy tűnik, hogy lehet majd 13 ember és azt gondolom, hogy ebben a létszámban benne kellene lennie két meghatározó centernek, mint ahogy az elmúlt évtizedekben is így volt- zárta ezt a témát az előadó, akinek szavaiból azért kiderült, hogy “centerfronton” nem tartja túl rózsásnak a jelenlegi helyzetet, s elképzelhető, hogy ez így is marad mindaddig, amíg a 2006-es születésű reménységek el nem érik a megfelelő szintet.
Még egy rendkívül fontos jelenségre hívta fel az edzőtársak figyelmét a szövetségi kapitány. Azt indítványozta, hogy a védekezés elemeinek komplex elsajátíttatására törekedjenek a hétköznapok során. Itt arról van szó, hogy a játék folyamatában nehéz meghatározni a védekezési módszer váltásának pillanatát. Egyre nagyobb szükség van arra, hogy a játékosok maguk érzékeljék egy adott helyzet megváltozását és döntsenek a szükséges reagálásról.
“Legyen olyan is az edzésen, hogy az edző nem mondja meg, mi legyen, szoros vagy zóna, hanem a bent lövők az adott szituációnak megfelelően hozzák meg a döntést! Ezt esetleg “belül”irányítsa valaki, mondjuk egy védő, ha alkalmas erre.
A tartalmas előadás második (csaknem ugyanolyan hosszúságú) részében Varga Zsolt a fukuokai vb meccseinek egy-egy jelenetét videóvágásokon bemutatva értékelte az általa fontosnak tartott jelenségeket ellenfeleink vagy akár a mi játékosaink akciói alapján.
Faragó Tamás néhány dolgot hozzáfűzött az elhangzottakhoz. Kiemelte a “csapatsebesség” jelentőségét, vagyis annak fontosságát, hogy ne csak az ússzon, harcoljon százszázalékos erővel, akinél a labda van, hanem az egész csapat. Ebben lát kedvező irányú változást, mint ahogy a rendezetlen védelem elleni játékban is. Ő is kiemelte, hogy a dinamikus lábtempó területén lemaradásban vagyunk. A magyar “hegemónia” folytatásának lehetőségét a játékosok komplexitásában jelölte meg. Mint mondta, az ellenfelek legjobb játékosai egy-kétféle megoldást alkalmaznak magas szinten, de a technikai tudásuk nem terjed ki három-négy különböző verzió bevetésére.
A szakmai testület ülésének következő vendége az új edzőgeneráció egyik képviselője, Szivós Márton lesz.