A magyar vízilabdasport bővelkedik nagy egyéniségekben. Most egy olyan pólósról írunk, akinek a neve gyakorlatilag már feledésbe merült, pedig a sportág nagy egyéniségéről van szó. Egykori játékostársain kívül nem sokan emlékeznek rá, mindenesetre a világ másik végén biztosan jóval többen, mint itthon. Forrásunk a szokásos, az Arcanum Újságok adatbázisa:
Az egri születésű Szabó Aladár (1933) a Fáklya játékosaként került be a válogatottba, 1953-ban. Egy évvel később tagja volt a torinói Európa-bajnokságon aranyérmet elért nemzeti csapatnak. Nem sokkal ezután egy nápolyi tornáról nem tért haza. Természetesen erről nem az akkori magyar sajtóban jelent meg hír, hanem a Délamerikai Magyarság nevű lapban(!), amely Buenos Airesben készült, s 1930-tól 1962-ig jelent meg folyamatosan. És ennek kapcsán két, egészen különleges körülményre érdemes felfigyelni. Az egyik: a cikk dátumából kiderül, hogy Szabó Aladár néhány hónappal a magyarországi forradalom kitörése előtt döntött az ország elhagyása mellett. A másik: a hír megjelenésekor az emigráns magyarok lapját szerkesztő munkatársnak még fogalma sem lehetett arról, hogy a sportoló Brazíliában köt ki, s válik az ottani vízilabdasport ikonjává.
Disszidált egy magyar vizipólózó
Szabó Aladár, a magyar válogatott vizipóló csapat jobbszélső csatárja, aki résztvett a magyar vizipóló válogatott nápolyi mérkőzésein, disszidált. A magyar vizipóló csapat a nápolyi versenyen az első helyre került. Csak egy vereséget szenvedett el az olasz csapattól 2:1 arányban. Jobb gólarányával a szovjet csapatot is megelőzte, amely csak a magyar csapattól kapott ki.
Az eredmény kihirdetése után a magyar csapat tagjai banketten vettek részt. Szabó Aladár otthagyta a csapatot és a legközelebbi rendőrállomásra ment, ahol politikai menedékjogot kért.
Amint a vizipóló csapat kísérője Szabó eltűnését észrevette, rögtön jelentette a római kommunista magyar követségen. A követség az olasz külügyminisztériumhoz fordult és követelte Szabó kiszolgáltatását. Az olasz hatóságok egy ideiig haboztak ,megadható-e Szabónak a menedékjog és mint minden ilyen esetben felülvizsgálták, nem egy kommunista agitátor becsempészéséről van-e szó.
Szabó Aladár megijedt, hogy kiszolgáltatják a magyarországi kommunistáknak és éhségsztrájkot kezdett. Közben megérkezett Tramboni belügyminiszter döntése. A miniszter tekintet nélkül a népidemokrata követség tiltakozására, megadta a magyar vizipóló játékosnak a menedékjogot és tartózkodási engedélyt.
Szabó Aladár északmagyarországi könnyűsúlyú boxbajnok is volt. A vizipóló csapatnak leggyorsabb csatára volt. Már két évvel ezelőtt egy olaszországi mérkőzésen ajánlatot kapott, hogy telepedjék le Olaszországban és vegye át egy olasz vizipóló csapat edzését. Most ezt a tervet valószínűleg meg tudja valósítani.
Szabó elmondotta az újságíróknak, hogy az otthoni élet elviselhetetlen, bár ő a sportolóknak járó pótlékokkal jobb körülmények között élt, mint barátai, akik — akár munkások, akár tisztviselők — nyomorognak.
Délamerikai Magyarság, 1956. július 13. – Arcanum Újságok
Forrás: olympedia.org
Nem tudni, hogy a nápolyi új életkezdést miképpen követte a tengerentúli kivándorlás, valószínű, hogy Szabó Aladár ajánlatot kapott a brazil pólóéletben való részvételre. Tény, hogy egy időben játékosa és egyben szövetségi kapitánya is volt a brazil válogatottnak. Legnagyobb eredménye a Pánamerikai Játékok megnyerése volt – az 1963-as Sau Paolo-i tornán a brazil csapat az USA válogatottját előzte meg, nyolc mérkőzésből hét győzelem és egy döntetlen volt a mérlegük, a torna gólkirálya 23 találattal Szabó Aladár lett.
A magyar sportember 49 éves korában, 1982-ben hunyt el. Halálakor a nekrológot nem más írta, mint Joao Havelange volt vízilabdázó, a FIFA brazil elnöke.
Számos jelét találtuk annak, hogy az itthon csak a legszűkebb vízilabdaberkekben ismert Szabó Aladár “brazil viszonylatban” tényleg ikonként tisztelt sportoló, szakember volt. Emléktornát rendeztek a tiszteletére és a sportág ottani hívei keresték a kapcsolatot Szabó magyar gyökereivel. Meghívtak egri klubot hozzájuk és amikor a brazil válogatott 1987-ben – a BVSC vendégeként – Magyarországon járt, mindenképpen programjukba akartak iktatni egy látogatást Egerbe, “a brazil vízilabda ,,apostolának,, Szabó Aladárnak a szülővárosába”.
A Nemzeti Sport öt éve készített interjújában Felipe Perrone, a brazilok még ma is játszó világklasszisa is szóba hozta Szabó Aladárt:
– Rióban születtem – nem favellában egyébként, ahogyan sokan hiszik, egészen normális életünk volt, de a klubban sok szegény kisgyerekkel játszottam együtt, és az mély nyomot hagyott bennem. Apám is vízilabdázott, és nagy rajongója volt a hatvanas évek magyar születésű brazil vízilabdaikonjának, Szabó Aladárnak.
Ch. Gáll András újságíró három évvel ezelőtt ültette egy asztalhoz az 1958-as budapesti Európa-bajnokságon aranyérmet nyert magyar válogatott még élő tagjait, Váczi Józsefet, Katona Andrást és Csillag Gábort. Az Indexen jelent meg a cikk a sztorizásba fordult beszélgetésről.
Katona András:
Emlékeztek Szabó Aladárra? Hatalmas pólós volt, egri születésű, nagyerejű játékos, úgy hívtuk, hogy az Egri Bika. Filmszínész külsejű vízilabdázó volt, a Vasasban teljesedett ki a tudása. Az 1954-es torinói Európa-bajnokságon aranyérmesek lettek, de ő kint maradt, nem jött haza, aztán Nápolyba került, később Brazíliába. Ha ő nem disszidál, ő is ott lett volna abban az ’58-as válogatottban.
Csillagnak is van egy sztorija Szabó Aladárról.
Az utánpótlás válogatottunk játszott a szovjet nagyválogatottal 1954-ben, döntetlenre állt a meccs, és az utolsó pillanatban Szabó Aladár a félpályán túlról rálőtte, gól lett, azzal nyertünk. Ötezer ember tombolt a margitszigeti nyitottban, majdnem kitört a forradalom!
(…)
Volt egy Vasas–BVSC rangadó a Szigeten, amit a BVSC nyert meg, de az idősebb, fizikailag erősebb Vasas-pólósok rendesen helyben hagyták a fiatal vasutasokat.
Szabó Aladár Csillag Gabit ütlegelte, lefújták az első félidőt, de Aladár még mindig nem állt le. Akkor Katona odafordult hozzá:
Ali, legalább a szünetben hagyjál békét nekünk, hogy egy kicsit kipihenhessük magunkat!
Bekapcsolódik Csillag is.
Jeney Pierre-nél volt a labda, a Vasas kapusánál, Aladár pedig a félpályánál várta a kidobást, felemelte a kezét, hogy majd érkezik az átadás, és közben éneklő hangon kérte: Pieeeerrr! De én elvettem a labdát Jeneytől, beíveltem a hálóba, csakhogy Aladár ezt nem vette észre, és még mindig énekelt: Pieeerrr!!! Pieeerrr! De a labda nem jött, mert már a Vasas kapujában pihent.
Katona azonban még nem fejezte be.
És tudjátok, ki volt a bíró? Németh Jamesz, a világ legnagyobb pólósa a harmincas években. Viszont rettentő pocsék bíró volt… És ezeket a verekedéseket a saját habitusából eredően engedte, mivel annak idején ő is mindenkit megvert…
Önálló portréképet nem találtunk az interneten Szabó Aladárról, sőt, egyáltalán, a fenti fotón kívül csak az alábbi képet fedeztük fel, amin ő is rajta van:
Lemhényi Dezső fényképalbumából – Nemzeti Képes Sport, 1993. április 27. – Arcanum Újságok