Egész más világ volt a vízilabdasportban a két világháború között – a mai viszonyokhoz képest. Akkoriban nem verte ki a biztosítékot, sőt, természetes volt, hogy a magyar szövetségi kapitány bíróként vezetett meccset legnagyobb riválisunknak a Los Angeles-i olimpiai vízilabdatornán! De ennek is komoly előzményei voltak, amelyek megmutatják a sportág hazai irányítóinak nem mindig felhőtlen viszonyát. Forrásunk most is az Arcanum Újságok.
A magyar vízilabdasport az 1932-ben Los Angelesben szerezte meg első olimpiai aranyérmét. A tornára nagy reményekkel utazott ki a válogatott, hogy feledtesse az 1928-as amszterdami Játékok döntőjében Németországtól elszenvedett fájó vereséget.
Ezt megelőzően azonban nem volt feszültségektől mentes a sportág hazai élete, az irányításban meglévő komoly ellentétek a közvélemény előtt is testet öltöttek, de legalábbis arra világítottak rá, hogy a pólóélet vezetői között enyhén szólva nem volt megfelelő a kommunikáció.
Komjádi Béla a szövetségi kapitányi tisztséget 1930-31-re szólóan átadta Speisegger Ernőkel, hogy aztán visszavegye és a Los Angeles-i olimpiára már az ő irányításával utazzon ki a csapat. Mindemellett, bármennyire szokatlan is ez mai szemmel nézve, Komjádi nemzetközi játékvezető is volt, a legnagyobb tornákon vezetett fontos meccseket, függetlenül attól, hogy az adott versenyen saját válogatottja is részt vett. Ez akkoriban még természetes volt.
A most olvasóink elé tárt korabeli cikk az Esti Kurír 1929. október 9-i számában jelent meg és jól mutatja a pólóélet irányításának belső viszonyait, továbbá a sportdiplomácia már akkoriban is nagyon nagy jelentőségét. (A csattanót a szöveghűen közölt írás alatt találják meg olvasóink.)
A kőnyomatos az éjszaka folyamán egy rövid kommünikét adott le a sajtónak: az október 10-re tervezett MUSz évzáró vacsora elmarad, a megtartás időpontjáról csütörtökön fogja az Úszószövetség értesíteni az érdekelteket.
E rövid, mindenapinak látszó hír mögött azonban
súlyos válság árnyképe
veti előre magát. A Magyar Úszó Szövetség, amely éppen egy esztendeje, hogy megtalálta helyes összetételét, olyan belső válság előtt áll, amely nemcsak az elmúlt esztendő eredményes munkáját veszélyezteti, hanem kihatással bírhat a magyar úszósport további fejlődésére is.
Az ügy előzménye a következő: A nemzetközi úszószövetség az elmúlt héten tartotta konferenciáját Londonban, ahol a nemzetközi úszószabályok kérdésével, az olimpiai program megrendezésével foglalkozott. Ez a konferencia személyi kérdésekben is rendezkedett, máris
megalakította azokat a nemzetközi bizottságokat,
amelyek 1932-ben Los Angelesben fogják a versenyrendezés nehéz munkáját megoldani.
Vasárnapra publikálták Budapesten a listát, amelyből a legnagyobb meglepetésre
hiányzott a magyar vízipólósport újjáteremtőjének, kapitányának, Komjádi Bélának a neve.
Első pillanatban mindenki csak tévedésre gondolt, hétfő éjjelre azonban bebizonyosodott, hogy a lista autentikus.
A Magyar Úszó Szövetség vezetői
a legnagyobb elkeseredéssel tárgyalták ezt az ügyet,
annál is inkább, mivel a Londonba kiutazott két magyar delegátus, dr. Beleznay László és dr. DonáthLeó az itthonmaradt elnökségnek egyetlen tagjával sem folytatott személyi kérdésekkel kapcsolatos megbeszélést.
Komjádi Béla, a világhírű magyar vizipólócsapat kapitánya és megteremtője keserűséggel értesült az ő személyét és rajta keresztül a magyar vizipólósportot ért megbántásról. Azonnal a MVSz elnökségéhez fordult, ahol az elnökség Komjádi Bélát legteljesebb bizalmáról biztosította és maga is érthetetlenül állott a londoni konferencia határozatával szemben.
— A magyar delegátusok felelősek ezért a csúfos presztízs vereségért, — mondotta Komjádi az Esti Kurír munkatársának. — Nem is merem feltételezni a magyar vezetőkről azt, hogy szándékosan, vagy az ő tudomásukkal történt volna meg az, hogy engem, aki régebben dolgozom a nemzetközi vizipólósportban, mint a mostani vezetők legnagyobb része, kihagytak volna a nemzetközi vizipólóbizottságból és töröltek volna a nemzetközi vizipólóbírák sorából. Ez a határozat valahogyan úgy született meg, hogy bizonyos hangok igyekeztek a külföldet oly irányban informálni, mintha én munkámért díjazásokat fogadnék el, pedig mindenki tudja, hogy én a vizipólókapitányi tisztségemet minden költségmegtérítés és tiszteletdíj nélkül látom el, sőt szerény tehetségemhez képest én magam járulok hozzá annak költségeihez is.
Már amikor a hatos tornát Pesten lebonyolították, de már azt megelőzően is többször kaptam külföldről igen jelentős ajánlatokat, hogy menjek ki szövetségi trénernek, hiszen idehaza úgyis megfizetnek és ők hajlandók annak az összegnek, amit itthon kapok, a sokszorosát is megfizetni. A válaszom mi volt? Az, hogy még ma is idehaza vagyok fiaimnál a magyar úszósport szolgálatában.
— Én elégtételt kérek a Magyar Úszó Szövetség elnökségétől.
Elsősorban a londoni két delegátustól, akiket két irányban terhelhet felelősség. Vagy tudtak az ellenem irányuló akcióról és azt nem szerelték le, vagy pedig teljesen megfeledkeztek személyemről. Én kijelentettem az Úszó Szövetség elnöke előtt és kijelentem itt is, hogy a csütörtöki elnöki ülésen
ha nem kapok teljesen megnyugtató kijelentést és magyarázatot, fel fogom vetni a bizalmi kérdést
s vagy én távozom a magyar úszósportból, vagy pedig a Londonba kiküldött két delegátus.
Az Esti Kurír munkatársa felkereste dr. Donáth Leót, a MUSz nemzetközi ügyeinek vezetőjét, aki egyúttal a nemzetközi szövetség funkcionáriusa is és megkérdezte őt, hogy mi történt Londonban?Dr. Donáth Leó a következőket mondta:
— A Londonban összeülő konferencia foglalkozott a nemzetközi úszósport egyes problémáival, szabályalapításaival és sérelmeivel, majd főleg a los angelesi olimpiász előkészületeivel. Természetesen személyi kérdések is vetődtek fel. A régi berendezkedés alapján ugyanis Nagybrittania delegátusai dominálták a nemzetközi úszószövetséget a régi tradíció alapján. Az úszó- és a vízipólósport fejlődése, illetve az erőviszonyok eltolódása azonban illuzóriussá tette Anglia döntő befolyását a nemzetközi úszóélet kialakulására és így minden törekvésünk arra irányult, hogy az angol delegátusok számát leszállítsuk és ezzel szemben a kontinentális országok befolyását megerősítsük, illetve biztosítsuk.
Ami a konkrét panaszokat illeti, én itt nem látok semmi sérelmes intézkedést. Két bizottságot állítottunk fel, az egyik a nemzetközi vizipóló-bizottság volt és a másik pedig a nemzetközi bírák bizottsága, illetve listája volt. Már a konferencia megkezdésekor kimondottuk, hogy
senki saját nemzetbelit nem fog ajánlani sem a bizottságba,
sem pedig a bírák névsorába. Ugyanakkor kimondottuk azt is, hogy a nemzetközi úszószövetség felállítja most a nemzetközi pólóbírák törzsét, ezenkívül körlevelet intéz az úszószövetségekhez, felkérve azokat, hogy 1930 május 1-ig terjesszék elő azon vizipólóbírák névsorát, akiket nagy nemzetközi mérkőzések — és itt elsősorban az olimpiai játékokra gondolunk — levezetésére alkalmasak.
— A nemzetközi vizipóló-bizottságba dr. Beleznay Lászlót, a magyar szövetség ügyvezetőjét választotta meg a konferencia és ugyanő hivatalosan került a vizipólóbirák névsorába is. Miután magyar vizipólóbirót mi nem ajánlhattunk,
csak Speisegger Ernő kerülhetett be a listába, akit Hodgson, a Budapesten is ismert angol bíró ajánlott.
Bármennyire is sajnálatos volt, már pusztán presztízs okokból is, hogy Komjádi Béla neve kimaradt ebből a listából, ez nemjelent végső döntést, miután a magyar szövetség egész biztosan és legelsősorban Komjádi Bélát terjeszti elő a nemzetközi bizottságnak, akit természetesen azonnal fel kell venni a nemzetközi bírák névsorába.
A Magyar Úszó Szövetség csütörtöki elnöki ülése ezek szerint viharos lefolyásúnak ígérkezik. Magyar sportkörökben azonban remélik, hogy ez a kínos incidens megnyugtató kimagyarázkodást nyer, mivel fájdalmas lenne, ha a magyar úszósport most, amikor úgy sportbelileg, mint anyagilag megizmosodott, szenvedne el olyan rázkódtatást, amely ismét évtizedekre vetné vissza a fejlődés munkájában.
s.j.
Esti Kurír, 1929. október 9. – Forrás: Arcanum Újságok.
A fenti cikkből is látszik, hogy Komjádi talán túlzott érzékenységet tanúsított, a dolgok rendje és módja szerint “delegálta” őt a magyar szövetség a Los Angeles-i bírói karba. Sőt, az ő játékvezetői szerepléséhez fűződik az olimpiai vízilabda-torna legnagyobb botránya. A Németország-Brazília meccsen bíráskodó Komjádi következetesen alkalmazta a szabályokat és gyakorlatilag folyamatosan kiállításokkal sújtotta a sportág szabályait semmibe vevő brazilokat. (Ne feledjük: a mindössze öt részvevős olimpiai torna két toronymagas esélyese a címvédő német és a magyar válogatott volt, ennek ismeretében vezethette Komjádi, a magyar szövetségi kapitány ezt a meccset!).
A német-brazil mérkőzést a németek 7:3-ra megnyerték, s a vége felé, 6:3-nál botrány tört ki. A brazilok kapusa – még csak szóban – nekiesett Komjádinak és lehívta a lelátóról a brazil szurkolókat, akik már fizikailag is inzultálták az egyébként akkoriban már rendkívül súlyos vérnyomásproblémával küzdő magyar sporit. Komjádit a csapat masszőre, Kiss Ernő, becenevén Pitikiss igyekezett kimenteni szorult helyzetéből, de végül az amerikai rendőrök közbelépésére is szükség volt.
A brazilokat ezután kizárták az olimpiai küzdelmekből, addigi eredményeiket megsemmisítették. Egyes források szerint ezt a döntést később brazil kezdeményezésre megváltoztatták, az eredmények “megmaradtak”, a további meccseiket azonban 0:5-s gólaránnyal az ellenfélnek igazolták, így a brazilok a torna ötödik helyén végeztek. Külön érdekesség, hogy a brazilok elleni meccs elmaradása miatt a sportág nagy magyar egyénisége, Bozsi Mihály nem szállhatott vízbe a tornán, így aranyérmet sem kapott. (Négy év múlva, Berlinben ő is olimpiai bajnok lett.)