Két évtizeddel a sportág történetének kezdete után egy könyvben összefoglalták a vízipóló megszületésének és első időszakának történéseit. Már ez a könyv is 132 éves, de nagyon érdekes… Forrásunk most is az Arcanum Újságok.
A vízipóló születése
Archibald Sinclair és William Henry – az első IWPB tagjai — 1893—ban Londonban kiadott és az úszásról szóló könyvükben szavahihető adatokat közölnek a vizipóló keletkezéséről és kezdeti fejlődéséről.
„Csupán abból a célból, hogy az úszóversenyeken gondoskodjanak valami újról és vonzóról,1870 május 12.-én bizottságot küldtek ki a London Swimming Association tagjai közül, hogy szabálykönyvet állítsanak össze a ,football in the water’ vezetésére.”
1876- ban került sor néhány mérkőzésre, azonban ezekről már akkor – tizenhét év múltán– nehéz volt részleteket közölni, mert a korabeli híradások csak néhány szóval emlékeztek meg róluk. A Bournemouth Rowing Club tehát ennek a Southamptontól nyugatra alig 30 km-re fekvő, ma mintegy százhatvanezer lakosú fürdővárosnak evezősei játszották a világon először a vizipólót.
Egy korabeli hírlapi beszámoló szerint az első vizipólójáték óvodás és iskolás gyerekek nézőserege előtt folyt le. „Az első sorozat vízi kézilabda mérkőzést 1876 július 13.-án,csütörtökön játszották a kikötőgát mellett. Különösképpen mindkét oldalon három versenyzővolt és a kapukat négy zászló képezte, melyeket a kikötőgát nyugati oldalán egymástól ötvenyardra horgonyoztak le. Kemény küzdelem után a labda szétpukkant, azonban a játékosok nemcsüggedtek el és ehhez hozzászokva néhányszor még bemutatták vízi teljesítményüket.”
Egy héttel később – egy másik újsághír szerint – a klub tizenkét tagja evezőshajók kíséretében elhelyezkedett kapuik közelében, melyeket olyan zászlók jelöltek meg, amik 60 x 40 yardos négyszöget alkottak. Miután minden készen volt, egy gumilabdát – valószínüleg egy a labdarúgásnál használt labda belső gumiját – helyeztek középre és egy adott jelre mindkét hajó legénysége dicséretes igyekezettel kiugrott hajójából és teljes erejével ütötte a labdát a küzdelemben.
Az egyik eset leírásából következtetni lehet arra, hogy a küzdelem során egy játékos a csónakjából ugrott ki, hogy visszaüsse a veszélyesen a határvonalon túlra szálló labdát. A szerzők véleménye szerint ez az eset késztette a későbbi szabályalkotókat, hogy a csónakot jelöljék ki kapunak és a kapus a csónakból védhesse „kapuját”. Egyébként az újsághír szerint ez a mérkőzés is a labda kipukkanásával ért véget.
Az 1877-es esztendő igen mozgalmas volt a játék szempontjából. Aberdeen-ben a Dee folyóban a Bon Accord Club már azok szerint a szabályok szerint játszott, melyeket William Wilson, a klub elnöke az előző évben állított össze az „aquatic football” számára. Skóciában több különböző klub főleg egyes fedett uszodák megnyitása alkalmából játszott egymással Wilson szabályai szerint.
1877- ben egyébként egy tíz évvel későbbi amerikai úszókönyv szerint ott „ornamental swimming” vagyis „disz-úszás” névvel egyes úszók kezdeményeztek – vagy helyesebben talán a Bournemouth evezősei nyomán felújítottak egy olyan vizilabdajátékot, melyben egymással szemben mindössze három-három játékos szerepelt.
1878 igen nevezetes esztendő a vizilabdázás történetében, mert a skót Carnegie Club újszabályokat alkotott és ebben szögezte le, hogy a labdának olyan kapu vonalán kell áthaladni gól elérése végett, melyet egymástól nyolc, vagy tíz láb távolságra – tehát a mai kapuszélességet megközelítően – elhelyezett zászlócskák alkottak. A játék azonban „merő durva és zűrzavaros tülekedés volt a játéktér egyik végétől a másikig.”
A sportág lelkes követői azonban felismerték benne az értékeket és 1879 októberében egy Glasgow-ban rendezett úszóversenyen a West of Scotland Club és a Clyde Club már új szabályok szerint mérkőzött egymással. A kapuk már hasonlatosak voltak a mostaniakhoz. Méret szerint ugyanolyan kapufákból álltak hálóborítás nélkül és le voltak horgonyozva. A csapatok mindegyikében már hét játékos szerepelt, az ellenfelet lenyomni már nem volt szabad, azonban le lehetett állni a medence fenekére és két kézzel is szabad volt megfogni a labdát.
Ugyanekkor Angliában igen kegyetlen stílusban játszották a játékot, melynek nem voltak kinyomtatott szabályai. Mindössze 10-12,5 centiméter – pontosan 4-5 hüvelyk – átmérőjű gumilabdával játszottak. A kapukat a medence fala képezte és a kapusok oldalt álltak. A kapitányok néha az uszoda keskenyebb végére állították őket. Kezdésnél a csapatok az uszoda két végén álltak és a labdát a középre dobták. Különösképpen a nagyon laza szabályok következtében a legsikeresebb csel az volt, hogy egy játékos úszónadrágjába rejtette a labdát és víz alatt úszott be azzal a homlokfalhoz, vagyis a kapuhoz. Érvényes gólt akkor lehetett elérni, ha egy játékos két kézzel fogva a labdát érintette vele a medence homlokfalát. A gólra törő csatárnak párszor a nyaka tört amiatt, mert a védő kapus a partról ráugrott. De arra is volt eset, hogy a kapus megragadta a gólra törő támadó kezeit labdástól és – miközben maga a parton állt – kihúzta ellenfelét a vízből.
1879-ben az angolok kilences csapatokkal játszottak és kezdéskor a labdarúgásnak megfelelő rendben álltak fel. Ugyanekkor a kapura vonatkozóan kimondták, hogy az a homlokfal tizennégy láb, vagyis mintegy négy-egynegyed méteres középső része.
1883 júniusában a Birmingham Leander Club titkára Harry Fisk-hez a helyi klub titkárához Portsmouth-ba utazott és megállapodott vele abban, hogy 1883 augusztus 6.-án Birmingham csapata vendégül látja az angol válogatottat egy mérkőzésre ezek szerint a szabályok szerint. A mérkőzés 1:0 arányban az angol válogatott győzelmével végződött.
1884-ben az angol együttes Birmingham-ot 2:0, majd 1885-ben már a Midland Counties Amateur Swimming Association válogatottját, tehát a középangliai együttest ugyancsak 2:0 arányban verte.
Az ekkor kialakult játékszabályok már a következők voltak:
1. A játék időtartama húsz perc.
2. A kapitányok megegyezhetnek a kapuválasztásban, vagy kisorsolhatják azokat.
3. A játék kezdetén a döntőbíró a pálya közepére dobja a labdát. Valamennyi játékosnak vízbe kell ezután mennie mindkét oldalon – a kapust kivéve. A kapus a parton marad és úgy védi kapuját, amint azt legjobban tudja.
4. A labdát egyik játékostól a másikhoz kell továbbítani és a víz felszínén vagy az alatt vive kell a kapuba juttatni.
5. Egyetlen játékos sem érintheti a kapust sem a vízben, sem azon kívül, nem foghatja meg ellenfelét semmiképpen – kivéve ha a kapus, vagy az ellenfél birtokolja a labdát. Ha bármelyik játékos megsérti ezt a szabályt, ellenfelét szabaddobás illeti arról a helyről, ahol a hiba megtörtént.
6. Gól úgy érhető el, hogy ha a kézbe vett labdát az illető az erre a célra elhelyezett, a vizen lebegő tutajra vagy csónakba teszi.
7. Ha a játék során a labda oldalt kikerül a játékból, a döntőbíró dobja azt be azonnal annak a helynek a vonalában, ahol az kijutott onnan; ha azonban a labda a lebegő tutajon, vagy csónakon túl ment ki a pályáról, akkor azt a kapus viszi azonnal játékba a tutajról, vagy a csónakból.
8. A birák, vagy egy közülük azonnal fújja meg a sipot gól elérése után és a játék abban a pillanatban megszakad.
9. A csapatok félidőben cseréljenek kaput.
10. Ha a játékosok bármelyike, akit kijelöltek a játékban való részvételre, elmulasztja a részvételt, elveszíti valamennyi díját, melyet ezen a versenyen nyert ugyanúgy, mint amelyeket ezután nyerne.
11. A bírák jogosultak dönteni minden olyan kérdésben, amely nincs megemlítve e szabályokban, ha pedig álláspontjuk eltérő lenne, a döntőbíró foglaljon állást.
A szabadosság a szabályalkotás terén, mondhatnánk a szabályok nélküli állapot éveken át tartott, mert nemcsak az angolok és skótok alkották önkényesen szabályaikat, hanem az írek is, sőt a különböző országrészek is.
Az angolok saját szabályaik szerint 1888-ban kiírták első országos bajnokságukat, melynek döntőjében a Burton-on-Trent Swimming Club – Otter Swimming Club mérkőzés 3:0 arányban végződött. Hamarosan mégis sikerült egyesíteni a sokféle szabályt és létrehozni Nagy-Britannián belül az első nemzetközi mérkőzést.
1890 július 28.-án Londonban a Kensington uszodában álltak szembe egymással a következő csapatok: Anglia: F. Browne /Burton/ kapus, W.G. Carrey /Amateur/ és H.F. Clark /StroudGreen/ hátvédek, J.F. Genders /Nautilus/ fedezet, J. Finegan /Liverpool/, W. Henry /Zephyr/és J.L. Magger /Burton/ csatárok. Skócia: C.W. Donald /Edinburgh/ kapus, G.S. Bryson /Dennistoun/ és S.D. Cawood /Victoria/ hátvédek, A. Strauss /Southern/ fedezet, J. Bissland/Leander/, A. Whyte /Victoria/ és S. Capie /Dennistoun/ csatárok.
Az angol szabályok szerint játszottak, a két kapitány, Magger és Strauss vezetésével rohamozták egymás kapuját a csapatok. Az angolok durvábbak, a skótok finomabbak voltak és ők győztek 4:0 arányban.
A következő évben, 1891 októberében Glasgow-ban került sor a visszavágóra, de skót szabályok szerint és ekkor is skót győzelemmel ért véget a mérkőzés mégpedig 2:0 arányban.
Ezután határozták el Nagy-Britannia vízilabda vezérei, hogy egységesítik a szabályokat és 1892 áprilisában Liverpoolban össze is ült egy bizottság, melynek tagjai a következők voltak, hogy eleget tegyenek ennek. A bizottság angol tagjai a következők voltak: G.H. Barker /Liverpool/ elnök, A. Thomson /Manchester/, H. Thomsett /Leicester/, A.J. Foster /Birmingham/ valamint az idézett könyv szerzői. Skócia részéről L. Hamilton /Glasgow/, A. Graham /Glasgow/ és J. Lamb /Edinburgh/ vett részt a szabályalkotásban.
Közbevetőleg meg kell itt jegyezni, hogy ez a testület magát International Water Polo Board névvel illette, vagyis pontosan úgy, mint most nevezik azt a testületet, mely 1928 óta a FINA bizottságaként a vízilabda-szabályalkotást végzi.
Ennek a bizottságnak munkájaként született meg az első, mindenki által elfogadott vízilabda játékszabály, melynek huszonegy pontja szinte hajszálpontosan azokat a neveket viseli címében, mint a mai szabályzat. Éppen ezért csupán jellemzés kedvéért látszik szükségesnek némely elavult, ma már különösnek ható rendelkezésének ismertetése.
A pálya legkisebb hossza 19 yard, vagyis mintegy 17 1/2 méter, mélysége 3 láb, azaz 90 centiméter. A döntőbíró – aki mellett egy időmérő és két gólbíró működött – belátásától függött annak megállapítása, hogy szándékosan követte-e el valaki azokat a hibákat, amelyek ma egyszerű hibaként ismeretesek. Az első ilyen esetben figyelmeztette az illetőt, a másodikban a következő gólig kiállította. Ha a labdát saját játékos juttatta a kapun kívül saját gólvonala mögé, akkor az ellenfél a játéktér sarkából dobott szabaddobást. A döntőbíró sípjelére minden játékosnak meg kellett állni és helyben maradni mindaddig, míg az egyetlen kiszabható büntetést, a szabaddobást a hibázó ellenfele el nem dobta.
A játéktér két szélén nem voltak jelzések, a lesállás és a büntetődobás ismeretlen volt, ugyanígy a holt időben elkövetett hibáért való kiállítás. Mindenfajta rendellenességet az ellenfél részéről egyszerű szabaddobás követett.
Sinclair és Henry könyve ezután részletesen ismerteti a vízilabdázás fejlődését és helyzetét a brit országrészekben, majd leírja az egyes játékosok teendőit. A labdakezelést meglepő rajzokkal mutatja be. A hátraadás, a váll-dobó, a mellúszó-átadás, a felsőkaros átadás és a háton dobás látható a képaláírások szerint. Közülük kettőhöz nem szükséges magyarázat, de a többit is láthatjuk manapság, csak éppen a mellúszó-átadásban a csavardobást, a felsőkaros átadásban a félcsavart ismerjük fel.
Figyelemre méltó a könyvecske vizipólóról szóló fejezetének befejező része, melyben tanácsok vannak a döntőbíró részére. Megjegyzés nélkül ismertetünk néhányat.
Nem szabad megengedni, hogy a kapus a félpályán túl dobja a labdát, ezért az ellenfél javára szabaddobás jár. Jegyezzük meg, hogy a labda dobálgatása vagy ütése nem jelenti annak tartását, hanem emelése, vitele, víz alá nyomása, vagy a kéznek a labda alá, vagy fölé helyezése tartást jelent. Gól szabaddobásból nem érhető el, hanem azt még egy játékosnak érintenie kell függetlenül attól, hogy melyik csapathoz tartozik.
Úszósport, 1980. augusztus 1. Forrás: Arcanum Újságok.