Ülünk a ferencvárosi M35 vendéglőben, Szili a beszélgetés utolsó szakaszában azt a hihetetlen hullámvasút-utazást idézi fel, amiben neki és a magyar válogatottnak volt része ebben az évben.
AZ INTERJÚ ELSŐ RÉSZE
AZ INTERJÚ MÁSODIK RÉSZE
JANSIK SZILÁRD (FTC-Telekom Waterpolo, a magyar férfi vízilabda-válogatott csapatkapitánya) a vlv-nek:
– Változás volt, hogy Märcz Tamás a budapesti világbajnokságra már nem bekként, hanem a mezőnybe jelölt a csapatba… Mi történt veled és a csapattal ezen a tornán?
– Nekem személy szerint sem ment úgy, ahogy vártam – a csapat helyezését mindenki ismeri.
– Mi lehetett a fő ok?
– Talán az, hogy egy rendkívül nagy terhelést jelentő szezon után, szinte pihenő nélkül, kevés felkészülési idővel kellett folytatni. Kellett volna három-négy hét közös munka, ami a korábbi világversenyek előtt azért mindig megvolt.
– A helyezés, a vesztes meccsek utáni csalódottság, a hazai közeg “vegyes” reagálása…, mi marad meg benned arról a két hétről?
– Szomorúság tölt el, ha a budapesti vb-re gondolok. Szerencsésnek éreztük magunkat, amikor a fukuokai vb elmaradt, majd bejelentették, hogy Budapest rendezőként beugrik. Abban az uszodában, ahol felnőttünk, hat-nyolc ezer, nekünk szurkoló néző előtt játszhatunk – ennél nagyobb lehetőség nem kell ahhoz, hogy az ember felérjen a csúcsra, de legalább érmet nyerjen világversenyen.
Montenegró ellen jól kezdtünk, bár ott is volt kihagyás, de már a grúzok elleni meccs mutatta, hogy valami nem stimmel, nagyon sok gólt kaptunk. A csoportot megnyertük, bizakodó voltam az olaszok elleni negyeddöntő előtt. Jól is kezdtünk, de aztán átvették a vezetést, jött egy rossz széria, nem működtünk igazán csapatként, elvállaltunk lövést olyan szituációkban, amikor nem kellett volna, látszott, hogy nem vagyunk fegyelmezettek, nem hajtottuk végre azt, amit megbeszéltünk. Kicsúszott a kezünkből a mérkőzés és vereség lett a vége. Én végig azt éreztem: jó, vezetnek, de a végére fordítunk, nem lehet az, hogy ne mi nyerjünk. Egyre teltek a percek és aztán vége lett…
– Ott a sötétség rátok borult…
– Ott nagyon… Itt a rengeteg ember, nem ezért jöttek ki – persze mi sem ezért ugrottunk be a medencébe. Nagyon nagy csalódást, szomorúságot éreztünk. Látszott a szétesés, mindenki másra számított. Kiderült, hogy emiatt nem is tudtunk felállni, ami pedig elvárható a sportemberektől.
– Hogy viselted a következményeket, a visszhangot, a sajtó reakcióit és hát, a hivatalos “retorziókat”?
– Nehéz volt mindezt kezelni. Ilyen mélyre én még soha nem kerültem. A sajtóval nem foglalkoztam, kommenteket sem olvastam, ilyenkor nem segít, ha azt látja az ember, hogy a föld alá lenyomják a csapatot. Persze, olyanok, akik 11 hónappal korábban, az olimpiai bronzérem megszerzésekor magasztaltak minket. Mi ugyanazok az emberek maradtunk, nem lettünk rosszabb vízilabdázók se, nem akartunk kevésbé győzni. Elfogadhatatatlan volt számomra az a kritika, hogy nem küzdöttünk rendesen, hogy ne küzdöttünk volna!
Két hét szabadságot kaptunk, én teljesen elzárkóztam attól, hogy akár csak beszéljek a vízilabdáról. Akárhova mentem, kérdezgettek: mi volt a rossz, miért nem sikerült… Mindenkit megkértem, hogy beszéljünk másról.
Märcz Tamás távozása után néhány napig lógtunk a levegőben, nem tudtuk, hogy lesz pontosan a felkészülés, ki fogja irányítani, kikből áll a keret.
– Mit szóltál az új kapitány személyéhez, a Fradi-stáb “áttelepüléséhez”?
– Ha rájuk gondolok, nekem csupa pozitív élmény jut eszembe. Eleve optimista beállítottságú vagyok és a történtek igazolták a várakozásaimat. Életem talán legkeményebb felkészülése következett, miközben nagy fiatalítás történt, hirtelen ott találtam magam az idősebbek között.
Határterhelést kaptunk, néha már úgy éreztem, hogy ez nekem sok, annyi erőm maradt egy nap végén, hogy vacsorázzak és beessek az ágyba. Pedig ez rám nem jellemző, általában nagyon jó kondival jól viseltem a kemény alapozásos időszakokat is.
Tudtuk, hogy a munkarésze az meglesz, de arról elképzelésünk sem volt, hogy a meccseken mire leszünk képesek.
Ráadásul befolyásolta a felkészülést néhány olyan dolog, amiről csapattársaim már beszéltek a nyilvánosság előtt…
– A büntetésekre gondolsz…
– Igen. Egy szörnyen negatív élmény után hullára edzettük magunkat úgy, hogy benne volt a fejünkben: simán megtörténhet, hogy hasonlóan rossz élmények érnek minket Splitben, nem volt garancia arra, hogy a változtatások feltétlenül jól sülnek el. Nekem az volt a fejemben, hogy még a négy közé jutás is nagyon nehéz lesz, hiszen a riválisok nem, vagy csak alig változtattak a vb-csapatuk összetételén. Ilyen szituációban kezdtek jönni a szövetség részéről a retorziók, ráadásul szinte hetente kaptunk valamilyen büntetést vagy büntetésnek felfogható közlést.
Az ok a vb-n való leszereplésünk volt, ez egyértelmű. Szükség is lehetett a szankciókra, elfogadom, de akkor a vb-n szerepelt 13 játékost kellett volna összehívni, nem pedig az Eb-re készülő új csapat tagjaival közölni a szigorításokat, anyagi jellegű büntetéseket. Ez nemcsak a figyelmünket vette el a felkészülés feladatairól, hanem a kedvünket is, dühöt szült, kizökkentett minket. Minden erővel az edzésekre és a regenerációra akartunk koncentrálni, még az is a teljes összpontosítást segítette, hogy Zsolt kérte az újságírókat: három hétig hagyják a csapatot nyugodtan dolgozni, fogadják el, hogy senki nem nyilatkozik.
Az újabb és újabb szankciók miatt lehetett volna megsértődni, “beleragadni”, de ez csak lehúzott volna minket, igyekeztünk ebből a helyzetből is erőt meríteni, de kétségtelen, hogy nem jó, hanem inkább gátló hatása volt mindannak, amiben minket “hivatalos oldalról” részesítettek.
Nem titok, hogy erről a csapattal közösen részletesen beszéltünk és próbáltunk megoldást találni. Átgondoltunk mindent és rájöttünk, hogy nem lehet a helyzettel mit kezdeni, nincs ráhatásunk. Olyan ez, mint amikor neked azt mondták az elmúlt években, hogy nem jöhetsz be az edzésre fotózni és csak a rács külső oldaláról fényképezhetsz – odamentél és kívülről fotóztál… Hoztunk egy döntést: folytatjuk az edzéseket, maximális erővel készülünk, s ott Splitben, a vízben megmutatjuk, hogy igenis jók vagyunk és méltatlan volt, ahogy velünk bántak a számunkra is nagyon fájdalmas budapesti vb-szereplés után.
– Olyan voltál a spliti meccseken, mintha fickándoznál a vízben… Vezérszerep, a többiek irányítása, hihetetlen önbizalomról tanúskodó megoldások, a felelősség elvállalása kritikus helyzetekben… A nemzetközi vízilabdaszakmát is meglepted talán – jól mutatja ezt az MVP-cím.
– Több szakember is odajött hozzám a torna után es elmondta: ha két évvel ezelőtt valaki azt mondja neki, hogy Jansik Szilárd lesz egy világverseny MVP-je, akkor ő kineveti. Azt válaszoltam: lehet, hogy én is… Soha nem voltam gólkirály, még “A meccs legjobbja” sem a FINA-nál, még úgy sem, hogy elég sokszor jó teljesítményt nyújtottam. Igaz, nem is nagyon érdekeltek ezek a címek, a spliti díjat sem értékeltem nagyon, amikor átvettem, de most már tudom, ez iszonyatosan nagy dolog.
A formámat szeretném megtartani, ami edzésmunka, hozzáállás, küzdés kell ehhez, azt folytatni fogom, sőt, még rá is teszek – szeretnék még ennél is jobban játszani!
– Essék szó arról is, hogy te voltál az új csapat kapitánya…
– Négy idősebb játékos (Varga Dénes, Hárai Balázs, Vámos Márton és Mezei Tamás) nem volt az új csapatban. Meglepődtem kicsit a keret összetételén, a hét újonc nagyon nagy vérfrissítést jelent. Akkor egy pillanatra meg is fordult a fejemben: talán én leszek a csapatkapitány. Aztán felhívott Zsolt, elmondta, hogy rám gondolt, én megköszöntem azzal, hogy megtiszteltetésnek tartom, próbálom a legjobban csinálni. Így is lett, nagy felelősséget éreztem és szerintem jól töltöttem be ezt a szerepkört az Eb alatt.
Tényleg óriási önbizalmam volt, amit részen a társaimnak köszönhettem. Elfogadtak ebben a szerepben, ami nem feltétlenül következik magából a kinevezésből. Rengeteg az egó, ezt mindenkinek alá kell rendelnie a közös érdeknek, akkor tud jól működni egy csapat. Mindenkinek el kell fogadnia azt a szerepet, amit szánnak neki, akkor is, ha esetleg a klubjában más hárul rá, mást szokott meg vagy éppen mást szeret jobban, mert az több lehetőséget ad számára az érvényesüléshez. Én úgy láttam, hogy mindenki kellő alázattal állt ehhez a kérdéshez, elfogadták azt is, hogy én vagyok a csapatkapitány, több idősebb játékos kifejezetten támogatott is. Zsolt véleményét is kikértem több dologban, ez az egész akkor tud jól működni, ha bizonyos döntések az edző és a játékosokat képviselő csapatkapitány egyeztetése után születnek meg. Ez működött, jó érzés volt nekem, hogy elfogadnak. Tudtam azt is, hogy az idősebbek hiányában eleve előre lépek a szakmai ranglétrán is, többet kell vállalkoznom, irányítanom, beszélnem, kommunikálnom.
Megjegyzem, nagyon jól jött, hogy az Izrael elleni csoportmeccsen nem játszottam, tudtam pihenni, ráadásul egy reggel 9 órás, relatíve könnyű mérkőzésen össze lehet szedni egy sérülést, ahogy Dumival történt Kvangdzsuban – ezt is megúsztam és tudtam külön edzeni, pótolni a hiányosságaimat.
– Lehet, hogy kényes kérdést feszegetek…, milyen a személyes kapcsolatod Varga Dénessel? Ha ő visszatér és te maradsz a “csk”, egy kicsit olyan helyzet alakul ki, mintha elvetted volna tőle ezt a fontos szerepet…
– Nem tudni még, hogy lesz. Mindenesetre nagyon jólesett nekem, hogy az Eb közben Dumi többször is biztatott és gratulált. Örült a sikerünknek, sőt, mint utólag megtudtam, kijött a döntőre, ott volt a lelátón, a helyszínen szurkolt nekünk.
– Végezetül szeretném keretbe folytatni a remélhetőleg még sok új fejezetet tartogató történeted eddigi részét. A csaknem hat évvel ezelőtti interjúd tartalmára újra visszagondolva hogy értékeled azt, ahova sikerült eljutnod – és főként az utat, amit bejártál?
– Érzelmi hullámvasút volt számomra ez a mostani beszélgetésünk is. Milyen mélyen voltam és még utána is többször visszakerültem reménytelen helyzetbe…! Megmondom őszintén, én sem mindig hittem abban, hogy lesz visszaút, volt, amikor már azzal elégedett lettem volna, ha hosszabb távon játszhatok valahol az OB1 középmezőnyében szereplő csapatban. De beleálltam és sikerült visszakapaszkodnom. Onnantól kezdve pedig már mertem “nagyot álmodni”. Mindig egy picivel nagyobb célt tűztem magam elé és most itt vagyok, a magyar válogatott csapatkapitányaként, stabil helyem van mind a válogatottban, mind pedig a klubomban, amely a világ egyik legjobb csapata! Óriási célokért küzdünk, s most van időnk, lehetőségünk felkészülni arra, hogy 2024 nyarán mi legyünk a legjobbak!
– Szili! Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést, sikeres, sérülésmentes folytatást kívánok!
– Én is köszönöm és bízom abban, hogy 2024 végén lesz egy újabb folytatása ennek az interjúsorozatnak – még több pozitívummal! 🙂
