Sokakat meglephetett, hogy az új olimpiai ciklus első keretébe, a szinte kötelező fiatalítás idején bekerült egy 31 éves játékos. Bedő Krisztiánnal, a 2013-as világbajnokkal már régóta nem számoltak komolyan a szövetségi kapitányok és most mégis itt van. Sőt! Komoly reményekkel vág neki sokadvirágzásának. vlv-interjú:
Az e heti keretismertetésből kiderült, hogy Varga Zsolt meghívta a Világkupa-felkészülésre Bedő Krisztiánt, a Szolnok 31 éves centerét. Bedő még Benedek Tibor szövetségi kapitánysága idején volt sokáig a válogatott csapat kirobbanthatatlan tagja, a 2013-as világbajnokságon aranyérmes lett. Märcz Tamás kapitányságának időszakában kezdett kikopni a csapatból, 2020-ban egyszer játszott, 2021-ben már egyetlen válogatott meccse sem volt, 2022-ben kétszer szerepelt, de a budapesti világbajnokságon már nem számolt vele a csapat irányítója, Varga Zsolt pedig egyszer sem postázott neki meghívót még bő keretbe sem.
Az új olimpiai csapat építését megkezdő szövetségi kapitány most – a vlv kérdésére – Bedő jó formájával indokolta a behívást, a bizonyításra felkínált lehetőséget, az pedig köztudott, hogy a center posztján hosszú évek óta hiány van. Márpedig fontos játékospozícióról van szó, ráadásul olyanról, amelynél rengeteget számít a tapasztalat, sőt, még az ismertség is, elég csak a bírók megítélésére gondolni egy-egy vitás esetnél…
Bedő Krisztiántól tehát először azt kérdeztük: mit szólt a meghíváshoz, számított-e rá vagy már lemondott arról, hogy újra a nemzeti csapatban szerepelhet…
BEDŐ KRISZTIÁN (Szolnoki Dózsa) a vlv-nek:
– Örültem, hát, hogyne örültem volna. Zoli (Hangay Zoltán, a Szolnok vezetőedzője – a szerk.) mondta, hogy Zsolt fel fog hívni. Puhatolózó beszélgetés volt, tulajdonképpen azt szerette volna megtudni a szövetségi kapitány, hogy hogy állok a válogatottság kérdéséhez. Ez érthető, sok idő telt el, az új keret tele van fiatalokkal, más ez a helyzet, mint a néhány évvel ezelőtti.
Természetesen nagyon motivált már a megkeresés is, felcsillant ezzel a lehetőség, hogy esetleg bekerüljek a nyári világbajnokságra utazó csapatba, úgyhogy nem volt kérdés, hogy milyen “hozzáállással” fogadtam az érdeklődést.
– Na most, mondd meg őszintén: lemondtál már a dologról az elmúlt évek tapasztalatai alapján?
– Nem! Én igazából nem engedtem ezt el, talán úgy fogalmazhatok: elfogadtam, hogy összetartásról összehívásra nem kaptam meghívást. De végig bennem volt a visszakerülés szándéka, bíztam abban, hogy fogok olyan teljesítményt nyújtani, amivel ismét kiérdemlem a bizalmat. Ez a mostani szezon a klubcsapatomnak és nekem is elég jó volt eddig, éreztem, hogy talán van esély a válogatottságra is.
– Változtattál valamit? Nem tudom, étrendet, készülési szokásokat vagy bármit?
– Az az érdekes, hogy nem igazából. Viszont szerintem nagyon jót tett a váltás, az, hogy a fővárosból vidékre igazoltam, most úgy gondolom, hogy már egy évvel korábban meg kellett volna tennem. A hangulat sem volt már túl jó a Vasasnál, keveset is játszottam, nem éreztem jól magam. Elment az önbizalmam is, éreztem, hogy kell a váltás. Szerencsére ez a döntés, a Szolnokhoz igazolás nagyon bejött.
– Mégis, mi volt a különbség, mi okozta a változást? A környezet, az új játékostársak?
– Először is: vidéken mindig jobban szerettem játszani, mint Budapesten. Mert összetartóbbak a csapatok. És itt is ezt tapasztaltam. Tehát itt nem az van, hogy vége az edzésnek, mindenki szétszéled, hazamegy vagy a saját dolgára. Egy kisvárosban nincs is sok lehetőség. Itt együtt ebédelünk, sokszor a vacsorázást is közösen oldjuk meg, gyakran megyünk át egymáshoz. Pesten százfelé laknak a csapattársak, mindenkinek millió dolga van, vidéken pedig még az egymásra utaltság is közelebb hozza egymáshoz a csapattagokat.
Annak idején Egerben is ezért szerettem nagyon játszani. Szerintem teljesen más a hangulat egy ilyen csapatnál, mint a budapesti klubokban. És ez most itt is teljesen beigazolódott.
A kérdésedre visszautalva: ez már eleve nagy változás volt. Az edzővel való kapcsolatom is sokkal jobb most, mint korábban volt Budapesten. Aztán fiatal a csapat, kicsit a szerepem is megváltozott ezáltal, hogy (kimondani is furcsa:) én lettem a legidősebb játékos…
Mondjuk, én nem érzem magam olyan idős játékosnak, aki, tudod folyamatosan megmondja a fiatalnak, hogy így kellett volna, úgy kellett volna, meg főnökösködik felettük, nincsenek “sztárallűrjeim” sem. Szóval tök jól be tudtam illeszkedni ebbe a közösségbe. És ha mégis van egy-két meglátásom, akkor azt tapasztalom, hogy hallgatnak rám. Ez pedig az önbizalmamnak is nagyon jót tett. A játékban is érzem ezt, a játékostársak figyelnek rám, arra, hogy mit szeretnék egy-egy szituációban, passzolnak, kiszolgálnak, sokkal jobban, mint ahogy azt az utóbbi években tapasztaltam. Valószínűleg mindennek köszönhető, hogy tényleg jól megy a játék és jól is érzem magam.
Ami pedig a kort illeti: ahogy idősödik az ember, az én posztomon ez csak előnyöket hoz, egyre több a tapasztalat, a bírók már ismernek, könnyebben is fújnak, főleg, ha első számú center vagyok, kétségtelen, hogy már érzem ennek előnyeit. Néha könnyebben jön a sípszó, nem kell annyira megküzdenem a kiállításért, mint korábban. Sőt, már az ellenfelek részéről is érzek egy kis tiszteletet, ami mondjuk korábban nem volt jellemző.
Mindez nagyon jót tesz az önbizalmamnak, kihat a játékomra. És számítanak rám. Mondok egy példát. Tavaly a Vasasnál, ha időt kértünk emberelőnynél, utána az egész szezonban egyetlen egyszer voltam benn. Itt meg szinte minden emberelőnyben bent vagyok. Tehát sokkal több a lehetőségem is, mint korábban.
– 31 éves vagy. Center poszton milyenek a kilátásaid? Hány év lehet még benned a legmagasabb szinten?
– Hát ez jó kérdés. Ha most a Pufi (Hárai Balázs – a szerk.) példájára gondolok, ő ugye idén 37 évesen szerepelt az olimpián…
Hozzáteszem: nekem mindössze egyetlen olyan évem volt, amikor sérülések hátráltattak, egyébként egyáltalán nem voltak egészségi gondjaim. Lekopogom: ha ez a szerencsés széria kitart és nem jönnek sérülések, még akár négy-öt év is lehet bennem, ezen a szinten.
– Gondolom, a reményeidet nemcsak a saját helyzeted javulása fokozza, hanem az is, hogy a centerposztot illetően láthatóan nehéz dolga van a szövetségi kapitánynak, amikor válogatnia kell…
– Abszolút, persze. És ez azért alapvetően nem új dolog, folyamatosan ez volt a helyzet az elmúlt években.
Ezért számítottam már korábban is arra, hogy legalább egyszer-egyszer behívót kapok, de tényleg nem adtam fel. És azt mondom, most érzem magam a legjobb formában, felkészült vagyok fizikálisan és mentálisan is.
– Ez a mostani meghívás feldob téged, felvillanyoz, ad egy kis plusz erőt, ösztönzést?
– Persze, abszolút. Már a visszajelzések is nagy örömöt okoztak.
– Milyen visszajelzéseket kaptál?
– Rengeteg üzenet jött, “Na végre!”, “Ideje volt!”, “Eddig miért nem?”, “Erre vártunk!”, “Megérdemled!” – azért ezek nagyon jól esnek az embernek. Persze, tudom, hogy ez még nem egy utazó csapat, hanem egy bő keret, de legalább itt vagyok, megkapom a lehetőséget a bizonyításra.
– A meghívásodban lehet-e szerepe a Szolnok jó, talán nem okoz sértődést, ha azt mondom, meglepően jó teljesítményének?
– Igen, hogyne. Szerintem száz százalékban ennek köszönhető. Tehát, ha én jelenleg máshol játszom, akkor most szinte biztosan nem beszélgetnénk.
Ez megint csak azt igazolja, hogy nagyon jó döntést hoztam, amikor ide igazoltam. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, a csapat sem számított erre, nem tudtuk magunkat hova elhelyezni a szezon kezdete előtt, fogalmunk sem volt, hogy ez a keret mire lehet képes. Elkezdtük a munkát, aztán elmentünk Egerbe, egy tornára, ott már látszott valami: a játékosállomány alapján riválisnak gondolt csapatokat 5-10 góllal vertük, magabiztosan. Akkor már láttuk, hogy ebben több is lehet, mint amit mi korábban gondoltunk.
Ami szerintem ennek a csapatnak a titka, az az, hogy nincs stressz. A Vasasnál korábban minden meccsre úgy mentünk be, hogy izgultunk az elvárás, a várható eredmény miatt – és ehhez még a partról is jött jött egy kis feszültség. Ez itt Szolnokon nem jellemző. Kicsit úgy voltunk az egésszel, hogy csináljuk, ahogy tudjuk, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. És aztán lassan összekovácsolódott tök jól a csapat. Magabiztosak lettünk és azzal, hogy nincs “stresszfaktor”, mindenki sokkal felszabadultabb. Ez pedig meglátszik a játékunkon. Úgyhogy természetesen ennek is nagyon nagy szerepe van abban, hogy ismét meghívót kaptam a válogatotthoz.
– Köszönöm a beszélgetést, Krisztián, találkozunk a válogatott keretedzésén!
