Olimpia, világbajnokság, Európa-bajnokság – mindent megnyert, úgy vonult vissza idén májusban. És jól tudjuk, minél sikeresebb volt valaki élsportolóként, annál nehezebb megtalálni az örömöt, a hasznos elfoglaltságot, az új életet, amikor vége a sportkarriernek. Hosnyánszky Norbertet ezért már nemcsak pólós múltjának szép emlékeiről, hanem jelenlegi helyzetéről, az útkeresés eredményéről is kérdeztük.
HOSNYÁNSZKY NORBERT a vlv-nek:
– Eltelt most már egy kis idő a visszavonulásod óta. Lezártad már a múltat? Egyáltalán, mennyire vagy nosztalgikus típus?
– Úgy gondolom, hogy lezártam. Nem vágyom már a medencébe – kicsit sem. Azzal pedig, hogy elmaradt a strandvízilabda világbajnokság, az utolsó motivációm is elmúlt.
– Ott lettél volna a magyar válogatott tagjaként?
– Benne voltam a keretben. Hogy mennyire lehettem volna hasznára a csapatnak, az már nem derülhet ki. Mindenesetre lejártam Marcihoz egy-két edzésre, hogy ne teljesen nulláról induljak, de hát, sajnos elmaradt az a torna.
Visszatérve a kérdésre: nagyon nem idéztem fel magamban a pályafutásomat a visszavonulásom óta. Inkább az jutott eszembe, hogy a vége felé volt két olyan világverseny, ami már nem is volt teljesen “tervben”, aztán mégis sikerült a csapatba kerülés és a győzelem, illetőleg a sikeres szerepllés – itt az Eb-re és a tokiói bronzra gondolok. Így, hogy még ezeket is be tudtam gyűjteni, nincs semmiféle hiányérzetem a pályafutásommal kapcsolatban.
– Akkor teljes a vízilabdás karriered, mínusz a strandvízilabda.
– Igen, mondhatjuk így.
– Elevenítsük fel az indulást. Hogy kezdődött? Mik voltak a főbb szakaszok?
– Ugye, én a BVSC-ben kezdtem, gyerekként. Aztán fiatalon a Fradiba kerültem, ahol végig játszottam az utánpótlásban. Tizenhat-tizenhét évesen már a felnőtt csapatnál voltam, 17 évesen stabilan ott edzettem. Ez nekem hatalmas lehetőség volt, hiszen egy jó csapatba kerültem, ahol aztán én magam is fontos játékos lehettem már fiatalon, ez nagyban meghatározta a pályafutásomat.
Korán küldöldre kerültem, Firenzébe, ahol egyedül éltem, mindent nekem kellett csinálnom, a ruháim kimosását is. Jót tett nekem az ott tartózkodás mind a vízilabda, mind pedig a felnőtté válás szempontjából. Sikeres két év volt a játék terén is, még önbizalmat is szereztem, ezzel felvértezve tértem haza a magyar bajnokságba. Egy évet Szegeden töltöttem, majd egy esztendőt a Vasasnál, aztán visszementem Firenzébe még egy évre az olimpia előtt, majd következett ismét a Vasas, ahol a legjobb időszakomat töltöttem. Azokkal a saját generációmhoz tartozó társakkal játszottam, akikkel utána a válogatottban is sokat voltam együtt. Mindenféle szempontból emlékezetes, boldog három év volt az. Egerben folytattam, ahol nagy élményként éltem meg, hogy a városnak 100 év után először sikerült bajnokságot nyerni. Ezután a Szolnok következett, aztán visszatértem Egerbe, majd a Honvéddal zártam a játékospályafutást. Elég kacifántos volt a játékospályafutásom, de sok szép emléket szereztem mindenhol.
– Ezeket a váltásokat mindig más dolog motiválta? Az edző? Anyagiak? Ért-e téged kritika a gyakori átigazolás miatt?
– Legtöbbször szakmai háttere volt a váltásnak, a csapat alakulása, az adott klub céljai, a válogatottba kerüléshez szükséges pozíció betöltése. Soha nem mondták, hogy vándormadár vagyok.
– Fiatal korod óta mindenhol vezérként számítottak rád a csapataidban. Nem jelentett ez számodra terhet?
– Az egész élsport bizonyos fajta teher, van stressz az emberen. Ezt egyébként meg lehet szokni, pont ilyenkor érzi az ember, amikor megy kifelé a sportpályafutásból, hogy az a stressz, az a “gyomorideg”, adrenalinlöket, amit meccs előtt, alatt érez, s nem mindig kellemes, mennyire tud hiányozni. Ezt semmi másban nem lehet megtalálni.
– Válogatottság. Ott milyen volt a pályád, mikor érezted azt, hogy nem csak éppen beraknak kis időre, hanem egyre nagyobb mértékben számítanak rád, egyre többet játszol, egyre többet várnak el tőled. Milyen emlékeid vannak erről? Több szövetségi kapitánynál játszottál.
– Igen, sok szövetségi kapitánynál volt szerencsém játszani, mindenkitől tanultam, és azt gondolom, hogy mindenkitől megkaptam a bizalmat, próbáltam is élni vele. Jó csapatjátékosnak gondolom magam, tehát bármit feláldoztam a csapattársamért, vagy a csapat közös sikeréért. Akár az egómat is, hiszen előfordult, hogy én esetleg inkább más szerepkörben szerettem volna játszani mint ahova beállítottak. Ha a csapat érdeke ezt diktálta, akkor egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ne fogadnám el, amit rám bíznak.
– A legnagyobb sikered a pekingi olimpiai bajnoki cím, vagy van valami más, amire úgy emlékszel vissza, hogy az még többet ér?
– Számomra a 2013-as világbajnoki cím szinte ugyanannyit ér, mint az olimpiai arany, sőt lehet, hogy a képzeletbeli polcomon egy centivel feljebb is rakom.
– Ez érdekes, mert a közvélemény előtt, még akár a sportközvélemény előtt is az olimpia mindenek felett van. Mi az ok?
– Ez így van, és nincs ezzel baj. Szerencsére Magyarországon annyira jó és sikeres a sportélet, hogy általában az olimpiáink is sok örömöt okoznak, ez valóban fontosabb a közvélemény szemében, mint egy vb-siker. Mivel azonban én azzal a csapattal nyertem azt a bizonyos világbajnokságot, amelynek tagjaival együtt nőttem fel, együtt játszottunk már gyerekként, nekem érzelmileg többet ér valamennyivel a barcelonai arany, mint az olimpiai bajnoki cím, ami szintén csodálatos élmény. Hálával tartozom mindenkinek, hogy ott lehettem abban a csapatban is. Hozzáteszem: a budapesti Európa-bajnokságot is nagyon jó volt megnyerni, csak ott már idős játékosként szerepeltem, ez kicsit már megint más élmény volt.
– Beszéljünk a legnagyobb kudarcról is. Én úgy gondolom, hogy az a Montenegró elleni meccs lehetett Rióban, a Benedek Tibor féle olimpiai csapat negyeddöntője. Az hírlik, hogy utána három napig nem szólaltál meg, és nem lehetett hozzád sem szólni.
– Lehet, hogy több volt az mint három nap. Igen, az egy nagy törés volt a lelkemben, a pályafutásomban, főleg hogy én voltam az egyik, aki kihagytam az ötméterest a meccset követő ötméterespárvajban. Utána egy-másfél évig minden nap eszembe jutott reggelente, hogy kihagytam, azon merengtem, hogy hova kellett volna lőni, mit kellett volna másként csinálni. Ez olyan szinten kihatott rám, hogy attól kezdve a teljes szezon során nem vállaltam ötmétereslövést a klubomban, a Szolnokban. Addig tartott ez a helyzet, amíg egyszer újra megpróbáltam. De a tehertől igazán akkor szabadultam meg, amikor a budapesti Eb-döntő végén ismét ötméterespárbaj következett, s én voltam az egyik lövő. Akkor már, ugye, a saját tapasztalatomból tudtam, mit jelent, ha hibázok. Éveken át, talán egész életemben kísérteni fog, a további pályafutásomat is befolyásolhatja. óriási teher volt rajtam. A Duna Arénában bement…
– Rióban nem beszéltél, de később aztán megosztottad a problémádat bárkivel? Csapattárssal, Tiborral? Nem is csak a te ötméteresedről, hanem az egészről, hogy mi történt a csapattal? Vagy onnan hazajöttetek, és soha többet nem került szóba mindez?
– Hogy mi mit beszéltünk egymás között, azt azért nem szeretném mondani, mert nem is tudom pontosan felidézni, szerintem úgy nagyjából mindenki próbálta ezt lezárni. Csalódottak voltunk, mert azt gondolom, hogy addig minden kereknek tűnt. Kiváló edző, kiváló játékosok a csapatban, mások is úgy gondolták, hogy mi voltunk az egyik legnagyobb esélyesei annak az olimpiának. Nagy csalódás volt számomra, főleg így, de szerintem valamennyien lezártuk, és próbáltunk a következő világversenyre koncentrálni.
– A pályafutásod utolsó meccse ugyan csak egy bajnoki bronzérem volt, de abban a pillanatban úgy tűnt, mintha nem tudom milyen címet nyertetek volna, mindenki nagyon boldog volt a Vasas elleni bajnoki bronzmérkőzés megnyerésekor. Amikor onnan hazamentél, és tudtad hogy vége van, akkor sem volt valami nosztalgikus érzés benned? Vagy fellélegeztél?
– Inkább egy kis megnyugvást éreztem, hogy így sikerült lejátszani az utolsó meccset. Egyébként ott is kellett ötméterest lőnöm. Beszéltük is Marcival hogy az viszont borzasztó lett volna, ha éppen én hagyom ki az ötöst és utána már nincs idő javítani, mert abbahagytam, befejeztem. Ott azért ez átfutott a fejemen, meg Marcinak is, később elmondta, de szerencsére bement. Egyfajta beteljesülést éreztem, és a legboldogabb attól voltam, hogy láttam örülni a fiatalokat. Azért az egy nagy dolog volt, hogy mi azt a bronzérmet megszereztük.
– Mi van most? Megtaláltad-e a helyedet? Mi az, amivel foglalkozol?
– Meg. Az elején nem teljesen voltam tisztában azzal, hogy mi lesz. Nekem fontos volt, hogy minden napomat kitöltse valami. Úgynevezett mentor vagyok, az utánpótláscsapatoktól a felnőttekig foglalkozom a játékosokkal, megyek is velük mindenhova, utazom minden mérkőzésre. Az egyik legfontosabb teendőm az utánpótlásban a szülőkkel való kapcsolattartás.
– Hallottam a szülői jelenlét “anomáliáiról”, tudom, hogy ez az egyik legnehezebb dolog egy klubnál…
– Azt gondolom, hogy jól fogom tudni csinálni. Jártam ki utánpótlás-világversenyekre, sokat beszélgettem játékosokkal és szüleikkel is. Hozzáteszem, ma már másként működnek a dolgok, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Ha annak idején valami meglátása volt a szülőnek, vagy idegesebben érkezett edzésre, meccsre és szóvá tett valamit, akkor az volt a válasz, hogy „Tessék csöndben maradni anyuka, majd mi azt tudjuk!”. Ma már ilyen nincs, nem lehet. Azt látom, hogy a gyerek-szülő kapcsolat sokkal szorosabb lett, mint a mi időnkben volt. Sokkal jobban szeretnének belelátni a gyerek életébe, akár a “sportolói életébe”, és azt gondolom, hogy ennek bizonyos szabályok, keretek között teret is kell adni. Ha úgy tetszik, én vagyok a szűrő az edző és a szülő között.
– Milyen “szabályok, keretek” léteznek ezen a téren?
– Szerintem a szülőnek nem szabad egy edzőt minősíteni a gyerek előtt, s egy másik gyereket sem annak szülei előtt. Ha az edzővel bárkinek problémája van, megkereshet engem, normális kommunikációval tisztázzuk a helyzetet, akár az edző bevonásával. Közben én is figyelem az edzők munkáját és ha észreveszek bármilyen fontos apróságot, akkor azt jelzem neki. De ha éppen megkérnek, hogy egy-egy szakmai részfeladat bemutatásánál segítsek, akár a vízbe is bemegyek és megmutatom.
Szóval elég sokrétű a feladat. A toborzástól kezdve odáig, hogy ha van egy fiatal, tehetséges játékosunk vagy minket választ valaki, aki eddig máshova járt edzeni, játszani, akkor az ő személyes fejlődésének segítője vagyok egészen addig, amíg bekerül a felnőtt csapatba. Ha az arányokat nézzük, a munkámnak talán 5 százakát teszi ki annak segítése, hogy egy fiatal, tehetséges játékos minket válasszon, a maradék 95 százalék pedig az utána következő időszak, a mentorálásé. Még mindig kialakulóban van az egész, de már sok a munkám és látom az értelmét, fontos dologról van szó.
– Edzőségen nem gondolkoztál?
– Nem. Szerintem ebben tudok én hasznos lenni.
– Egy-egy dolgot meg tudsz mutatni azoknak akik tehetségesek, mondjuk a csavart… gondolom ez az első amit megkérdeznek egy közönségtalálkozón.
– Igen, ha a csavart valaki igényli, akkor szívesen megmutatom. Bár hallottam már sokszor utánpótlásedzőtől, hogy minek lövöldöztem én ezeket a csavarokat, minden gyerek ezt próbálja lőni, úgy, hogy gyakorlatilag azt sem tanulta meg, hogy hogy kell szemből lőni, nemhogy háttal. Úgyhogy ezzel csak óvatosan… 🙂
– Számomra már most úgy tűnik, megtaláltad a helyed, ami örömteli. Mert azért valljuk be, ha valaki visszavonul ilyen játékosmúlt után, azért az nagyon nehéz…
– Nyilván nehéz. Egy ekkora váltás mindig nehéz. Harmincéves sportpályafutás után, egy burokból kiszakadva megtapasztalni a való életet – ez nehéz. De így sokkal könnyebb feldolgozni, hogy itt tudtam maradni a vízilabda közelében, és olyan feladatot csinálok, aminek azt gondolom, hogy van haszna a klub, az egész vízilabdasport számára. Nyilván ugyanazt az adrenalint már nem lehet megtalálni semmiben.
– Más sport nincs amit idősebb korban is világelsőségig lehet vinni?
– Sajnos olyan sport nincs, amit 40 évesen lehet elkezdeni, úgyhogy a sportkarrieremnek vége, majd hobbiszinten sportolgatok. Most kezdődik az életem második fele, de a lényeg az, hogy van feladatom és hasznosnak érzem magam.
– Végezetül még egy kérdés. Madaras Norbert MVLSZ-elnök kérésére elvállaltad a szövetség játékosbizottságának elnöki tisztét. Mit jelent ez a feladat?
– Egy olyan testületről van szó, amely eddig is létezett, Madaras Norbert elnöki elképzelései között szerepelt a “felélesztése”. Kifejezetten a játékosok érdekeit képviseli ez a bizottság, amelynek rajtam kívül két tagja van, Keszthelyi-Nagy Rita a női, Manhercz Krisztián pedig a férfi válogatott “küldötte” a testületben. Szeretnénk, ha a sportág játékosszereplői – minden szinten – értesülnének erről a lehetőségről és megkeresnének minket, ha olyan, a sportág működésével kapcsolatos, őket is érintő problémájuk van, aminek megoldásához szeretnének hivatalos utat igénybe venni. Mostantól a Ligaüléseken, de akár az elnökség előtt is felvetjük ezeket a kifejezetten a játékosok problémáit taglaló észrevételeket.
– Köszönöm a beszélgetést és sikeres munkát kívánok az új feladataidhoz!