Mintha mai nyilatkozatot olvasnánk, nem 96(!) évvel ezelőttit a magyar válogatott csapatkapitányától. Na jó, a nyelvezet kicsit más. Ezt a történelmi ereklyét szokásos forrástárunkban, az Arcanum (adt.arcanum.hu) kincset érő adatbázisában találtuk. (Megjegyezzük, hogy éppen akció van, még szerdáig féláron lehet előfizetni a szolgáltatásokra.)
A vízilabdasport második Európa-bajnokságát – 1927-ben, Bolognában – Magyarország nyerte. Nem számított ez különlegességnek, hiszen már az első Eb-n (egy évvel korábban, Budapesten) is miénk lett az arany, majd további négy Európa-bajnokságot, az elsőhöz képest 21(!) évet kellett várni arra, hogy más ország himnusza hangozzon fel a záró napon. (1947-ben Torinóban Olaszország nyert.)
De hogy egy ilyen sikerszérián belül sem volt mindig egyszerű érvényesíteni a papírformát, azt jól mutatja a Színházi Élet című lapban megjelent riport, az 1927-es bolognai győzők csapatkapitányának, Fazekas Tibornak a nyilatkozata, amit az alábbiakban – az Arcanum kiapadhatatlan forrását felhasználva – ismertetünk.
„Nézze meg a szememet, mind a kettő zöld a sok ütéstől. Nézze meg ezeket a véraláfutásokat! A testem tele van zúzott sebekkel. A legnagyobb küzdelem nyomai ezek, a legnagyobbé, amelyben a magyar sportnak valaha része volt”
Igy kezdte nyilatkozatát a Színházi Élet munkatársa előtt Fazekas Tibor, a diadalmas magyar vízipólócsapat kapitánya, mikor a bolognai Európa-bajnokság elsőségével — a szívében és a szeme alatt — visszaérkezett Budapestre.
— Sok meccset játszottam már végig, de ilyet még soha. Részt vettem 1908-ban a londoni olimpiászon, végigküzdöttem az 1912-es stockholmi, a göteborgi nemzetközi atlétikai versenyt, 1924-ben párizsi olimpiászt s az objektív sportember szemével tudom mérlegelni a helyzetet. Nincs a sportnak még egy ága, ahol a játékosok ennyire ki lennének szolgáltatva a bíró barátságának, vagy önkényének, mint a vízipóló. Itt azonban Hodgson bíró gyűlöletével kellett megküzdenünk.
Hodgsont ismertem már Roncornból, ahol az FTC az ő csapata ellen játszott s a megérdemelt tíz gólos eredmény helyett be kellett érnünk hat-négyes győzelemmel De amit itt produkált, az fölkeltette mindenkinek a csodálkozását. Nemcsak Arne Borg, de az angol játékosok, így Peacock is odajött hozzám és szidták a saját bírójukat. Egyet azonban tanultunk az esetből. Ha csak nüanszokkal lett volna jobb a magyar csapat, ennyi részrehajlás után elvesztettük volna az Európa-bajnokságot. Klasszisokkal kellett, tehát, hogy jobbak legyünk. Az Európa-bajnokság így aztán
világbajnokságnak számít,
mert hiszen az amerikaiak, akik elmaradtak, legfeljebb a svédek harmadik helyezését veszélyeztethették volna. A második belga meccsben Keserű, Vértessy és én játszottunk öt belga mezőnyjátékos ellen és mégis gólt lőttünk, holott a többi magyar mezőnyjátékosok ki voltak állítva. Állandóan eggyel kevesebb játékosunk volt, mint az ellenfeleknek. Mégis, a meccsek vége felé, mikor mi még fokoztuk a tempót, az ellenfelek már csak ringatódzni tudtak a vizén, úgy ki voltak merülve.
Mikor a bajnokságot megnyertük, mindenki jogosnak ismerte el elsőségünket. Különösen az osztrákok lelkesedtek értünk, akik egy hatalmas csokrot is küldtek, nemzetiszínű szalaggal és egy nagyon barátságos névjeggyel:
