Belgrád hőse lett Zalánki Gergő a hétvégén, nélküle valószínűleg nem szerezte volna meg tizedik BL (Euroliga)-győzelmét a Pro Recco. A 27 éves balkezes játékos egy éve szerződött Olaszországba, s az egész szezonban kiváló teljesítményt produkált, a BLF8 pedig álomszerűen sikerült a számára. vlv-interjú a belgrádi napokról:
ZALÁNKI GERGŐ (Pro Recco) a vlv-nek:
– Érezted, amikor elindultatok Belgrádba, hogy ez a “te tornád” lesz?
– Inkább egy kis félelem volt bennem.
– ?
– Egész évben jól ment, a bajnoki döntő három meccsén is, tényleg, a szezonom tökéletes volt. Nem gondoltam arra, hogy ez a három nap ilyen sikeres lesz a számomra, attól féltem, hogy esetleg megtörik a lendület. Aztán, ahogy kiértünk és elkezdtünk koncentrálni, meg beszélgetni a final eightről, ez az érzés elmúlt.
– Nehéz volt a rajtotok…
– Igen, Az első meccs volt a legnehezebb. Tudtuk, hogy az ellenfél egy hónapja erre az egyetlen mérkőzésre készül. Azt mondom, hogy a Barcelona meg is tudta volna nyerni a Bajnokok Ligáját, ha rajtunk túljut, nagyon jó csapat, sem a Fradi, sem a Novi Belgrád nem lett volna könnyű helyzetben ellenük.
A Barceloneta elleni, győzelmet érő Zalánki-gól (LEN-stream)
– Ha nincs az a gólod a végén, akkor ötméteresek következtek volna és lehet, hogy csak az ötödik helyért játszik a Recco, ami elég szörnyű forgatókönyvnek tűnik így utólag is…
– A negyeddöntő mindig nehéz, ha azt elveszted, akkor utána már csak a szenvedés vár rád – és ez nemcsak a BL-re, hanem minden világversenyre igaz. Extrafontos volt.
A spanyolok nagyon összeszedetten és egyben gyorsan játszottak, kellett mind a 13 játékos, hogy kifárasszuk őket és a végén megfordítsuk a meccset.
Nekem az egész mérkőzésen nem nagyon sikerültek a dolgok, szerencsétlen voltam, a lövéseimbe folyton beleblokkoltak, kapufa, kapufa éle, lepattanó labda a gólvonalra… Próbáltam bízni magamban és volt önbizalmam ellőni ott a végén, nagyon örültem, hogy bement. A többiek aranyosak voltak, mondták, hogy őket nem érdekli, ha nem sikerülnek a lövéseim, nekem az a dolgom, azért vagyok itt, hogy csak lőjek, lőjek, lőjek, ők majd csinálják a többi feladatot. És tényleg, az a Barceloneta-meccs hatalmas csapatmunka volt. Most hogy a végén pont én lőttem be…
Sandro (Sandro Sukno, a Pro Recco vezetőedzője – a szerk.) azt mondta, hogy ez volt a legnagyobb csapatmunka, amit ő valaha is látott. Nem volt könnyű és nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy pár napos felkészüléssel ezt tudtuk produkálni.
– Adott nektek ez a továbbjutás egyfajta felszabadultság-érzést, plusz önbizalmat?
– Igen, abszolút. Ahogy te is mondtad: nagyon rossz lett volna az 5. helyért játszani. Tényleg megkönnyebbültünk. Tudtuk, hogy a Fradi jön, még aznap este megnéztük az ő meccsüket.
Mindenki megnyugodott, benn vagyunk az elődöntőben, most már olyan nagy baj nem lehet. Ugyanazt éltük át, amit a válogatottban is, amikor sikerül egy negyeddöntőt megnyerni.
– Mit szűrtetek le a Fradi negyeddöntőjéből?
– A Bresciához hasonlítottuk őket: próbálnak többen bemenni centerbe, kicsit kaotikus játékot vetnek be, előhúzzák az M-zónát. Mindennek azért örültünk, mert a Brescia ellen kifejezetten erre a játékstílusra készültünk. Szinte nem is kellett konkrét esetekben (például az M-zónánál vagy akkor, amikor bement a második center,) külön beszélni a teendőkről, Sandro mindig csak azt mondta: “Úgy, mint a Brescia ellen”.
Emiatt eleve magabiztosan mentünk be a vízbe, illetőleg tudtuk, hogy a mi kispadunk azért jóval hosszabb, mint a Fradié. Egyébként tényleg le a kalappal a Ferencváros előtt, nagy siker a bronzérem, szerintem az év elején ők maguk is úgy gondolták, hogy már a főtábláról való továbbjutás is nagy teljesítmény lenne. Van pár idősebb, tapasztalt játékos, de azért a csapat nagy része fiatalokból áll. Az ő szereplésük is óriási csapatmunka volt – külföldiek, újak tökéletesen beilleszkedtek, gratulálok mindannyiuknak, mert tényleg nagyon jó munkát végeztek.
– És akkor jött a – nem is tudom, az év, az évtized, az egész eddigi pályafutásod meccse, a házigazda Novi Belgrád elleni döntő, amelyen nem “csak” hat gólt dobtál, de ezek közül az egyik a sírból hozta vissza legalább az ötméterespárbaj lehetőségét, az utolsó pedig magát a kupagyőzelmet jelentette…
– A Fradi-meccs után, a döntő elérésekor annyira felpörgött mindenki…, Ivovics, a csapatkapitányunk ezt még fokozta, újra és újra mondta, hogy döntőben vagyunk, Sandro is arról beszélt, hogy a döntő még hátravan, nem az ezüstéremért jöttünk, nem is azért, hogy jól érezzük magunkat, hanem azért, hogy a torna utolsó meccsét megnyerjük. Eltökélt szándékunk volt, hogy még ha akár hat góllal is elmegy a Novi Belgrád, folytatjuk, fárasztjuk őket, higgadtak, nyugodtak leszünk és a végén nyerni fogunk. Annyira mondták, annyira az volt mindenkinek a fejében, hogy nekünk nyerni kell, hogy egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy kikaphatunk. Pedig hát, a Novi Belgrád nagyon jó csapat, világklasszisokkal, olimpiai bajnokokkal, a fiatalabbak szintén vagy válogatottak, vagy ott vannak a válogatott közelében.
Egész nap hergelték magukat az olaszok, tényleg akkora tűzzel ugrottunk be…, de például mi már rég melegítettünk, amikor a Novi Belgrád játékosai még csak besétáltak az uszodába. Együtt csináltunk mindent, együtt melegítettünk, érezhető volt egyfajta magabiztosság: egy csapat vagyunk, nyerni akarunk. Szerintem ez volt a sikerünk kulcsa, elhittük, hogy csapatként megnyerhetjük és ez a végén sikerült is.
– Na, hát azért beszéljünk a te személyes teljesítményedről is! Mennyire érezted azt az előzmények miatt, hogy most már kifejezetten várják tőled a meccset eldöntő megoldásokat?
– Nem éreztem ilyenfajta terhet, pont amiatt, amire már utaltam, hogy egész évben jól ment. A játék során mindig figyeltünk az ilyesmire, ha éppen Di Fulviónak volt jó napja, akkor póbáltunk neki passzolni, ha Ivovicsnak, akkor őt igyekeztünk helyzetbe hozni. Előtte Cannellának volt két jó napja vagy éppen Aaronnak (Aaron Youngernek – a szerk.) sült el a keze. Ezen a meccsen Aaronnal mi ketten lőttünk sok gólt, de a többiek passzoltak, “kiszolgáltak” és mondták is nekünk, hogy lőjünk nyugodtan, ez a dolgunk.
Természetesen örülök, hogy így sikerült. Azt éreztem, hogy bíznak bennem, nem azt, hogy elvárják a gólt. Támogattak, nagyon aranyosak voltak. Én óriásit csalódtam – pozitívan. Amikor kimentem, tartottam az olaszoktól, féltem, hogy milyenek lesznek. Abszolút pozitív csalódás ért, nagyon befogadóak, óriási szerettel és tűzzel tudnak játszani, ami ellenfélként kicsit idegesítő lehet, de csapattársként… Nagyon érdekes, hogy mennyire támogatják egymást a vízben, küzdenek a másikért is. Jó érzés volt bennem amiatt, hogy tudtam: ha nem sikerül valami, akkor is szeretni fognak, nem kell tartanom a reakciójuktól.
Szóval a döntőben is mindenki tette a dolgát. Rám jöttek ki a támadások, nekem sikerült most ennyi gólt lőnöm, de ez a csapatnak köszönhető.
Hat Zalánki-gól a Bajnokok Ligája döntőjében!
– Hogy zajlott az ünneplés? Kimentetek a belgrádi éjszakába? Mi történt?
– Az olaszok nagyon szeretnek és tudnak is ünnepelni. Nem is értettem, honnan volt ennyi energiájuk a meccs után. Elmentünk vacsorázni, de én már hulla fáradt voltam, a kajára vártam, ami elég lassan jött… A többiek kiabáltak, énekeltek, annyira nem értettem mindent, de azért próbáltam “becsatlakozni”.
Számomra az ünneplés attól emlékezetes, hogy ott volt Fruzsi és Zénó, valamint Fruzsi családja is a meccsen, az eredményhirdetés után odajöttek, nagyon-nagyon boldogok voltak. Nekem ez volt a legörömtelibb élmény.
– Köszönöm a beszélgetést és még egyszer gratulálok! Itthon találkozunk!
(Címlapkép: LEN-stream)