A 16 éves Nagy-Hornok Sámuelnek első komoly nemzetközi megmérettetése volt a közelmúltban lezajlott zágrábi U16-os világbajnokság. Az Amerikában élő fiatalember, Nagy Viktor kapuslegendánk fia valamennyi meccsen (összesen csaknem 66 percet) játszott, öt gólt lőtt a magyar csapat tagjaként. Beszélgetésre kértük.
NAGY-HORNOK SÁMUEL a vlv-nek:
– Nagyon élveztem ezt a tornát, az az igazság, hogy még soha nem játszottam ennyire profi vízilabdát ezelőtt. Az elején még eléggé izgultam, de lassanként felbátorodtam, és egyre jobban beleálltam.
Sajnos nem kerültünk be a legjobb nyolcba, amiért szomorú vagyok, és persze a csapattársaim is. Ugye, volt ez a pontrendszer, ami eléggé belekavart és hát, mivel nem nyertünk a görögök ellen, javítási lehetőségünk sem volt, már csak a 9. helyért harcolhattunk. Érdekes volt, hogy a végén újra a görögökkel kerültünk szembe, meg is fogadtuk, hogy beleállunk és szétverjük őket – persze nem szó szerint értve. Lehet, hogy az első meccsünkön ők jobban akarták a győzelmet, ezen sikerült változtatnunk a “visszavágóra”, úgy küzdöttünk, mintha nem a 9. helyért játszottunk volna, hanem az aranyéremért.
– Mesélj magadról, kérlek, hol élsz, hol tanulsz, hol vízilabdázol Amerikában?
– Három éve költöztünk ki, San Jose-ban élünk, San Francisco mellett. A sulimban is játszom, meg egy klubcsapatban, aminek az a neve, hogy SJX (San Jose Express). Természetesen nem ugyanaz a szint, mint Magyarországon, ez különösen akkor látszott, amikor áprilisban hazatértem és megnéztek az itthoni edzők, még a válogatás időszakában.
– Mi a legnagyobb különbség?
– A magyar gyerekeknek sokkal jobb az agyuk a játékhoz, mint a kintieknek.
– Kezdettől ott voltál a keretben?
– Áprilisban Szolnokon volt edzőtábor Miki bá’-nak (Balázs Miklós szövetségi edzőnek – a szerk.) tetszett, ahogy játszottam, meghívtak a nyári felkészülésre, kerettag lettem. Tiszta erővel edzettem végig és ennek meg is lett az eredménye, bekerültem a vb-csapatba. Ennek nagyon örültem, az volt az álmom, hogy világversenyen szerepelhessek a válogatottban.
A felkészülés során, Görögországban játszottam az első meccseimet, emlékszem, borzasztóan izgultam, talán nem is tudtam a legjobbamat nyújtani. Megnyertük a tornát és nagyon jó érzés volt a csapat részének lenni. Nemcsak az eredmény miatt, hanem azért is, mert igazi közösséget alkottunk, együtt voltunk szabadidőben is, zenét hallgattunk, együtt énekeltünk az öltözőben meccsek előtt, biztattuk egymást – élmény volt.
– Milyen poszton játszol?
– Kapásoldalon és rosszkéz hátsó pozícióban is.
– Gondolom, középiskolába jársz.
– Igen, gimnáziumban tanulok, most vagyok 9.-es.
– És mi a terv?
– Szeretném, ha a vízilabda révén egy jó egyetemre tudnék kerülni Amerikában, és ott persze folytatni a játékot, miközben bizniszt tanulok. Messzebbre egyelőre nem tervezek. Az biztos, hogy szeretnék még visszajönni, a magyar válogatottban játszani. Nyomni fogom a vízilabdát, edzeni fogok keményen, egész évben.
– Mi van a szüleiddel, mit tudhatunk róluk? Édesapádat mindenki ismeri, a szurkolók nagy kedvence volt…
– Ugye, most San Jose-ban lakunk. Apa a suliban is edzőm volt és a klubomnál is, aztán a Santa Clara másodedzője lett.
Amikor kijöttünk Amerikába, az volt a terv, hogy egy egyetemnél lesz edző, de ez pénzhiány miatt nem sikerült. Akkor picit megijedtünk, de aztán az emberek nagyon kedvesek voltak, és összehozták apát egy klubbal, ahol azóta is edzősködik. Most már ott van az egyetemnél, aminek mindannyian nagyon örülünk, már csak azért is, mert így mi is oda tudunk menni, Olívia, a kistestvérem, meg én.
– Ez mit jelent pontosan?
– Azt, hogy így nem kell fizetnünk a tanulmányokért. A Santa Clara egy nagyon jó privát egyetem, néhány barátom is oda ment. A vízilabda nem a legerősebb sport náluk, de apa azon dolgozik, hogy négy év múlva, akkorra, amikor én odamennék, már erős legyen nagyon… Tervezi, hogy visz magyar játékosokat meg más külföldieket, most is itt volt Zágrábban, a vb-nken, hogy megfigyeljen játékosokat.
– A húgod is vízilabdázik?
– Nem-nem, ő atletizál, nagyon jó gátfutásban, most lett harmadik száz gáton a Junior Olympics-versenyen, kétszáz gáton pedig hetedik.
– Majdnem pontosan öt éve, hogy édesapád, Nagy Viktor visszavonult. Láttad még őt játszani? Vannak ezzel kapcsolatos emlékeid?
– Persze. Az utolsó élmények azért fájók kicsit, mert a tokiói olimpiára szerettünk volna kimenni, hogy a helyszínen szurkoljunk, de a Covid ezt nem tette lehetővé. Így Szolnokon drukkoltunk, hajnalban felkelve, például a bronzmeccsen is, ami nagyon szép emlék.
– A klasszikus Nagy Viktor-gesztusok, a grimaszok (“Ma nem!”) megvannak?
– Igen, és nagyon tetszettek, el is határoztam, hogy átveszem ezeket, persze nem kapusként, hanem mezőnyjátékosként.
– Kívánom, hogy legyen rá alkalmad és sokszor találkozzunk még!
Fotók: Szaka József és Szaka Olivér