Märcz Tamás: Tizenkilencre lapot húztam és bejött – vlv-interjú, 2. rész

– Az öt és fél éved alatt melyik volt szerinted a legjobb magyar válogatott?

–  Kapásból a 2020-as Eb-csapatot mondanám és ez valószínűleg igaz is lenne, de a kvangdzsui világbajnokságon szerepelt csapat szintén borzasztó erős volt, azt éreztem, hogy ott is megvan bennünk a potenciál az elsőség, a világbajnoki cím elnyeréséhez.

Kvangdzsu előtt extrém megoldás választottam, beáldoztam egy Világliga-szuperdöntőt a jó vb-szereplés érdekében. Tizenkét játékos itthon készült, miközben Belgrádban B válogatott szerepelt a Világliga-tornán. A nyári felkészülés alatt pár napon keresztül 14 órákat dolgoztunk a stábbal, hiszen amikor elment a B-csapat, érkezett edzeni az A-válogatott, majd jöttek vissza a B-sek, utánuk megint az A-sok. Rendkívül érdekes volt akkor a légkör, hiszen megvolt a lehetőség, hogy egy valaki a B csapatból is bekerüljön a vb-re utazók közé. Az itthon készülők nagyon jól fogadták ezt a teljesen új szisztémát, hiszen megnyugodhattak, mert szinte biztos volt a helyük a vb-csapatban, ami nem volt megszokott ilyen sok idővel a verseny előtt. Egy nagyon kemény bajnoki szezon után ennek a 12 játékosnak csak azzal kellett foglalkozni hogy fizikailag a legjobb formába kerüljenek. Nem kellett mérkőzéseket játszaniuk azonnal (a Világligán), ami égette volna az energiájukat. Közben egy nagyon jó B csapatot alakítottunk ki, amely megverte a bombaerős spanyol válogatottat a belgrádi Világliga-torna csoportkörében. Nüanszokon múlott a meglepően sikeres szereplés, ötméterespárbajban nem sikerült bejutni a négybe, ahol komoly éremszerzési esélyünk lett volna.

Mindez ahhoz vezetett, hogy a vb-re kicsattanó formában lévő csapat utazott ki, érezhető volt, hogy a játékosok is kifejezetten alkalmasnak tartják magukat és a közösséget arra, hogy a legvégső sikerig eljussanak. Aztán jött a sors és már az első meccsen egy nem szándékos rúgás miatt “kivonták a forgalomból” a csapatkapitányunkat, a világ legjobb játékosát. Egy hét teljesen kiesett és Dumit már nem is kaptuk úgy vissza, hogy a megszokott szintet tudja nyújtani. Eleve nélküle játszottunk egy héten át, ami pluszenergiákat vett igénybe a játékosoktól. Az olaszok ellen veszítettük el az elődöntőt és én most is azt mondom, hogy egy komplett magyar válogatottat nem tudott volna legyőzni az az olasz csapat. A döntőben azzal a spanyol válogatottal találkoztunk volna, amelyet, ha nehezen is, de mindig megvertünk addig. Realitás volt a végső győzelem, úgy éreztem és úgy érzem most is, hogy kicsúszott a kezünkből a világbajnoki cím. De hát, ilyen a sport. Ezt követően mindig az motoszkált a fejemben, hogy bárkivel bármi történhet, s bár nem lehet mindenre felkészülni, olyan struktúrát célszerű kialakítani, amelyben egy ember kiesése nem érinti súlyosan a játékunkat, nem befolyásolja jelentősen az erősségeink alkalmazását.

– Lehet azt mondani, hogy ami Benedek Tibornak Rió volt, az neked Kvangdzsu? Tehát az előzetes várakozás, a csapat állapota, felkészültsége, formája és a végső eredmény…

– Valamennyire elmondható ez, de azért ötödiknek lenni (ez volt a magyar válogatott riói eredménye – a szerk.) azt jelenti, hogy két győzelemmel zártad a tornát, a becsületedért küzdve valamit mégiscsak kikapartál az 5. hellyel. Mi Kvangdzsuban az utolsó két mérkőzésünket elveszítettük, dupla fájdalmat okozó pofonokkal, rossz érzésekkel utaztunk haza, még ha eggyel jobb is ez az eredmény, mint az ötödik hely.

– Mi volt ennek az öt és fél éves időszaknak a legnagyobb sikere? Egyrészt eredményben, másrészt nem eredményben, hanem aszerint, amit te legnagyobb sikernek gondolsz?

– A szakmai sikerek közül az itthon rendezett, győzelemmel zárt Európa-bajnokság mindenképpen kimagaslik, már csak azért is, mert ezt megelőzően legutóbb az 50-es években tudott hazai rendezésű nagy tornát nyerni Magyarország. Valahogy ez sosem jött össze. Nem beszélve arról, hogy még az én korosztályom, 21 évvel ezelőtt tudott legutóbb Európa-bajnokságot nyerni, pedig ez mindig is nagy presztízsű torna volt. Itthon szereztünk aranyérmet, a saját közönségünk előtt, úgy, hogy ezt elvárták és sikerült. Nagyon szuper volt a csapat, a játékosok alkalmazkodtak egymáshoz. Általában győzelmek után is szoktak eszembe jutni gondolatok, hogy mit lehetett volna még jobban csinálni, de annak a budapesti Eb-nek a meccsei a teljesítmény szempontjából eléggé közelítettek a maximumhoz.

Természetesen az olimpiai bronzérem is hatalmas dolog, hiszen hosszú évek után sikerült újra érmet szerezni a Játékokon, ráadásul a megelőző egy-másfél év sok viszontagsága (Covid, betegségek, sérülések) után. 

Aranyközpontúság van, mi magunk is aranyat vártunk Tokióban, ráadásul nem olyan a csapattól kaptunk ki, amely tradicionálisan el szokott jutni éremszerzésig az olimpián, hanem egy feltörekvő, viszont rendkívül jól játszó görög válogatottól. Az volt a fejekben a meccs előtt, hogy ha nehezen is, de legyőzzük őket, különösen azok után, hogy egyszer a csoportban már kikaptunk tőlük. Nem így lett. Maradt bennünk keserűség, szerettünk volna döntőbe jutni, hogy ott egy komplett szerb válogatottal vívjunk meg az aranyéremért. Összességében szerintem így is sikernek kell tekinteni a bronzérmet, mert nagyon viszontagságos volt az oda vezető út és 13 év után sikerült olimpiai érmet szereznünk.

Személyes pozitívumnak azt gondolom, hogy az öt és fél év alatt nem lettem más, mint aki voltam, ugyanazt képviseltem az elejétől a végéig. Sok nehézséget kellett megoldani, a legtöbb sosem került a nyilvánosság elé, ezeket a csapaton belül kezeltük és most sem fogok beszélni részletekről. Ez a szövetségi kapitány egyik legfontosabb feladata, bármi is történik a csapat körül, a lényeg az, hogy egy folyamat végén, a felkészülési periódust követően elér-e eredményt vagy nem. És ez leginkább azért majdnem mindig sikerült.

– Voltak kudarcok is, például a 2018-as barcelonai Európa-bajnokság. Ott mi történt?? Nem is csak a 8. helyre gondolok, hanem azokra a kifejezetten kaotikus viszonyokra, a szörnyű légkörre, arra, hogy egyes játékosok az ott lévő újságírókban találták meg a rossz szereplés okát…

– Extrém év volt 2018. Mondjon valaki még egy olyan sportágat, amelyben hat hónap alatt négy világeseményt rendeznek. Európa Kupa, Világliga Superfinal – közben beékelődve a BL döntője és a magyar bajnoki döntő, – Európa-bajnokság és végül még egy Világkupát is lezavartak.

Nem volt szerencsés, hogy Budapestre került a Világliga Szuperdöntő, ami a nyár felvezetője volt. A felkészülés első szakaszában jobb lett volna ha az épüléssel, a csapat kereséssel foglalkozunk és nem szegeződik minden szem ránk az itthoni rendezés miatt. Plusz teher lett. Teltház a Duna Arénában, ahol 2017-ben még az úszást rendezték meg, most először játszottunk mi is ott. Óriási tűzzel a döntő legvégső pillanatáig eljutott és végül ezüstérmes lett egy olyan csapat, amelyben több hiányzót kellett pótolni, hiszen nem volt ott Hárai Balázs, Varga Dénes és Hosi sem, viszont kifejezetten jól játszott a csapat.

Egy rövid felkészülés után jött az Európa-bajnokság. A sorsolást sem lehetett szerencsésnek nevezni és érezhető volt, hogy valamiért nem tudtuk megtartani a csúcsformát. Nem voltak élesek a játékosok, mi sem tudtuk talán szakmailag jól ráhangolni a csapatot a feladatra. Kevés volt a meghatározó ember, aki magával tudta volna ragadni a többieket. Nemcsak a már említettek hiányoztak, akik az egész évet kihagyták a válogatottnál, hanem például akkor szenvedett csigolyasérülést Jansik Szilárd, akinek egyre acélosabb volt a játéka a válogatott szintjén is. Szóval sok hiányzó volt, akik tudtak volna segíteni. Keresgéltük az utunkat, azt, hogy miként tud helytállni egy fajsúlyos Európa-bajnokságon a csapat. És kaptunk pofonokat. Az olaszok a kellemetlen stílusukkal elvették tőlünk a csoportelsőséget, csúnyán kikaptunk tőlük, sőt, nagyon nehezen győztük le a németeket. A szerbek bődületes erővel jöttek szembe a negyeddöntőben – kaptuk, amit kaptunk, a csapat nem volt arra kész, hogy egy ilyen erős csapat ellen jól szerepeljen.

És ahogy te is mondod: rossz reakciók voltak. Egy vb-ezüst és egy Világliga-ezüst után sok játékos azt gondolta, hogy ha van is egy-két hiányzó, automatikusan jönnek majd az eredmények – nem jöttek. Néhányan nehezen fogadták a kritikát, sőt, talán nem is volt kritika, újságírók kérdeztek, tudni szerették volna a rossz szereplés okát. Ezután sokat dolgoztunk ezen a téren is, segítséget, képzést kaptak a játékosok, hogy miként kell jól kezelni az ilyen szituációkat. Erre ugyanis nem volt felkészülve jó néhány játékos. Átbeszéltük a socialmédia-felületek kezelésének kérdését is, sőt, eleve a válogatottsághoz való hozzáállást. Néhány játékos túl automatikusnak érezte, hogy “ott vagyunk, csináljuk és jön az eredmény is”. Sajnos ez nem ennyire egyszerű.

Ezután egy egész friss csapattal vágtunk neki az őszi berlini Világkupa-tornának. Volt, aki nem is akart jönni, mást meg én hagytam ki, viszont hívtam olyanokat, akik úgy gondolták, hogy nekik ez életük lehetősége. Biztos voltam abban, hogy ha nem sikerül, akkor ez a verseny számomra is az utolsó torna lesz a válogatott élén. Mondhatom, hogy 19-re lapot húztam és bejött… Megnyertük a Világkupát, az elnökség pedig ezt követően csomagban értékelte a nyarat, így nemcsak az Eb-t vette figyelembe, hanem a három torna összességét. Volt bőven pozitívum is, 19 év után nyertünk ismét Világkupát és ez azért igazolta, hogy alázatosan játszva, csapatként működve nem esélyesként is szép eredményt tudunk elérni.

– Ez volt az az év, amelynek végén a FINA-nál te lettél az év edzője, a magyar válogatott pedig az év csapata – az Eb-8. hely ellenére.

– Igen. Abban az évben a FINA-nak két vízilabda-tornája volt, a Világliga és a Világkupa. Az egyiken másodikok lettünk, a másikat megnyertük. Ezen események alapján hoztak akkor döntést.

– Nemcsak ez volt akkor rendkívül furcsa, hanem az is, hogy egy olyan játékos, Chilkó Márton utazott ki veled a Távol-Keletre átvenni a csapat nevében a díjat a gálavacsorán, aki soha egyetlen percet sem játszott a magyar válogatottban…

– Az Universiadé-csapatban szerepelt csak, igen. Sokat lobbiztam azért, hogy valamelyik játékost megkapjuk a díjátadóra, de az ünnepélyes gála olyan időpontban volt, ami a klubok meccsei miatt lehetetlenné tette, hogy válogatott játékos utazzon ki. Végül az elnök úr (Vári Attila – a szerk.) választotta ki a játékosok képviselőjét.

(Folytatás a harmadik részben, amely már az idei vb-ről, az azt követő fejleményekről és Märcz Tamás várható jövőjéről szól.)

AZ INTERJÚ ELSŐ RÉSZE