Märcz Tamás öt és fél évig irányította a magyar férfi vízilabda-válogatottat. Eredménylistája ismert (cikkünk alsó részében megtekinthető), távozása kicsit viharosra sikerült. Háromrészes interjúnk első “fejezetében” az indulásról, az első időszak gondjairól kérdeztük.
– 2016. december 15-én, 13 pályázó közül választottak téged szövetségi kapitánynak, a posztot Benedek Tibortól vetted át. Nagyon erős mezőnyből nyerted el a tisztséget – kicsit zavaros körülmények között, hiszen nem közöltek szavazati arányt és azt sem, hogy melyik edző kapott még rajtad kívül szavazatokat. Elevenítsük fel: hogy fogadtad akkor a hírt?
– Én sem tudtam, hogy ennyien fognak pályázni, hallottam neveket, de azért meglepetés volt, amikor nyilvánosságra került a pályázók névsora. Nagyon komoly versenytársak voltak, de ennek ellenére bíztam abban, hogy esélyes lehetek a végső győzelemre, annak ellenére, hogy addig nem vittem topcsapatot. Mindössze három és fél évet edzősködtem a BVSC kispadján, ez talán az egyik legrövidebb edzői karrier volt az akkor pályázók közül.
– Szerinted mivel nyertél?
– Én annak tulajdonítottam a sikert, hogy egy kis költségvetésű, középcsapat BVSC-t sikerült jó irányba mozdítani, nagy csapatokat is legyőztünk a bajnokságban, Eurokupa-szereplést vívtunk ki, és ott is szépen helytálltunk. Olyan személy voltam, aki nemzetközi rálátással rendelkezik, és modern vízilabdát játszat a csapatával. Elég elfogulatlan voltam a játékosokkal szemben, az első, 20 tagú keretben mindössze két BVSC-játékos szerepelt, a túlnyomó többséggel tehát a nulláról indult a szakmai kapcsolatom.
A megválasztást követő bemutatkozó sajtótájékoztatón
– Ért váratlan dolog szövetségi kapitányként?
– Természetesen tárgyaltam a játékosokkal, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy kik azok, akik egyáltalán rendelkezésre fognak állni. Az első keretedzést Szolnokon tartottuk és nem volt teljes a meghívottak köre azokhoz képest, akik aztán a 2017-es budapesti világbajnokságon szerepeltek. A riói olimpia után a magyar vízilabda meghatározó játékosai vonultak vissza a válogatottságtól vagy magától a játéktól is. Voltak stabil válogatott játékosok, akikre én mindenképpen számítottam, de nem volt egyértelmű hogy ők vállalják-e a válogatottságot. Végül Hárai Balázzsal, Varga Dénessel, Nagy Viktorral különféle háttér-megállapodásokat kötöttünk arról, hogy miként és mikor térnek vissza. Nem akartam senkit erővel visszahozni, azt szerettem volna elérni, hogy valahogy mindenki kedvet kapjon, motiváltan jöjjön, higgyen a győzelem lehetőségében. Akkor még arról is meg kellett győzni őket, hogy én jó lehetek a számukra. Nem volt korábban szakmai kapcsolatom velük, egy “új ember a gáton” típusú nézelődés volt az eleje.
– A Decker Ádival készült, nemrégiben közölt vlv-interjúban szerepel, hogy Rió után hálásak voltak neked a játékosok, amiért “puha kézzel” bántál velük…
– Én azt éreztem akkor, hogy ezt a csapatot most nem erővel kell kezelni, hanem megfelelő, jó bánásmóddal, kommunikációval lehet elérni, hogy kedvük legyen a munkához, szívesen jöjjenek. Természetesen próbáltam tájékozódni az előzményekről, arról, hogy mi és miért nem sikerült Rióban, de ez nem volt beszédtéma, a jelent próbáltam az ő számukra a legideálisabbnak, legharmonikusabbnak megteremteni, hogy eszükbe sem jusson semmilyen rossz emlékkép.
Te is ismersz, elég közvetlen vagyok, néha túl közvetlen is, volt, amikor felrótták nekem, hogy nem feltétlenül kell ennyire közel engedni magamhoz a játékosokat. Én nem bánom, hogy így volt, miért legyek más, mint amilyen vagyok, hogyan lehetne éveken át magamat megjátszani? Nem akartam, ez működött is, a reakciók mindig nagyon pozitívak voltak. Igyekeztem bevonni a gondolkodásba a játékosokat, olyan taktikai elemeket kialakítani, amikben bíznak, amikben jól érzik magukat. A posztokat úgy variáltuk, hogy ki-ki a saját szerepében tudjon alkotni és mindenki elégedett is legyen. Egy válogatottban azért a vízilabdázók nem feltétlenül tudják ugyanazt játszani, amit megszoktak a saját klubjukban, viszont ha kisebb is a feladat, amikor azt jól elvégzi valaki, érezze, hogy jól dolgozott, hasznos tag volt, részese a sikernek. Van, aki részfeladatokat teljesít, esetleg más posztra kerül, emberfogó lesz, pedig egyébként góllövő szeretett volna lenni.
Örülök, ha ilyen visszajelzés volt, én magam is úgy éreztem, hogy ez az irány jó a csapatnak. Különösen a kezdetekkor.
– Mindjárt jött a hazai világbajnokság. Egyébként is meg akartam ezt említeni: neked azért hihetetlen szerencséd volt, szerintem soha nem volt szövetségi kapitány, aki ennyiszer játszhatott hazai pályán világversenyt…
– Ez igaz, csak Világkupa nem volt itthon az öt és fél év alatt. Van amikor ez előny, de sokak szemében akár hátrány is lehet a hazai rendezés. Mi próbáltuk az előnyeit felhasználva meglovagolni ezt a helyzetet.
Valóban nem nagyon volt “felvezetés” 2017-ben, egyből az egyik legnehezebb feladat jött, a budapesti vb. Nemcsak játszani kellett, taktikailag és minden egyéb szempontból összhangban lévő csapatot összerakni, hanem menedzselni a válogatott körüli sajtóérdeklődést, egyensúlyban tartani a médiaszerepléseket és a napi munkát. Korábban a női válogatottnál dolgoztam, de ahhoz képest itt még komolyabb volt az ezzel kapcsolatos feladat. Szerintem jól sikerült “tartani a távolságot” a médiával, miközben ki is szolgáltuk a közvéleményt, a játékosok is megfelelő nyugalommal tudtak a fő tevékenységükre koncentrálni.
A pályázatnál természetesen már ismert volt, hogy gyorsan jön az első nagy feladat. Voltak hozzám közel állók, akik óva intettek a pályázat beadásától, mondván, nem biztos, hogy ez a legjobb pillanat. Egyrészt a csapat összetételével kapcsolatos, az előbb taglalt nehézségek miatt, hiszen nem lehetett tudni, milyen erős csapatunk lesz fél év múlva. Másrészt egy azonnali kudarc akár az edzői karrieremet is tönkre tehette volna. Én viszont úgy voltam vele: nem biztos, hogy visszatérnek ilyen lehetőségek az ember életében. Nem dimenzionáltam túl a veszélyfaktort, kifejezetten kihívást és motivációt éreztem a kapitányi munkában.
– Volt-e konkrét elvárás, amikor kineveztek? Megfogalmaztak-e olyat, hogy azért ezt meg azt elvárjuk…?
– Köztudott, hogy a szövetségi kapitányok szerződésében szerepel az a pont, amely szerint hiába tart olimpiától olimpiáig a megbízatás, ha egy világversenyen nem sikerül a négy közé jutás, az alapot ad az azonnali felmentésre. Ezt a kapitányok mindig elfogadták. És volt elvárás… Nem kimondott elnökségi elvárás, hanem az elnökkel folytatott beszélgetésben hangzott el, hogy itt érem kell. Dénes (Kemény Dénes akkori MVLSZ-elnök – a szerk.) tulajdonképpen szabad kezet adott a csapat összeállításában, de azért jelezte, hogy itt Budapesten az érem a “megfelelő szint”. És ezzel nem is volt gond, hiszen mind én, mind a játékosok ezzel a céllal indultunk neki. Ugyanakkor mindez azt is jelentette, hogy bőven benne volt a pakliban, hogy ez egy féléves kapitánykodás lesz, nem öt és fél éves. Egy, az ideihez hasonló szereplés azonnali leváltást jelentett volna, nincs kétségem efelől.
Valamiért jó reakciók születtek, tavaszra szépen lassan összeállt a csapat, jól sikerült a felkészülés. Remek stábot sikerült kialakítani, a stábtagok éveken át követtek és nagy szerepük volt abban, hogy kialakult az az atmoszféra a csapatnál, ami segítette a magas szintű és eredményes munkát. Biztos, hogy a stáb minőségén soha semmi nem múlott. Az évek során minimális változtatások voltak a stáb összetételében, ha váltottam, vagy kényszerűségből tettem, vagy azért, mert úgy gondoltam, még tudunk valami pluszt adni egy-egy új személy bejövetelével.
– Szóval nem mondták, hogy a budapesti vb miatt nem szabad fiatalítani, azt sem, hogy x vagy y feltétlenül legyen a csapatban… Csak rád bízták, hogy találd ki, hogy lehet azt a nagyon fontos érmet megszerezni…
– Soha nem mondták meg, hogy ki legyen a csapatban. Ha ilyen megjelent a sajtóban, akkor az téves információ. Mindig én döntöttem. Volt amikor konzultáltam barátilag akár néhány elnökségi taggal is, vagy az akkori elnökkel, Kemény Dénessel “szakmáztunk”, beszélgettünk, a saját stábom tagjaival is mindig megvitattuk a lehetőségeket, de a végső döntést én hoztam meg.
– Volt olyan, hogy egy helyért két játékos egyforma eséllyel küzdött, és utólag azt gondoltad, inkább a másikat kellett volna választani?
– Egy kapitánynak mindig a legnagyobb dilemmája, hogy az utolsó, még eldöntetlen kérdéseket hogy zárja le. Általában 10-11 játékos neve szinte “magától felkerül a papírra”, legfeljebb kisebb kérdőjelek vetődnek fel. Elsősorban a szakmai érvek és az adott játékstruktúra szempontjainak figyelembe vételével döntöttem el, hogy többesélyes posztokra kit válasszak, de előfordult, hogy az utolsó játékos bekerülésénél megérzés alapján alakult ki a végső csapat, amikor már sem a statisztika, sem egyéb racionális érv nem segített két játékos teljesítményének összehasonlításánál. Fontos az is, hogy szinte sosem egy-egy mérkőzésre kell embereket kiválasztani, hanem egy 6-8 mérkőzéses tornára, ahol mindig borulhat menet közben sok minden.
Ha voltak is dilemmáim, azután, hogy meghoztam egy döntést, minden erővel arra törekedtem, hogy sikerüljön a kiválasztottak egymásra hangolódása. Néha fájó volt “hátrahagyni” egy-egy olyan játékost, aki sokat tett és közel volt a bekerüléshez, s akihez kötődtem is sok szempontból, de ez a kapitányi feladat velejárója.
– Van emiatt rossz lelkiismereted?
– Nincs, mert mindig az adott pillanatban, az akkori körülményeket mérlegelve kellett dönteni és mindig úgy éreztem, hogy a legjobb döntést hoztam.
Egyébként rendkívül hasznos volt, ha egy-egy torna előtt hosszabb időt tölthettek együtt a játékosok, ezért is volt különleges a 2022-es budapesti vb, amelynek esetében ez nem valósult meg. Amikor sokáig vannak együtt, szépen lehet látni, hogy miként alakulnak az egymás közötti személyes kapcsolatok. Az egész kapitányi időszakom alatt talán ez az idei volt az egyetlen alkalom, amikor erre nem volt lehetőség.
– Van összefüggés e “hiányosság” és a 2022-es budapesti eredmény között?
– Szerintem igen. A mi időnkben, a 2000-es években akár 8-10 hét is adódott közös felkészülésre, az utóbbi években ez 5-6 hétre redukálódott, most pedig még rövidebb idő, mindössze 10 nap maradt. Speciális helyzet volt, szerintem érdekes lett volna, ha több időnk marad, még az sem biztos, hogy ez lett volna a végső csapat, ha hosszabb időn át látom együtt a játékosokat.
(Folytatás a második részben, amelyben felelevenítjük a Märcz-korszak legnagyobb sikereit és kudarcait.)
| Märcz Tamás 2017. január 1. és 2022. július 25. között irányította szövetségi kapitányként a magyar férfi vízilabda-válogatottat, amely világversenyeken az alábbi eredményeket érte el (klikkelés után megtekinthető a vlv eredeti tudósítása):
2017 2. hely – világbajnokság (Budapest) 2018 6. hely – Európa Kupa-szuperdöntő (Rijeka) 2. hely – Világliga-szuperdöntő (Budapest) 8. hely – Európa-bajnokság (Barcelona) 1. hely – Világkupa (Berlin) 2019 1. hely – Európa Kupa, nyolcas döntő (Zágráb) 5. hely – Világliga-szuperdöntő (Belgrád) 4. hely – világbajnokság (Kvangdzsu) 2020 1. hely – Európa-bajnokság (Budapest) 2021 3. hely – tokiói olimpia 2022 A Világliga szuperdöntőjébe nem jutottunk ki. 7. hely világbajnokság (Budapest) |