Nagy meglepetésként érte a szélesebb közvéleményt, hogy a vízilabdasport egyik nagy tehetsége, a magyar bajnok, Eb-ezüstérmes Konarik Ákos a bajnoki szezon végén – 24 évesen – bejelentette visszavonulását. A vlv munkatársával folytatott hosszú beszélgetése (amelynek tartalmát nehezen sikerült kétrészes interjúba sűrítenünk) megvilágítja a részleteket.
KONARIK ÁKOS a vlv-nek:
– Nyilván végigmegyünk majd a pályafutásodon, de hát nem lehet más az első kérdés, mint az: miért vonulsz vissza? 24 éves vagy és legalább fél éve ismert volt a vízilabdaberkekben, hogy a szezon végéig tart a játékos-pályafutásod. Az utolsó bajnoki meccset követő nyilatkozataid szuperelegánsak voltak, egyben elvágtad a lehetőségét annak, hogy a visszavonulásodról kérdezzenek. “Majd egyszer, később” – mondtad. Nos, tisztelettel érdeklődöm a részletek iránt.
– Kicsit vissza kell mennem az időben. Mindig is baromi kiváncsi srác voltam, és nagyon szertágazó volt a kíváncsiságom. Nemcsak a szüleim, hanem az edzőim is érzékelték, hogy engem több minden érdekel, nem csak a vízilabda. És alapvetően ide tudom visszavezetni az egészet. Az elmúlt, BVSC-s időszakomban – amely alatt egyébként nagyon jól éreztem magam, semmilyen problémán nem volt – elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon én ezt akarom-e csinálni a következő tíz évben. És ha már a következő tíz évben ezt csinálom, akkor utána nem lesz-e sokkal lehezebb másra váltani, mint megragadni a vízilabdában.
Jól látható, hogy olyan játékosoknak is, akiknek nagyszerű játékos-pályafutásuk volt, nagyon sok pénzt is kerestek, nem könnyű elszakadni ettől a közegtől. Én úgy gondolom, hogy rám várnak még új kalandok az élet más területén, ki akarom magam próbálni máshol, szeretnék egy kicsit nagyobb szabadságot, nagyobbat, mint amit a játékos-pályafutás lehetővé tett. Alapvetően ez volt a motiváció a döntésemnél, látni akarom magamat más területen, mást csinálva, mint “csak a vízilabda”.
– Ez első hallásra nagyon egyszerű és logikus. De egyrészt ilyenre eddig még nem nagyon volt példa, másrészt te az életedet tetted eddig erre a sportra, egész pontosan abból 17 évet, profi játékos vagy, ráadásul eredményes, a válogatottal Eb-ezüstöt szereztél, magyar bajnoki címed is van…
– Hidd el, nem rossz szájízzel hoztam meg a döntésemet, hanem kíváncsian, a jövőbe tekintve. Hiszek abban, hogy bár meghatározzák az ember sorsának alakulását a vele történtek, de még inkább, hogy azokra hogyan reagál. Én azt gondolom, hogy a pozitívumokra is és a negatívumokra is végig jól reagáltam a karrierem során. Szerencsére sokkal több jó dolog volt, mint negatívum. És még a negatívumokat is célszerű perspektívába helyezni, hiszen egy profi vizilabdázónak, aki ebből él, viszonylag laza élete van, azzal együtt, hogy persze sok áldozatot hoz.
Inkább az a félelem határozta meg a gondolataimat, hogy mi van, ha nem próbálok meg mást csinálni, mint a vizilabdát, egész életemben. És az a lehetőség, hogy esetleg beleragadhatok ebbe, kicsit megrémített. Szükségem volt egyfajta távolodásra, arra, hogy kicsit kinyíljon előttem a világ, tetszés szerint élhessek az elém táruló lehetőségekkel.
– Viszonylag régóta nem kaptál behívót a válogatotthoz (ezt egyébként sok szurkoló is hiányolta, ennek vannak nyomai a kommentekben). Ha tagja lennél a szűk keretnek, vagyis a csapatnak, akkor is meghoztad volna ezt a döntést?
– Erre azt tudom válaszolni, hogy a mostani Világkupa-felkészülés előtt számoltak velem, én jeleztem, hogy nem szeretnék menni, mert akkor már meghoztam a döntést.
– Mit szólt ehhez a szövetségi kapitány?
– Érezhetően meglepődött, szerintem ilyet még nem mondtak neki, de mivel én egy döntést közöltem vele, nem is lehetett más a válasza, mint hogy tudomásul veszi.
Jártam válogatottként világversenyen, sikerült érmet is “begyűjteni”, amire nagyon büszke vagyok. Tudom, milyen a nemzeti csapatban lenni, együtt készülni, ezzel együtt mondom, hogy ezek a “válogatottnyarak” nem fognak hiányozni.
– Még mindig makacskodnék egy kicsit… Sosem tudtam fiatal játékost megkérdezni a végső céljáról úgy, hogy ne vágta volna rá rögtön: olimpiai arany! Eddig te is ennek rendeltél alá mindent, úgy éltél, úgy edzettél. És számodra “a szent cél” talán még most sem lenne elérhetetlen.
– Igen, egy kisgyerek számára ez nagyon jó cél, már maga az olimpiai szereplés is. De valójában ilyenkor még nem látja át senki, hogy e mögött mi minden van és hogy mi lesz az egészben igazán emlékezetes. Én nem jutottam el olimpiára, vízilabdában már valószínűleg nem is fogok, golfban még lehet, hogy megpróbálkozom az olimpiai szerepléssel. De a viccet félretéve: leginkább nem az eredményekre emlékszik az ember. Nekem egy Európa-bajnoki ezüstéremben, egy Eurokupa-győzelemben és egy bajnoki aranyéremben volt részem, de amikor most visszagondolok a pályafutásomra, az UVSE-s éveket tartom a legszebbeknek. Pedig egyszer voltunk bent az OB1 felsőházában, egyszer lemaradtunk arról, ifiben pedig a legerősebb csapattal simán nyertünk, ami nem volt nagy szám. De mégis a közeg, a hangulat miatt, az élmények miatt, Benedek Tibor Mester személye miatt emlékszem vissza igazán pozitív élményként erre az időszakra, a társaságra, a tartós baráti kapcsolatok akkori megteremtésére.
– Amikor a visszavonulásról szóló döntést meghoztad, az egy folyamat eredménye volt, vagy történt egy konkrét esemény, ami hatást váltott ki belőled?
– Már az elmúlt években tapasztaltam magamon, hogy az a sportág iránti fiatalos szeretet, ami hajdan bennem volt – elmúlt. Sokan tudják, hogy apámnak mintegy 1500 vízilabdameccse van felvéve rólam, amiket folyamatosan néztünk vissza, elemeztünk, így kell lőni, hogy kell lőni. És aztán azt vettem észre, hogy nem ezt nézem otthon, nem a vízadabdával foglalkozom, van ezer gondolatom, hogy mi más nézzek, mit olvassak, mit csináljak. Szóval elhalványult az érdeklődés. Ennek jele volt az is, hogy ha bírálták a játékomat, mert esetleg tényleg nem ment jól, már nem feltétlenül ugyanazok voltak a belső, őszinte reakcióim, mint korábban, nem bosszantott, nem zavart annyira.
Emlékszem, amikor ebben a szezonban Szentesre mentünk meccsre, egyszercsak bevillant, hogy én soha többé nem akarok Szentesre buszozni, hogy vízilabdameccset játsszak! És nem tudom megmondani, miért jött ez a világos gondolat. Jó, Szentes egy nehéz túra, ott mindig kellemetlenek az ellenfelek. Ez október-november környékén lehetett és ki is mondtam magamban: tuti, hogy én többet Szentesre nem buszozok!
Nem vagyok hirtelen haragú, ahogy boldogságot sem érzek egyik pillanatról a másikra. Amennyire egy ember racionális lehet, annyira az vagyok, megfontolások, gondolatok vannak a döntéseim mögött.
– Milyenek voltak az első reakciók? Család, barátok?
– A legtöbbet, sőt, mindent a szüleimnek köszönhetek, ők végigküzdötték velem ezt a 17 évet onnantól kezdve, hogy elkezdtek edzésre cipelni. Nélkülük nem lett volna ilyen jó az egész, biztos támpontot jelentettek pici korom óta.
Értelemszerűen megdöbbenve hallgatták a gondolataimat, de annyira nem meglepődve, mivel úgy ismernek engem, mint a saját tenyerüket. Ők is látták, ahogy folyamatosan lanyhul az érdeklődésem a vízilabda iránt, mert hát, nem vakok. Nagyon intelligens, okos emberek, érzékelték, hogy mi a helyzet, de óvatosan közelítették meg ezt a kérdést a beszélgetéseikben. Szomorúan fogadták, de az én családom engem és a testéremet is mindig, témától függetlenül, mindig és mindenben támogatott, ahogy mi is egymást. Mindenki bízik bennem a családban, csak persze most egy új, hosszú fejezet kezdődik.
– A klubod hogy reagált?
– Elsősorban Varga Daninak, de Tóth Sándornak és a játékostársaimnak is köszönöm, hogy nem kedvetlenítette el őket a hír, jól kezelték, nagyon támogatóak voltak. Dani nagyon intelligens szakember, azt gondolom, hogy nem csak a vízilabda-IQ-ja, hanem az élethez való hozzáállása és felfogása is nagyon érett, ő is tudja, hogy nagyon jó dolog a vízilabda, de nemcsak erről szól az élet, hogy valaki vízilabdázik. Azt nézte, hogy mi a jó nekem, mint embernek és abszolút támogató volt.
– A játékostársak?
– Egy-két közeli barátom tudta, aztán azután, hogy Danival és az edzőkkel is beszéltem, ahogy szokott lenni vízilabdában, percek alatt elterjedt a hír…
– Próbált valaki marasztani, vagy érvelni a döntésed ellen?
– Persze, de kénytelenek voltak elfogadni, az érveimet, azt, hogy luxus azzal tölteni az időt, ami már nem foglal le úgy, és luxus nem megadni magamnak a lehetőséget, hogy valami másba úgy beleszeressek, mint amennyire szerelmes voltam nagyon sokáig a vízilabdába.
– Akkor, ha jól értem, te mostanra “kiszerettél a vízilabdából”?
– Igen, ez egy jó megfogalmazás.
– De akkor mennyire maradsz a közegben? Kijársz majd szurkolni? Vagy vállalsz valamilyen új megbízatást?
– Bíró sosem leszek, ezt megígérem… A közegtől viszont nem tudok elszakadni, ha akarnék, akkor se menne. Annyi barátom, annyi ismerősöm van itt, hogy nem tudok a vízilabdától úgymond megszabadulni sem. De nem is akarok.
Vannak olyan fiatalabb barátaim, vagy félismerősök, akik abbahagyták a sportágat, aztán rájuk ült egyfajta óriási vízilabda-ellenesség, hogy szar az egész, semmi jó dolog nincs a vízilabdában, olyan távol kell menni, amennyire lehet. Mindezt azért, mert az illető nem tudott kiteljesedni a sportban annyira, amennyire négy fal között gondolta magáról.
Szerintem ez nem jó hozzáállás, és én nem is érzem így magam, úgyhogy ebből szempontból könnyű a helyzetem. Látom a jó dolgokat a vízilabdában, látom azt, hogy mit ad egy fiatal embernek, keménységet, a csapatmunka megtanulását – ezek tényleg pótolhatatlan dolgok. Ezeket én megtanultam, és készen állok arra, hogy kicsit más irányból nézzem a dolgokat, és máshogy tekintsek az életre.
– Akkor nézzük, hogy mi következik most az életedben!
– Most jön egy olyan periódusa, amikor az számít, hogy mi érdekel, és majd kiderül, hogy ez a valóságban hogyan fog kinézni. Számítottam persze erre a kérdésre, tudtam, hogy kész válaszokra lenne igény, de ebbe nem megyek bele. Őszintén: van még bennem bizonytalanság abból a szempontból, hogy pontosan mi az, amit majd csinálni fogok.
De ez a bizonytalanság vonz is engem, mert azt jelenti, hogy sok lehetőségem van, tudok jobbra nézni, balra nézni, és szerencsére a profiélet teremtett számomra olyan lehetőséget, hogy nem kell feltétlenül holnapután munkát vállalnom. Kell idő ahhoz, hogy egy ilyen új helyzetben az ember “kitalálja magát”. És tudom, hogy lesznek olyan kihívások, amelyek korábban nem voltak az életemben.
Azért ennél konkrétabb is lehetek: nagyon érdekel a pénzpiac, a tőkepiac, a tőzsde. Emellett folyamatosan vannak vállalkozási ötleteim. A baráti kapcsolataim alapján már eddig is közel voltam ezekhez a területekhez, most megszűnik minden időkorlát, nem kell majd elsőre és másodszorra is elrakatnom más időpontra egy üzleti tárgyalást amiatt, hogy nekem edzésre kell mennem. Mert azért az üzleti világban harmadszorra már nem is hívják az embert…
– Mi a cél? Mi az örömforrás, a motiváció? Minél több pénzt termelni?
– Rögtön az jut eszembe, hogy már a vízilabdás időszakom alatt imádtam a tárgyalásaimat. Soha nem engedtem, hogy velem jöjjön se az apukám, se más, pedig az elején még csak 15 és fél éves voltam. Azt gondolom, hogy jó is vagyok ezen a téren, jól beszélek, ezek a szituációk feldobnak. Ez a része külön is érdekel, de persze a pénz is fontos, keresni kell, hogy egy vállalkozás jól tudjon működni.
Minden sokkal szellősebb lesz, azt például nagyon utáltam a vízilabdában, hogy sosem tudtam két hétre előre, hogy mi fog történni. Az emberek számára úgy tűnik, hogy a játékosoknak sok a szabadideje, de alapvetően azért rohadt fáradt vagy az edzések után, és nem tudsz semmit tervezni, mert fogalmad sincs, mikor van edzés a következő héten, átteszik-e a meccset, stb. Az meg végképp lehetetlen volt eddig, hogy nyárra valamilyen utazást tervezzek.
Fontos tehát a szabadidő feletti nagyobb kontroll, ez is motivál. Tudok a hobbijaimmal is kicsit többet foglalkozni. Golfozom, ahogy ez már kiderült, nagyon szeretem. És most azt gondolom, hogy a padel fog még rám ragadni a nyugdíjas éveimre.
Egyébként a napot sportolással fogom kezdeni, a vízilabda hiánya miatt kimaradó dopamint pótolni kell.
(Folyt köv. Az interjú második részében Konarik Ákos játékos-pályafutásán tekintünk végig, külön is nagy figyelmet szentelve a Benedek Tibor nevével fémjelzett UVSE-s időszakra. És megkérdezzük a sportág frissen visszavonult “veteránját”, hogy milyennek látja a vízilabda mai helyzetét.)
