Tizenegy év után búcsúzik Szolnoktól Zsivko Gocics, aki történelmet írt: a magyar vízilabdasport 133 éves, s ő az egyetlen külföldi, aki vezetőedzőként bajnoki címet (és nemzetközikupa-győzelmet) ért el magyar csapatával. Kétrészes “búcsúinterjúnkban” nemcsak a szolnoki évekről, hanem egész pályafutásáról, a magyar-szerb rivalizálásról, a sportág helyzetéről is kérdeztük.
ZSIVKO GOCICS a vlv-nek:
– Kezdjük a legelején, szeretnék kérni egy alaposabb bemutatkozást, hogy kezdted magát a vízilabdát, miként haladtál előre a sportág szerbiai világában?
– Belgrádi srác vagyok 1982. augusztus 22-én születtem. Úgy kerültem a vízilabda közelébe, hogy apukám nagyon sokszor lement a Partizan uszodájába szaunázni délutánonként. Hárman vagyunk testvérek, minket is vitt magával. Úgy emlékszem, olyan hatéves lehettem, amikor elkezdtem úszni, kicsit labdázni, amíg ő szaunázott. Nyáron majdnem minden nap ott voltunk az uszodában estig. Aztán mind a hárman elkezdtünk járni a Partizan vízilabda-iskolájának rendes edzéseire, én körülbelül nyolcéves koromban, ettől kezdve az összes korosztályos csapatban játszottam.
2003-ban elmentem – Nikiccsel együtt – egy másik szerb klubba, a Nis csapatába, ahol Nenad Manojlovics lett az edző. Sajnos csak egy évig voltam ott, majd egy évig az Ortigiában, Siracusában, azt követően pedig két évig Moszkvában játszottam, a Dinamóban. Érdekes, hogy onnan a Partizanba tértem vissza 2007-ben. Három évet játszottam ott, s különösen a 2009-2010-es szezon volt emlékezetes. Igor Milanovics lett az edző, nagyon szuper volt, mindent megnyertünk, a szerb bajnokságot, a szerb kupát és az Euroliga final fourig valamennyi meccsünkön győztünk a szezonban. A Recco elleni nápolyi elődöntőben vereséget szenvedtünk úgy, hogy már 5:1-re vezettünk, de a Recco 7:7-re feljött, a hosszabbításban pedig kikaptunk eggyel. Ezután elmentem a Partizantól, az olasz Latina csapatához igazoltam, amely a középmezőnyben szerepelt. Később kiderült, hogy ez rossz döntés volt, mert a Belgrád a következő évben Rómában megnyerte a final fourt a Recco elleni döntőben, azt a lelátóról néztem…
2011 márciusában-áprilisában kerestek meg Szolnokról, hogy igazoljak ide. Nem voltam képben sem a csapatról, sem a városról, amit tudtam (hogy ez egy magyar város és van vízilabdacsapata), azt a szolnoki születésű Varga (II.) Zsolttól hallottam, akivel Moszkvában együtt játszottam. Hívtak egyszer, hívtak kétszer, s amikor harmadszor is, akkor mondtam, jó, hát beszéljünk. Tettek egy ajánlatot és azonnal rávágtam, hogy jövök. Így kerültem ide. Amikor beszélgettünk, elmondták, hogy egy hosszú folyamatot kezdenek el, említettek néhány nevet, akikre számítottak, köztük volt Kis Gabi, Decker Attila, Süni, vagyis Nyéki Balázs. Szóval eleve hosszabb távra terveztek, azzal, hogy majd meglátják, pár év múlva mire lesz képes a csapat az évről évre várható javulással. Azóta, 2011 óta itt vagyok.
– Ha jól emlékszem, Bánén, Braniszlav Mitrovicson és rajtad kívül akkoriban még nem szerepelt magyar klubban olyan szerb játékos, akit a nemzeti válogatott fontos tagjának lehetett nevezni, ti voltatok az elsők. Aztán később már jóval nagyobb lett ez a létszám, volt, hogy a nemzeti csapatotok tagjainak több mint fele fele itt szerepelt…
– Igen, Báne először a Fradiban játszott, majd Debrecenbe költözött, aztán az Egernél szerepelt hosszú ideig, majd az OSC-ben és most a Vasas játékosa.
– Akkoriban a külföldi idegenlégiósok magyarországi szereplése még szokatlan volt, nem tartottál kicsit az itteni viszonyoktól?
– Dehogynem… Eleve nem tudtam, mit várhatok a váltástól, milyen lesz a Szolnok, milyen a város, az edzéslehetőség, szó volt arról, hogy új uszoda épül. Akkor ez még mind ígéret volt. Tartottam kicsit az egésztől, de amikor most kérdezel, már tudom, hogy jó döntést hoztam.
Természetesen az is okozott egy kis aggodalmat, hogy tudtam, teljesen más vízilabdakultúra fogad, más a rendszer, másként működik minden. De a legnagyobb félelmem nem emiatt volt…
– Hanem?
– Én soha nem voltam góllövő sztárjátékos, aki a közönség kedvence. Tudod: rosszkéz-oldal, védekezés, gyors úszás, lefordulások – úgy gondoltam, hogy ez “semmi különös”. Sosem voltam egy Dumi, tartottam attól, hogy nagyon sokat várnak majd tőlem és annak nem fogok tudni megfelelni, mert ilyen különleges teljesítményt hiába várnak Zsivko Gocicstól. De azzal is tisztában voltam, hogy amit tudok, azt viszont százszázalékosan odateszem a csapat sikere érdekében.
| ZSIVKO GOCICS válogatott játékosként:
Olimpiai aranyérmes (Rió, 2016), kétszeres olimpiai bronzérmes (Peking, 2008, London, 2012), kétszeres világbajnok (Róma, 2009 és Kazany, 2015), ötszörös Európa-bajnok. Gocics 362 mérkőzésen 207 gólt lőtt a szerb válogatottban, s összesen 26 érmet őriz a vitrinjében. 2013-tól a válogatottságtól való visszavonulásáig a szerb nemzeti csapat kapitánya volt. 2016 decemberében Belgrádban szenzációs koreográfiájú búcsúgálán köszönték meg neki és Szlobodan Nikicsnek a sokéves sikeres szereplést, a világválogatott soraiban négy magyar játékos is vízbe szállt. A VLV TUDÓSÍTÁSA |
– Mik a tapasztalataid, a magyar vízilabda mennyire más, mint a szerb?
– Nem nagyon bonyolult játék ez, sokszor túlmisztifikálják ezt a kérdést. Nagyon szimpla az egész: erősnek kell lenni, jól, nagyon gyorsan kell tudni úszni, lábtempózni, kapura lőni, védekezni – ennyi. Hogy ki milyen szisztémában játszik, az teljesen más dolog, részletkérdés. Én akkor attól féltem, hogy más lesz minden, mint amit addig megszoktam, de gyorsan kiderült, hogy nem így van. Bizonyos szituációkban más megoldások következnek, máshol vannak néha a súlypontok, de maga a játék teljesen ugyanaz.
Ez olyan, mint ha fociban összehasonlítanánk a Real Madrid és a Barcelona játékát. Van, akinek az utóbbi tetszik jobban, nekem például jobban bejön a Real Madrid stílusa, de ha belegondolsz, mindkettő foci és nagyon jó foci. És általában az a csapat nyeri meg a meccset, ahol sok nagyon jó játékos van.
Szóval rájöttem arra, hogy itt sincs nagy különbség. Ami fontos: azt kell csinálni, amit tud az ember, ez számít, nem pedig az, hogy különböző vízilabda-iskolák mit helyeznek jobban előtérbe.
– Sorban jöttek a szerb válogatottak Magyarországra játszani, ez neked mennyire volt furcsa? Szerinted inkább az anyagiak játszottak ebben szerepet vagy az a tény, hogy tényleg a magyar lett a világ legerősebb bajnoksága?
– Is-is. Azért is lett a legerősebb, mert ők itt vannak, itt voltak. Furcsa is nekem meg nem is, nem csodálkozom ezen, mert a szerb válogatott az elmúlt években kiemelkedő eredményeket ért el, természetes, hogy jó játékosaik vannak, őket pedig hívják a klubok.
– Te hogy figyelted azt a vitát, ami a magyar vízilabda-közéletben zajlik immár hosszabb ideje arról, hogy az idegenlégiósok elveszik-e a bizonyítási lehetőséget a magyar fiataloktól vagy nem? Hogy állsz ehhez a kérdéshez?
– Az a véleményem, hogy ha én egy klub vezetője vagyok és szeretnék Bajnokok Ligáját nyerni a csapatommal, akkor nagyon jó játékosokat kell leigazolnom. Ez is túl van misztifikálva. Ha lenne annyi nagyon jó magyar játékos, amennyire szükségük van az élcsapatoknak, akkor biztos, hogy nem szerződtetnének szerbeket. Emellett van még egy fontos dolog: a külföldiektől is lehet tanulni. Ők hoznak egy bizonyos kvalitást, más szemléletet. Megértek mindenkit, azt is, aki arra panaszkodik, hogy a magyar tehetség nem jut szóhoz a külföldiek miatt. De hidd el, ha nekem lett volna olyan tehetségű magyar játékosom, mint a posztján játszó külföldi, akkor nem vettük volna meg a külföldit! Erről van szó.
– Viszont aki itt van külföldi, szintén sokat tanul nálunk. Konkrétan szeretném megkérdezni, hogy amikor Szerbia világversenyt nyert Magyarország ellen – nem is egyszer, többször -, s te is ott voltál a szerb csapatban, hogy mást ne mondjak, például a 2014-es budapesti Európa-bajnokságon, őszintén mondd meg, a ti számotokra jelentett-e előnyt, tudtatok-e ebből profitálni, hogy voltak itteni tapasztalataitok. A magyarok ellen, nagy súlyú, fontos meccsen számított ez?
– Ennyire fontos meccsen az ember ezzel nem foglalkozik, de biztos, hogy igen, számított. Ismertünk mindenkit, ismertük a pályát, a játékosokat, a gondolkodásukat, a mentalitásukat. Tudtuk, hogy ki milyen, mikor és hova passzol, mikor lő, mikor fárad el… De a másik oldalon is így volt….
– Úgy látszik, ilyenkor ez a jobb csapatnak jelent előnyt és akkor jobbak voltatok.
– Igen, az eredmény ezt mutatta. Igen, biztos, hogy segített ez nekünk 2014-ben a Margitszigeten legyőzni a magyarokat. Jó kérdés nagyon. Ezek a meccsek nekem egyébként is mindig nagyon furcsák voltak. Dumival. Hosival, Vámos Marcival, Decker Attilával, Viktorral már régóta együtt játszottam Szolnokon. Dani, Madi…, hát, a fél magyar válogatottal együtt játszottam éveken keresztül. Kis Gabi… Én mindig mindent beleadtam, bármilyen csapatban játszottam, ha a szerb válogatottban, akkor ott, ha a Szolnokban, akkor ott. Függetlenül attól, hogy ki játszott mellettem. De az ember nem robot, nagyon sok érzelem is kell ehhez a játékhoz, belülről is sokat bele kell tenni. És utána ezekkel az emberekkel, a társaiddal döntőzni kell 7 ezer ember előtt úgy, hogy én vagyok a csapatkapitány – a másik csapatban, a szerb válogatottban! Ez volt nagyon furcsa. De ilyen a sport, nem lehet ezzel mit kezdeni.
– Hogy lettél magyar állampolgár? Tudtad, hogy hosszabb időt fogsz itt eltölteni?
– Kokó (Kovács István akkori vezetőedző – a szerk.) ötlete volt. Amikor idejöttem, két évre írtam alá. Az első évben nagyon nem sikerült semmi. Hatodikok lettünk, az volt az elvárás, hogy minimum a legjobb négybe kerüljünk be, ez nem sikerült. És ami nagyon jó volt: a klubvezetés nem csinált ebből tragédiát. Azt mondták: nincs semmi gond, el…tuk, de dolgozunk, csináljuk tovább, nagyon bízunk ebben a csapatban, rakjunk hozzá még egy embert és még egy embert, úgy menjünk tovább és biztos, hogy jó lesz.
Kokó megkérdezett, itt szeretnék-e maradni hosszabb időre, mik a terveim, elképzeléseim. Így vetődött fel, hogy ha magyar állampolgár leszek, akkor nem foglalok el idegenlégiós helyet. Ebből indult az egész folyamat. Azt mondtam, nem lenne rossz. 2014 óta magyar állampolgár is vagyok.
– Hogy tanultál meg magyarul? Fogadtál nyelvtanárt?
– Amikor idejöttem, nem tudtam semmit, gyakorlatilag egy szót sem. Hiába jártam már többször előtte is Magyarországon, annyit tudtam csak, hogy “Jó napot”, “köszönöm” és “szia”. Pár hónap elteltével éreztem, hogy ez így nem lesz jó, borzasztó volt, lassan ment minden, komoly kommunikációs problémáim voltak. Sanyival (Cseh Sándor vezetőedzővel – a szerk.) mindig leültünk edzés előtt, elmondta nekem angolul, hogy milyen munka lesz, mit fogunk csinálni, hogy edzés közben ne menjen el erre idő. Gyorsan rájöttem, hogy meg kell tanulni magyarul, mert így nem lehet kommunikálni. Elkezdtem járni a tanár nénihez, de mivel Olaszországból jöttem, ahol egész jól megtanultam olaszul és nagyon friss volt az a tudás a fejemben, itt is olasz-magyar tanártól vettem órákat.
Az volt az érdekes, hogy pár hónap után mondtam Erika néninek: kérem, hogy hagyjuk abba, nincs semmi logika ebben, nem értek semmit, nem jön össze, nem tudok beszélni, hagyjuk abba… Akkor azt mondta nekem – és ezért nagyon hálás vagyok a mai napig -: ha egy hónap múlva is azt fogom mondani, hogy ebben nincs semmi logika, és nem megy, akkor abbahagyjuk. Azt válaszoltam: jó. Jártam tovább és én már el is felejtettem ezt, amikor egyszer megkérdezett: Figyelj! Most is azt mondod, hogy nincs ebben a nyelvben semmi logika és nem értesz semmit? Azt válaszoltam, hogy most már nem… Egy év alatt nagyon sokat tanultam, főleg az írás és a nyelvtan terén. Mindezt a nulláról. Amikor megvolt az alap, de még nem tudtam jól beszélni, a szókincsem se volt olyan, mint ma – elkezdtem beszélgetni. Mindenkivel. Amikor hibáztam, elmondták, hogy igen, értik, hogy mit akarok közölni, de ezt nem így kell mondani, hanem máshogy. Nagyon sokat segítettek a srácok, a csapattársaim és így, szép lassan megtanultam magyarul.
Amikor mentem a nyelvvizsgára, hogy magyar állampolgár lehessek, úgy szólított meg a vizsgáztató hölgy, hogy tagoltan, lassan, szinte szótagolva beszélt: “Jó – napot! Mi – a – neve?” Azt hitte, hogy nem igazán tudok semmit. Amikor kiderült, hogy nem így van, szinte csodálkozott. Szépen elbeszélgettünk… 🙂 Megkaptam a pecsétet.
Szóval, visszatérve az eredeti kérdésre, Kokó ötlete volt, Sanyinak is tetszett, de természetesen Zsolt (a főszponzor, Nyerges Zsolt – a szerk.) támogatása is kellett ehhez.
– Mielőtt áttérünk az edzői munkádra, hadd kérdezzem meg, hogy a játékos-pályafutásoddal hogy vagy megelégedve. Az eredménylistát ismerjük, mindent megnyertél, de hogy látod, az valósult meg, amit reméltél, amikor elkezdted a pólót?
– Nagyon elégedett vagyok! Furcsa az egész. Úgy éltem meg ezeket a szép éveket, mintha nem is én lennék, mintha más lett volna, akit kívülről nézek. A klubkarrierem során nem nagyon lehetett látni, hogy milyen leszek, soha nem lőttem sok gólt, nem az voltam, akiről beszéltek az emberek, de mindig ott voltam és csináltam a dolgomat. Utánpótlás-válogatottként egyetlen világversenyre jutottam el, ötből csak egyre! Soha senki nem mondta rólam, hogy mekkora tehetség vagyok, milyen jó játékos lesz belőlem. A felnőtt válogatottban mégis fiatalon, 21 évesen debütáltam és akkor derült ki, hogy ebből azért mégis lehet majd valami. Szóval 21 éves voltam, amikor Kranjban Európa-bajnokságot nyertünk a felnőtt válogatottal. 2008-ban voltam először olimpián, de 2003-tól 2009-ig mindig 14-15. játékos voltam a csapatnál. Volt, hogy bekerültem és kivittek, de többször nem. Mindig én voltam az az ember, akit, amikor valakit ki kell hagyni, kihagytak.
– Akkor nagyon csalódott lehettél…
– Nagyon! Borzasztó érzés volt. És mivel ez már a junioroknál is így volt, ők elmentek, vb-t nyertek, én meg otthon maradtam, egy idő után ez a helyzet már szinte nem is okozott csalódást, megtanultam ezzel együtt élni.
2008-ban az utolsó pillanatban kerültem be a pekingi olimpiai csapatba. Ezután generációváltás történt nálunk, 2009-ben volt az első olyan világversenyem, amelyről tudtam, hogy biztosan megyek, hogy játszani fogok és fontos feladatom lesz.
Előtte elmentek az idősebbek, Szavics, Vujasinovics, Szapics, Csirics, Trbojevics, Sefik, tudod, ez a nagy generáció, jöttünk mi, akkori fiatalok és egyből nyertünk Rómában egy vb-t. Ez volt a kulcs, ez a győzelem megváltoztatott mindent. Rájöttem, hogy igenis, jó játékos vagyok, igenis, világbajnok vagyok, fontos a szerepem ebben a csapatban!
– Szóval egy vb-győzelem kellett ahhoz, hogy elhidd: jó játékos vagy…
– Igen. Ott kezdődött igazán minden.
Egyébként 2013-ban a magyaroknál történt ugyanilyen: egy generációváltás után Barcelonában rögtön vb-aranyérmet nyertek a fiatalok. Új lendület, új edző, nagyon sok közös energia volt. Mi akkor hetedikek lettünk, ami… grrr. Nagyon sok világversenyen voltam, de összesen kétszer történt meg, hogy nem nyertünk érmet! Először a melbourne-i vb-n, ahol negyedikek lettünk, a másik ez a barcelonai hetedik hely. Ez nagyon durva volt… Úgy, hogy Dekinek, (Dejan Szavicsnak – a szerk.) ez volt az első világversenye a szerb válogatott élén. És akkor…, nem tudom, valaki nagyon okos lehetett a szerb szövetségben, nem tört ki botrány, nem lett káosz – de az is lehet, hogy éppen az segített, hogy eleve zűrzavar volt, nem volt elnökünk sem, nem is volt ott a vb-n senki a szövetség vezetésétől… A lényeg az, hogy hazatérés után azt hitte mindenki, kirúgják Dekit és a legöregebb játékosokat, de nem ez történt, nem bántottak minket. Maradt Szavics, jelezték, hogy megbíznak benne, ő dönthette el, hogy ki játszik, ki nem. Akkor derült ki, hogy Vanja Udovicsics abbahagyja, sportminiszteri felkérést fogadott el. És én lettem a csapatkapitány. 2013 decembere volt és megint új korszak kezdődött a pályafutásomban, meg a szerb válogatott életében is. Tudod, milyen játékos volt Vanja, igazi vezéregyéniség, leader volt vízben és vízen kívül is.
– Miért te lettél a csapatkapitány? Ha a saját szerepedet, játéktudásodat te magad nem értékelted korábban magas szintre?
– Furcsa, nem?
– De hát én kérdezem! 🙂
– Valami oka volt. Egyrészt már korábban én voltam a második legidősebb a ’78-as születésű Soro után, a harmadik pedig Udovicsics, aki világsztárként természetesen a csapat kapitánya volt. Soro már korábban visszavonult, Vanja után pedig én következtem.
– Szóval úgy gondolod, hogy csak a korod alapján? Szerény vagy…
– Nem tudom, inkább Szavicsot kérdezd meg… 🙂 Persze tudom, elmondta akkor: nem akart annak idején nagy terhet rakni Filipovicsra, Prlainovicsra, bízott abban, hogy én megbirkózom a feladattal és ez be is jött.
– A szerb válogatottnál a csapatkapitányi tisztség mennyire érdemi? Van más szerepe is a betöltőjének, mint az, hogy megmondja, hánykor kell másnap találkozni? Szakmai feladat ez?
– Nem annyira, inkább emberileg fontos.
– A szerb válogatott belső harcairól annak idején nagyon sok hírt lehetett hallani, néha tettlegességig fajultak az ellentétek…
– Voltak ilyenek, igen, én is jelen voltam több ilyen esetnél a szobában, az öltözőben. Nem is akartam elhinni, hogy mi történik körülöttem. Nagy iskola volt az számomra, sokat tanultam ezekből az esetekből, amikor csapatkapitány lettem, azt akartam, hogy olyan többé ne legyen. Mi egy csapat vagyunk, s ez ugyanolyan, mint egy család.
Visszatérve a korábbi kérdésre: Szavics ismert, tudta, hogy milyen ember vagyok. Amikor megbízott a feladattal, elmondta: azt várja tőlem, hogy a csapat együttműködjön.
– Ahogy visszaemlékszel erre az időszakra, dolgoztál sokat ezen a feladaton, beszélgettél emberekkel, alakítottad a csapategységet? Sokat kellett tenni azért, hogy ne olyan legyen a légkör nálatok, mint korábban?
– Kellett. De más típusú emberek is voltak a csapatban, sokkal szerényebbek, a sportágért, egymásért nagy alázattal dolgoztak, úgyhogy nem volt olyan nagy munka. 🙂 Simán működött minden.
– A vízilabdasport mai helyzetét hogy látod?
– A sportágunk folyamatosan változik, egyre gyorsul a játék és ami nekem nagyon-nagyon nem tetszik, az az, hogy ilyen rengeteg meccs van, főleg a válogatott játékosoknak. Ez nem normális és nem is egészséges. Tudom, hogy mi a trend a többi népszerű sportágban, de azért a vízilabda nem az NBA vagy a labdarúgás… Nem vagyunk olyan professzionális szinten. Nagyon oda kellene erre figyelni, mert egy normális ember nem bír ki ekkora terhelést, mint amilyen a legjobb játékosok számára lassan már kezd megszokottá válni. Évről évre kevesebb idő marad a pihenésre, a regenerálódásra és ennek nem lesz jó vége. Nagyon fontos volna, hogy ne legyen ilyen sok meccs, nekik, akik “ott fent ülnek”, erről kellene gondolkodniuk. Ha már gyors, fizikális, olykor a brutalitás határát súrolja a játék a mi sportágunkban, akkor redukálni kell a meccsek számát, beleértve a válogatott-versenysorozatokét is.
Nem lehet tervezni, nem lehet rendesen edzeni, nem lehet fiatalokkal foglalkozni, eredménykényszer van mindenhol. Meg kell nyerni ezt is, azt is, mindent. És ez nem megy. Egy játékos biztosan nem lehet topformában egy szezonon belül kettőnél többször! Erről kellene beszélgetni. Egyébként a vízilabda olyan, mint volt, de nemcsak a sportág, hanem az egész élet felgyorsult, egyre sebesebb az információáramlás, ott az intrernet, mindenre hatnak a globalizációs folyamatok, tudod… A vízilabda is ezen megy keresztül, ami önmagában nem baj, mert ilyen korszakban élünk, ehhez kell alkalmazkodni, de túl sok a verseny. Ráadásul durva ellentét van egyes törekvések között. Hogy lehetett egyáltalán előállni olyan ötlettel az olimpia előtt, hogy 11-en játsszák a meccset 13 helyett? Hát, ha már ekkora a terhelés, akkor éppen hogy 15-en-17-en kellene, hogy legyenek egy csapatban…
(Folytatjuk.)