Nyéki Balázs vezetőedzőként még mindig “újonc”, de a világ talán legjobb csapatát irányítja, s e minőségében egyelőre minden olyan trófeát megszerzett, amit meg lehetett szerezni. A Kispadpolo szerkesztősége hosszú, mintegy 100 perces podcastműsort készített vele. Mi pedig (természetesen szerkesztett változatot elkészítve) olvasható formában adjuk közre a rengeteg fontos és érdekes információt tartalmazó beszélgetést.
– Honnan ered a Süni becenév?
– Nem annyira bonyolult, nagyon rövid volt a hajam, szúrós. Talán a természetem is. Egy ideig Manó volt a becenevem a családban, de jobb is, hogy nem maradt az.
– Mit szól Dumi Amerikába igazolásához?
– Vártam, nem lepődtem meg rajta. Kapcsolatban vagyunk, sokat lejár edzeni, úgyhogy elmondta, hogy a közeljövőben lesz valami hasonló történet. Ausztráliáról is volt szó, örülök, hogy Amerikába megy, népszerűsíteni fogja a vízilabdát, még ha nem is hosszú időt tölt ott, már maga a hír is jót tesz szerintem a vízilabdának.
– Írja le egy átlagos hétköznapját, amikor csak hétvégi mérkőzés van. (Süni ezt félreértette és átlagos hétről adott összefoglalást.)
– Kevesebb ilyen van (heti egy mérkőzéses hét – a szer.), hál’ Istennek a Bajnokok Ligája miatt folyamatos a heti két mérkőzés, vagy akár több is van. Úgy indulunk, hogy van hétfőn két edzés, kedden általában egy edzés, este már azért inkább pihenő. Az edzéselmélet szerint az a legjobb egy topsportolónak, hogyha három edzés után mindenképpen pihenőt kap neki.
Szerdán, ha nincs mérkőzés, akkor általában kettőt edzünk, csütörtökön egyet és a pénteki program attól függ, hogy kivel játszunk majd, nagyobb mérkőzés lesz vagy könnyebb, ettől függően edzünk kettőt vagy egyet.
A két edzés között, meg az esti időszakban általában otthon dolgozom, tervezni szoktam az edzéseket, valamint nagyon sok videóelemzést végzek, és általában ekkor próbálok felkészülni a következő ellenfélből, ami egyébként nem egy-két napot jelent, hanem több hetet. Például a Barceloneta elleni hazai mérkőzésre egy hónapig készültem, mindent megpróbáltam részletesen kielemezni. Ugyanígy volt tavaly az Olimpiakosz-meccs előtt.
Sokan azt gondolják, hogy milyen jó, kényelmes élete van egy edzőnek, egy-két óra edzés, aztán csak kávézgatás, utazgatás ide-oda…, de hát nagyon sok az olyan elfoglaltság, ami egyáltalán nem látványos. Nagyon kevés szabadidő jut, olyankor igyekszem színházba menni.
– Hogy egyeztetitek a videózási munkát, az elemzéseket a stábban, a másodedzővel és a kapusedzővel?
– Mivel egy éve vagyok vezetőedző, még teljesen frissnek érzem magam mentálisan erre a feladatra, ezért egyelőre nem terhelem Balut (Korényi Balázs másodedzőt – a szerk.), akinek egyébként is nagyon sok munkája van a serdülőcsapatnál és a korosztályos válogatottnál. Gárdonyi Bandi ( a kapusedző – a szerk.) természetesen felkészül az ellenfél lövőiből és kapusaiból, ez számára rutinmunka a válogatottnál is és a Fradinál is.
– Kis Gábor felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk, mert harapós vagy…
– Hát ez egy régi sztori, nem is tudom, hogy együtt játszottunk-e még, de az egyik edzésen beleharaptam, ugyanis ő előtte megfogta a golyóimat… Azóta megy ez a zrika. Játékosként nem voltam kellemes ellenfél, talán azt is mondhatom, hogy durva voltam. Akár edzésen is elmentünk a határig, néha azon is túl, de én azt gondolom, hogy akkor ez vitt minket előre.
– Jött angolul is kérdés. Méghozzá a világ legjobb játékosától, Dusán Mandicstól. Did you like to play against Serbian teams? (Szerettél szerb csapatok ellen játszani?) És volt még egy ilyen kérdés is hozzá, hogy who is your biggest rival? (A legnagyobb ellenfél?) Csapatként is, meg játékosként is.
– Az első kérdésre a válasz: igen. Egyébként most itt talán be lehet hozni egy olyan magánbeszélgetést a műsorba… Amikor a Radnicski ellen játszottunk, és felkészítettem a csapatot az ő taktikájukra, Manda (az FTC-ben játszó Dusan Mandics) odajött hozzám meccs után, és azt mondta: nagyon örül, hogy nem leszek már a válogatott stábjában, neki ez egy jó jel, úgy gondolja, ezután talán könnyebb lesz megvenni a magyarokat. Nem nagyképűségből mondtam el… Tényleg minden részletére kitértünk az ellenfélnek, és ez azért is volt ez esetben érdekes, mert a Radnicski edzője azonos szerb szövetségi kapitánnyal. Az eredmény is igazolta a felkészülés minőségét – ezért kaptam aztán a bókot.
A legnagyobb rivális… Csapatként a karrierem elején, amikor a Fradiban játszottam, a Honvéd volt topon, amikor Egerben játszottam, akkor a Vasas volt a dominás csapat. Játékosként… – sokszor el szoktam mondani, hogy – Kiss Csaba nagyon jó barátom, de az egyik legkellemetlenebb ellenfelem volt már gyerekként, 15-16 évesen össze-vissza vert, utána már csapattársként egy strandvízilabda-meccsen is nagyon megvert. Örültem, hogy ezt követően sokáig együtt játszottunk és mi kezdtük el a többi játékost verni. 🙂
– Mennyit úsztál 100 méter gyorson?
– Nem voltam extra gyorsúszó, szerintem a legjobb időm 56-57 körül volt. Nem olyan rossz, de azért a mai extra top vízilabdázók tudnak 53 körül is.
– Ki volt a példaképed és ki most?
– Hú, na, ezzel most nagyon nehezet kérdeztetek. Nem tudom, hogy mennyire menjünk bele.
Talán leghosszabb távon, a karrierem elején vagy közepén Fodor Rajmund volt a példaképem. Ugye, kétszer nyert olimpiát, az ő játéka tetszett a legjobban. Játszottam is vele együtt nagyon sokáig, akkoriban mentorált is.
Aztán volt más példaképem is, akit meg különböző okok miatt “elhagytam”, mert nem tetszett az egész attitűd, amit képviselt.
– Kikből áll az álomcsapatod? Minden idők álomcsapata.
– Szerintem meghatározza egy álomcsapat összetételét az eredményesség, ezért a kapusposzt mindenképp Szécsi Zolitáné, aki háromszoros olimpiai bajnok. Rosszkéz oldalon Benedek Tibor és Dusan Mándics.
Bekkben mondanám a saját játékosainkat, de azért nem mondom, mert még nem nyertek olimpiát, majd ezen változtathatnak a következő időszakban. Talán Steinmetz Barnát mondanám. Centerpozícióban Molnár Papeszt, kapásoldalon Kásás Tamást, és mondjuk akkor maradjunk Varga Duminál.
– Hogy jött a vízilabda?
– Hatévesen kerültem a Népligetbe, akkor kezdtem a mai kismedencében megtanulni úszni, és négy év után már borzasztóan unalmas volt, nehezen bírtam a monotóniát, most is nehezen bírom.
– Régi kötődés volt a Fradi, vagy ott laktatok?
– Nem, nagyon messze laktunk, Budafokon, a szüleim vittek le, miután a szomszéd gyerek már járt oda. Soós Csabához jártam úszni. Tízévesen, egy nyári tábor alkalmával kerültem át a vízilabdázókhoz, az egyik cimborám hívott – akkor már tényleg nagyon untam az úszást. Megtetszett a vízilabda, viszonylag tehetségesnek mondtak, én pedig akkor ráfeküdtem jobban.
– Mennyire volt más abban az időben vízilabdázni?
– Voltak kemény dolgok, de azt gondolom, tiszteletre nevelt az egész közeg. Ma már ez egész más, ezt szokták mondani a generációkutatók is, kiemelve, hogy napjainkban mennyivel nehezebb nevelni a gyerekeket.
Egyébként szerintem nem állunk annyira rosszul a vízilabdán belül, de most nyilván sokkal több impulzus ér mindenkit, mint akkor, amikor legfeljebb hétvégeken játszhattunk egy Commodore 64-en…
Sokat kellett tanulnom, a szüleim mindig összekötötték a két dolgot. Eleinte hobbi volt a sportolás, aztán elkezdtem a felnőtt csapat közelébe kerülni és a saját korosztályomban nagyon jónak számítottam a Fradinál és országos szinten is. Egyébként 14 évesen bemutatkoztam az OB1-ben, elég korai debütálás volt. Ilyesmi ma már sokkal nehezebben elképzelhető el, bár pont ellenünk volt az UVSE-ben egy tizenhárom éves kissrác, aki a Fradiból ment át és gólt is lőtt nekünk.
Akkor 15-16 évesen az utánpótlás-válogatottaknál játszottam, onnantól pedig szerződést is kaptam a felnőtt csapathoz. Úgyhogy így szép lassan elindult a folyamat, majd a beépülés a felnőtt csapatba. Akkoriban még nem nagyon lehetett Fradi-utánpótlás-játékosokról beszélni, vagy legalábbis sokkal kevesebb volt, aztán az utánam lévő generációban jött például Hosi meg Szirányi Balu.
– Mennyire voltál messze a felnőtt válogatottságtól?
– Két nyarat töltöttem a válogatott mellett, háromszor játszottam meccset Kemény Dénes kezei alatt, ez nyilván relatíve kevés, de azért nézzétek meg, milyen játékosok voltak akkor a posztomon: Kásás, Fodor, Biros Peti, és utána jöttek a Vargák. Talán nem a legjobbkor születtem ebből a szempontból, de most meg az edzői karrieremben kaptam fantasztikus lehetőséget, úgyhogy valahogy mindent visszaad az élet.
A játékos-pályafutásomban megadatott az, hogy válogatott legyek, de az említett játékosok mellett nem tudtam úgy kitejesedni a válogatottnál, hogy stabil csapattaggá váljak. Az elmúlt 10 évben talán ez sikerült volna, kikerülhettem volna világversenyekre, de nem maradt bennem semmi tüske, mert reálisan tudtam nézni, hogy milyen játékosok vannak a posztomon. Tényleg a világ legjobbjai voltak, és azt gondolom, hogy nem is lett volna indokolt “cserélni” őket.
– Látsz-e bármi különbséget az akkori és a mostani generáció között, akár hozzáállásban, turpisságban, evésben, bulizásban, bármiben?
– Nem mondanám, hogy rosszabb a mostani generáció, sőt azt gondolom, hogy nagyon profin állnak hozzá az edzésekhez, a vízilabdához, sokkal tudatosabb lett a részvétel a sportolásban. De nehéz ezt az időszakot összehasonlítani azzal, amikor háromszoros olimpiai bajnokok voltak a csapatban. Nem véletlenül alakult az egójuk sem úgy, ahogy alakult, szinte mindent megnyertek, nagy önbizalmuk volt, amit hosszú éveken át vittek magukkal. Fantasztikus generáció volt az és szerintem tévút, hogy azt várja mindenki, most is ilyen generáció nőjön fel.
Szerintem a maiak nagyon jól dolgoznak, nagyon sok munkát tesznek bele, tényleg csak nagyon szépen tudok róluk beszélni. Egyetlen egy dolog van, ami egy kicsit talán megzavarja a figyelmüket: nagyon korán kapnak hírnevet, és ezt nem tartom annyira jónak.
Mondom ezt mindezt úgy, hogy anno, amikor utánpótlásban dolgoztam és a Fradiban vezető lettem, utánpótlásvezető meg ifiedző, létrehoztam a Fradi utánpótlásának Instagram-oldalát, az FTC Waterpolo Juniort.
Ha valaki 16, 17 vagy akár 18 évesen bejön egy ilyen interjúra, utána szerintem nem tudja kezelni ezt a helyzetet, pláne nem a vízilabdán belül. Úgyhogy ez egy nehéz téma, és én azt vettem észre az elmúlt évekből, hogy hiába dolgoznak nagyon ezek a játékosok, megzavarja őket ez a helyzet, a médiafény, vagy nem tudom, hogy lehet ezt jól mondani. Ez nem feltétlenül egészséges a játékosoknak, és hogyha valamikor kell velük “pluszban” foglalkozni valamiért, akkor ez ezért van, és ezzel foglalkoztunk is az elmúlt években több játékossal is.
Amikor egészen magasztos jelzőkkel látják el a játékosokat, “világra szóló tehetség”, “a világ legnagyobb játékosa lehet”, ezt ők nem tudják kezelni. És hogyha megnéznénk, hogy hány ilyen játékos volt az elmúlt 20 évben és hány teljesedett ki, akkor biztos, hogy érdekes adatot kapnánk, mert szerintem nagyon sokan abbahagyták, vagy ha nem is hagyták abba, nem jutottak el arra a szintre, amit “prognosztizált” nekik a média.
Másrészt: 17-18-19 évesen, egy első Európa-bajnoki részvétel után nem feltétlenül kell “megdobálni” reklámszerződésekkel a játékosokat. Én azt gondolom, hogy ez kicsit félrevezeti őket. Holott persze a pénz az fontos, tök jó, ha a vízilabdából valamit vissza tudsz kapni más úton is, de előbb azért jobb, ha letesz valaki valamit az asztalra.
Voltak a fukuokai világbajnok csapatban fiatalok, Vigvári Vince, Vigvári Vendel, Molnár Erik. Ők letettek valamit az asztalra, de még ezután, a világbajnokság után is vissza kellett őket többször rángatni a földre, akár azért, mert volt olyan megkeresésük, amit nem feltétlenül jól kezeltek. Szerintem egy picit ez az, ami félrevezeti a fiatalokat, nem feltétlenül a hirtelen jött hírnév, hanem ez a fajta médialehetőség.
– A következő nagyobb témánk az edzősködés. Hogy jött neked a gondolat?
– Volt a VLV-vel egy nagy interjúm, ott már elmondtam, hogy amikor elkezdtem az utánpótlásban országos bajnokságban játszani, furcsa módon már akkor kialakult bennem az, hogy egy kicsit az edző szemszögéből is nézem a dolgokat. Felírtam az edzéseket, azt is, hogy milyen fáradtsági szintre jutok el az edzésen belül, edzésnaplót vezettem. Elkezdtem gondolkodni az ellenfél edzőjének a fejével.
Nagyon sokszor mondta nekem az edzőm, Kádas Géza: biztos, hogy edző leszel, mert látom, mindig tudod, hogy mi fog történni az edzésen vagy a mérkőzésen belül. Az utolsó ifiévben már ott tartottunk, hogy azt mondta edzésen: “Süni megmondja, mit fogunk csinálni” – és ez nem cinikus megjegyzés volt, hanem komoly feladat… 🙂
Aztán ez egy kicsit visszaszorult, aztán akkor jött elő újra, amikor Egerbe mentem vízilabdázni. Később Olaszországban nagyon megérintett az ottani edzéselmélet, vízilabdaközeg, az, ahogy hozzáállnak a mérkőzésekhez, az edzésekhez. Mindent újra kezdtem írogatni, akkor persze már a játékoskarrierem vége felé jártam, 30 körül lehettem. Minden nap benne volt már a fejemben, hogy szeretnék edző lenni, akár felnőtt szinten dolgoznék.
Örök hálával tartozom Gerendás Györgynek, aki – miután Szolnokra jöttem, majd a BVSC-hez – hívott, hogy az általa kialakított új ferencvárosi projektben vegyek részt edzőként.
Egyébként akkor már volt OB1-es megkeresésem edzői munkára, de azt még korainak éreztem. Aztán az utolsó évemben jött egy porckorongsérv, ami miatt már nagyon nehéz volt minden nap. Ekkor jött Gerendás Gyuri és Varga Zsolt ajánlata, hogy legyek én a másodedző. Onnantól pedig adott volt minden.
Egyébként már megegyeztünk, amikor érkezett az OSC ajánlata vezetőedzői posztra a következő évtől. Na, az nehéz pillanat volt. Harcolni kellett az egómmal, hogy elmenjek-e azonnal az OB1-be, egy topcsapathoz, de aztán több dolog visszatartott. Elsősorban a Fradihoz való kötődésem, ami a mai napig tart. Gyerekkoromtól, hatéves koromtól 23 éves koromig ide tartoztam, a köztes időszakban pedig a Fradi a csőd közepén volt, hál’ Istennek, olyan vezetők kerültek oda, akik visszaállították a klub renoméját, így újra beszélhetünk Ferencvárosról.
Meg kellett magam győzni arról is, hogy nem vagyok még kész az edzősködésre. Tudtam, vagy bocsánat, inkább gondoltam, hogy jó edző lehetek, viszont azt is átéreztem, hogy első éves edzőként óriási buktatókat rejt az, hogy elmegyek egy top csapathoz.
A Fradiban kezdtem el dolgozni és ez volt a lehető legjobb döntés. Utánpótlásedzőként kezdtem, olyan csapatot vettem át, amelyik 33 góllal kapott ki a KSI-től, B csapat volt és a szezon végén egészen szépen kiegyenesedtünk. Ezek nekem óriási tapasztalások voltak. Kiteljesedhettem és közben részt vehettem a Ferencváros történetének alakításában másodedzőként, sőt, a válogatottnál is másodedző lehettem. Végigjártam azt a ranglétrát, amit végig kellett járni ebben a szakmában.
(Folyt. köv. – a második rész fő témái: az FTC, a válogatott és a sportág népszerűsége [népszerűtlensége])