Válogatottunk stábjának fontos tagja Goschi Gabriella sportpszichológus. Vele – munkája természetéből adódóan – ritkán készül interjú, hiszen a játékosok mentális állapotára vonatkozó információk nem tartoznak a nyilvánosságra. Mivel azonban a magyar csapat dohai szereplése mögött – egyes nyilatkozatok és talán a látottak alapján is – jó eséllyel lehettek mentális okok, igyekeztünk feltérképezni ezek hátterét, bemutatva egyúttal a sportpszichológus munkáját. Háromrészes cikksorozatunk első darabja két hosszabb rádiós beszélgetés összegzése, majd ezt követi a szakemberrel – immár Doha tapasztalatainak birtokában készült – kétrészes vlv-interjú.
HAZAFUTÁS (2023.10.31.) – Sportrádió
HAZAFUTÁS (2023.11.21.) – Sportrádió
Goschi Gabriella, a férfi válogatott sportpszichológusa, a Sport és Lélek Sportpszichoterápiás Egyesület alapítója és elnöke maga is élsportoló volt, magas szinten kosárlabdázott, öt évig pedig edzőként szerzett fontos tapasztalatokat. Nyolc esztendeje dolgozik Varga Zsolttal, saját bevallása szerint ő is ott volt az FTC pólócsapatának sikereinél és nehézségeinél ebben a hosszú időszakban.
A szakemberrel a Sportrádió, Szegő Tibor folytatott két, nyilvánosság elé tárt hosszabb beszélgetést. Az első tavaly október utolsó napján, a második november 21-én jelent meg. E beszélgetések általunk legérdekesebbnek ítélt tartalmi elemeit foglaljuk össze.
A pszichológus jelenléte az élsportolók felkészítésében ma még nem számít természetesnek. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy – legalábbis – a vízilabdázók szép lassan elfogadják, némelyek talán már kifejezetten igénylik is, hogy a mentális állapot befolyásolásához is segítséget kapjanak, miként a testük “karbantartásához” a masszőrtől vagy a helyes táplálkozáshoz a dietetikustól. Hogy a sportoló teljesítménye elérje a maximumot, ahhoz nagy tudatosságra van szükség, sokféle tudományterület képes ebben segíteni.
A szakember szavai szerint maga Varga Zsolt szövetségi kapitány is érezte a sportpszichológia bevetésének szükségességét. Egyre jobban átlátta, hogy egy sor olyan nehézséggel találja szemben magát, amelyek megoldásához sem sportolóként, sem edzői tanulmányai során nem kapott eszközöket.
A közös munka együtt gondolkodással kezdődött meg, s a beszélgetések során Varga Zsolt maga fedezett fel olyan “kontrollpontokat”, amelyek alapján a korábbiakhoz képest más módon kezdte el megoldani a problémahelyzeteket.
A játékos mindig elképesztő módon akarja a sikert, a győzelmet, hiszen ezért sportol, ezért száll vízbe. Azt viszont, hogy miként tud helytállni egy adott mérkőzésen, hogy mennyire tudja kiadni tudása maximumát – nagyon sokféle lélektani tényező is befolyásolja.
Elsősorban magát a sportolót kell “megtanítani” arra, hogy tudatos legyen, pontos önismeret segítségével alakítsa saját motivációját, meglássa azokat a momentumokat, jelenségeket, amelyek segítik vagy éppen rontják a teljesítményét. El kell érni, hogy az illető “rálásson” saját lélektani állapotára, értékelje érzelmeinek hatását a tevékenységére. Mindez természetesen egy hosszú folyamat, egy módszer, egy hozzáállás, egy lehetőség, amit el kell tudni sajátítani és aztán a napi gyakorlatban folyamatosan alkalmazni.
És e folyamat során nem az “eredményesség”, hanem a “fejlődés” a kulcsszó. Rálátni saját lélektani állapotunkra, érzelmeink kihatására a teljesítményünkre, a folyamatos tapasztalás eredménye lehet és ebben ad nagy segítséget a sportpszichológus.
A rádiós beszélgetések egyik legérdekesebb része volt, amikor a szakember arról beszélt, hogy ezt a szemléletet az edzőképzés során is tanítani kellene, sőt már a legfiatalabb korban el kellene kezdeni a fentebb elmondottak elsajátíttatását a pólós palántákkal. A Fradinál ez már folyik, a Nyéki Balázs irányította zöld-fehér utánpótlásnál belső továbbképzési rendszer épült fel az edzőknek, sőt a gyerekekkel is történtek olyan jellegű beszélgetések, amelyek eddig nem ismert módon világították meg számukra a koncentráció, a figyelem jelentőségét. Volt gyermek, aki ilyen foglalkozáson értette meg, hogy miért hagyott ki fontos szituációban egy ötméterest. Röviden szólva: gyereknyelven adtak eszközöket mentális problémák megoldására a gyerekek kezébe.
“Az önismeretre való nevelés, az, hogy a gyerek megértse saját működését – ez a legfontosabb dolog. Ha ezt bele tudnánk venni a sportolók és az edzők mindennapi képzésébe, hatalmas hatékonyságnövekedés történne, javulna a sportolói “jóllét” és az eredményesség is” – állítja a sportpszichológus.
E ponton a beszélgetőpartnerek rátértek a válogatott játékosok mentális helyzetének taglalására. Nagyjából szó szerint idézzük ezeket a mondatokat:
“- Belegondoltál abba, hogy neked mint sportpszichológusnak – szerintem – ugyanolyan felelősséged van, mint Vogel Somának vagy Jansik Szilárdnak? Tehát, ha kikap a csapat, akkor te is hibás vagy!
– Ez így van!
– És hogy kezeled ezt?
– Azt gondolom, hogy pont úgy kezelem, mint amire tanítom a sportolóimat. Kitűzzük, nyilván a szövetségi kapitány meg az elnök kitűzi a célt, hogy az olimpián aranyérmet kell hozni vagy a világbajnokságon olimpiai kvótát kell szerezni. És ennek a célkitűzésnek kell nekem is alárendelnem nemcsak a mindennapjaimat, de a velük való munkát is. Tehát ugyanolyan tudatosan fel kell építenem azt, hogy hogyan fogok a csapattal az egyéni terápiás helyzetekből eljutni oda, hogy egy komplex csapatidentitás fölépül, ami jóllétben tud majd eredményeket hozni. És nekem felelősségem figyelni azt, hogy melyik játékos hogyan van, felelősségem figyelni azt, hogy a szövetségi kapitánynak mire van szüksége, s az alá dolgozzak be és tegyek meg mindent azért, hogy az “itt és most”-nak a feladataiban a legmaximálisabban végezzem el én is a munkámat. Mint a játékos is, aki az edzésmunkájában arra figyel, hogy az aznapi edzéséből kihozza a legtöbbet.
A mindennapi fejlődésünkre figyelünk. A játékos tudja: ahhoz, hogy majdan az olimpián jól szerepeljen, már most meg kell kezdeni a munkát például pszichológiai szempontból is (…), akkor tudjuk ezt megvalósítani, hogyha nem a kitűzött eredményen van a fókusz, hanem a mindennapok helyzetein. Ugyanúgy, mint ahogy az olimpiai döntő közben sem arra kell gondolni, hogy aranyat szeretnénk elérni, ezt el kell felejteni. Csak a pillanat számít, a pillanatnak megfelelő információfeldolgozás, mert hogyha az adott pillanatban, egy ötöslövésnél vagy egy fór megjátszásánál én azon gondolkodom, hogy mi lesz, “ha majd ezt belőjük egy másodperc múlva”, akkor a figyelemfókusznak egy része a jövőbe elvetül. Magyarán: a pillanatnyi információnak csak a felét dolgozza fel az agy. Tehát nem azért hibázik a sportoló, mert elfelejtett vízilabdázni, hanem azért, mert a maximális információnak csak a felét kezeli és aszerint dönt. Nem figyeli azt, hogy mondjuk a kapus merre mozdul mikromozgással, vagy hogy az ellenfél milyen ellentaktikára készül, vagy például azt, hogy az előtte blokkoló kéz néhány centivel odébb van az ideális pozíciónál – ezek lesznek azok a faktorok, amitől a kivitelezés pontosan sikerül és gólt szerzünk vagy éppen kapufát lövünk.”
Goschi Gabriella fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a szövetség vezetése biztosította a csapat melletti sportpszichológusi munka lehetőségét. Ezt maga a szövetségi kapitány is a munka elengedhetetlen részének tekintette és így is kommunikált a csapat felé. Nemcsak azt érzékeltette, hogy itt hasznos dologról van szó, hanem azt is tudatosította, hogy a játékosoknak komoly felelősségük van ezen a téren.
“A következő legfontosabb dolog pedig az volt, hogy…, azért azt éreztük, hogy a csapaton belüli kapcsolatokon való munka kulcskérdése lesz a sikerességnek. És itt megint Zsolt szabályrendszere alapozta meg a munkát, meg a fiúk hozzáállását. Az én dolgom pedig az volt, hogy ezt a bizalmat hitelességbe fordítsam. (…) A legtöbb játékossal ez a harmónia megteremtődött, megértették, megérezték, inkább ezen van a hangsúly, hogy hol fogok tudni nekik segíteni. Azt is megértették, hogy bizalommal lehetnek irányomban, hiszen a titoktartás kötelez és nagyon sok olyan esetben, ahol mondjuk tágabb körben kellett helyzeteket kezelni, tudták: abban is segítek, hogy mondjuk másik játékossal vagy magával az edzővel bizonyos kérdéseket kommunikáljanak.
A támogató szerepemet megérezték és hiába élsportoló, hiába nagy sportoló, hiába olimpikon – ember. És minden embernek vannak olyan nehézségei, amikben jó, ha nem marad egyedül. És hogyha én erre rá tudok érezni, rá tudok tapintani, akkor a legnagyobb sportolókat, a legnagyobb bajnokokat is meg lehet nyerni ennek a munkának.”
A riporter rákérdezett annak a tehernek a hatására, amely a sportág hagyományaiból adódik, hiszen a férfi pólósoktól mindenki aranyat vár – különösen az olimpiákon. Vajon miként viselik ezt a terhet azok a fiatalok, akiket most épít be a csapatba a szövetségi kapitány?
A sportpszichológus szerint a lényeg a fokozatosságon van. Az idősebb játékosok nagyon szépen rátalálnak a mentor szerepére, részben folyamatosan adják át a stafétabotot, de másrészt követelnek is a fiatal játékosoktól. A bánásmód viszont nem agresszív, hanem támogató.
“Szerintem a csapat légkörét – és ez Zsolt irányítása alatt fontos elvárás – az egymás iránti tisztelet, a megfelelő kommunikáció kell, hogy jellemezze. Ugye, rengeteg éles, feszült helyzet van egy felkészülési időszakban, hát még egy tornán. A sportpszichológiai munka része volt, hogy a bizalom megteremtődjön a játékosok között, hogy a “görgetett feszültségeket” kioldjuk egy-egy kapcsolatból és ebbe a munkába a játékosok a legnagyobb alázattal álltak bele. Azt gondolom, hogy nagyon szép órákat éltek meg, amikor egy egészen mélyebb szinten tudtak kapcsolódni egymáshoz. És amikor ezek az emberi kapcsolatok a helyükre kerülnek, tényleg bizalmon alapulnak, meglátják, megértik, hogy ezt vagy azt a dolgot a másik miért úgy csinálta, abban a pillanatban… a következő mérkőzésen egész más áramlással, egész más érzékeléssel tudnak jelen lenni egymás játékára is hatva. Ezek azok a kulcsok, amik fontosak.”
“- Általában Magyarországon, ha az adott év kiemelkedő világversenyén a magyar válogatott nem jut a legjobb négybe, akkor leváltják a szövetségi kapitányt. Hívják őt Benedek Tibornak, Märcz Tamásnak, bárkinek.
– Ebben a nyomásban, elvárásrendszerben kell dolgoznunk. Ez egy olyan alap, mint hogy reggel felkelünk. Az én dolgom az, hogy mind a szövetségi kapitányt, mind akár a játékosokat megsegítsem, hogy ezt a nyomást hogyan kezeljék. De azt gondolom, hogy ez azért nem egyedi dolog. A legnagyobb sportolóink, olimpikonjaink mindig győzelmet várnak el önmaguktól. Azért tartanak ott, mert nyerni akarnak. A reménységeitől a szövetség is eredményt vár el, hiszen a sportág következő négy éve akár financiálisan is ezen múlik. Tehát ezt a nyomást nemcsak a vízilabda-válogatott érzi, hanem Magyarország összes élsportolója. Nekünk sportpszichológusoknak dolgunk segíteni őket abban, hogy egyrészt ezt a nyomást hogyan kezeljék, másrészt, hogy megértessük: ennek a nyomásnak egy része nem az övék. Valahogy mégis tehermentesíteni őket, hogy csak arra koncentráljanak, amit kontrollálni képesek. Hiszen, ha egy olyan dologért vállalok felelősséget, amit nem tudok kontrollálni, akkor az alapvetően szorongást okoz. Ha a szorongásom megnő egy értéken túlra, akkor kiesek abból az optimális zónából, amiben a legjobb teljesítményt tudom hozni. Éppen ezért végig kell nézni azokat az elemeket, amelyek ezt a teljesítménynyomást okozzák – ezek néha külső, néha belső, néha financiális, néha bármilyen más elvárások, és ezeket külön-külön kezelni, optimalizálni kell egészen addig, amíg a sportoló el fogja bírni azt a bizonyos nyomást.
– Foglalkozol-e Varga Zsolttal, felkészíted-e őt arra, hogy sikertelenség esetén nem ő fogja folytatni?
– Azt gondolom, hogy nem erre kell felkészíteni, hanem arra, hogy ezt a nyomást hogyan tudja ő is elviselni. Természetesen az edzővel is dolgozom az edzői feladatkörök mentén. És hogyha már a teljesítménynyomást nézzük, akkor például az, hogy egy játékos teljesítményhelyzetben optimális nyomást érezzen, annyit, amennyit ő elbír és kontrollálni tud, annak egy része az edző munkáján, az edző önismeretén alapul. Azon, hogy miként kezeli azt a feszültséget, szorongást, ami abból adódik, hogy a helyzet akár az ő pozícióját, akár a sportágét is érintheti.
Ezt az edzői szorongást a sortoló nem észlelheti a vízben, nem öntheti őt el az indulat, ezeket a tényezőket mind-mind kontrollálni kell. Tanulni szükséges, hogy egy edző a legnehezebb téthelyzetben hogyan tud egyrészt nagyon karizmatikusan, nagyon motiváltan, nagy bizalommal, elvárásokkal jelen lenni a játékosai felé, ugyanakkor a saját feszültségét, frusztrációját, szorongását vagy éppen a pillanatnyi mélypont hatását – nem megy még a csapatnak, vagy kihagytunk egy nagyon fontos helyzetet, amivel el lehetett volna dönteni egy meccset már akár a harmadik negyedben -, ezek frusztrációját önmagában kell tartania. Nem öntheti rá a sportolóra, hiszen akkor ezzel a többlettel a sportoló szétesik a vízben. Ez egy dupla intervenció, az edzőnek magának is kell dolgoznia önmagán és az önismerete mentén ezeket a teljesítményhelyzeteket kezelnie szükséges. Ekkor tud jó támogatója lenni a partról a csapatnak, annak is, aki a partról éppen beugrik a vízbe és annak is, aki bent a vízben téthelyzetben eldöntheti a csapat sorsát. Ha ilyen szituációban csak magát azt a pillanatot kell a sportolónak megélnie, akkor “optimalizálódik”, és ha optimumban, jól van, akkor teljesítményhelyzetben a sportoló mindig a legjobbat hozza ki magából.”
A rádiós beszélgetés az Eb-felkészülés időszakában zajlott és Goschi Gabriella kitért a Varga Zsolt-féle stratégiai tervre is, amely a párizsi olimpia felkészülési folyamatának első állomása volt:
“- Egy olimpiára gyakorolni kizárólag edzésen nem lehet, nincs olyan lélektani állapot, nem állnak olyan helyzetek elő, mint egy olimpián. De hogy egy olimpiai döntőben lélektanilag, stesszkezelésben, fókuszáltságban maximumot tudjon hozni a sportoló, ahhoz előtte ezt be kell gyakorolni. A szereplés biztonságban, a kvóta megvan, s ebben az időszakban adódik két világverseny ebben a felkészülési időszakban. Azt gondolom, Zsolt nagyon jól csinálta, hogy ezt a két világversenyt két különböző célrendszerrel határozta meg. Nem az eredmény az elsődleges cél, hanem az, hogy kipróbáljon játékosokat, hogy a játékosok kipróbálják magukat, akár más szerepkörben, hogy a csapategység épüljön – abszolút markáns része ez a két világverseny az olimpiai felkészülésnek. Ezeket két önálló célrendszerrel használjuk fel ahhoz, hogy az olimpiára tényleg a lehető legjobban tudjunk felkészülni.” (Folyt.)
(Következő cikkünkben Goschi Gabriellát arról faggatjuk, hogy miként zajlott a munka a válogatott játékosokkal az elmúlt másfél évben.)