Riportalanyunk, Pintér Noah korosztályos Európa-bajnok, ugyanezen verseny MVP-je, komoly tornát nyert – szintén utánpótlásszinten – Amerikában. És hogy ezen tények mellett mi teszi különlegessé ezt az interjút? Hát az, hogy Noah mindössze 14 éves! Hogyan lehet hosszú, tartalmas interjút készíteni valakivel, aki, bármekkora tehetség is, pályája elejének az elején tart, s egész eddigi életútja talán néhány mondatban összefoglalható?
Erre az interjúra mégis szükség van. Pintér Noah ugyanis különleges ember – ennek kell kiderülnie valahogy a beszélgetés írott változatából. Fussunk hát neki. Egy biztos. Valahogy meg kell tudni, miként állhatott elő az a helyzet, hogy ez a srác 14 évesen volt a 15(!) évesek Eb-győztes válogatottjának CSAPATKAPITÁNYA, miközben ugyanezen a tornán ő szedte össze a sapkákat és a labdákat, mert ő volt a csapat legfiatalabb tagja. De hisz ilyen a világon nincs!
Az interjút már a podgoricai U15-ös Eb végén megbeszéltük, azóta még egy új fejlemény indokolja a bővebb tájékoztatást. Noah 8 éves UVSE-s múltat követően a Honvéd csapatába igazolt.
A beszélgetés abban is rendhagyó, hogy négyen ülünk az asztalnál, Noah, az ő édesapja, a Honvéd megbízásából a fiatalember személyes fejlődését segítő mentor, Hosnyánszky Norbert és az újságíró.
Először szimpla bemutatkozást kértem.
PINTÉR NOAH a vlv-nek:
– Pintér Noah vagyok, 14 éves. Hétéves korom óta vízilabdázok, az UVSE-ben kezdtem. Most átigazoltam a Honvéd csapatába. Kapás szélen, kapás hátsó oldalon játszom, általában a két évvel idősebbeknél szoktam szerepelni, esetleg már az ifiknél is. Idén márciusban debütáltam a felnőtteknél, az OB1-ben, a BVSC ellen.
– Hogy kerültél a vízilabda közelébe? Milyen volt az első időszak?
– Apukám vízilabdázott. Én először az úszással próbálkoztam és amikor azt már kicsit unalmasnak tartottam, átváltottunk a vízilabdára. Mackó bá’-val (Korényi Istvánnal – a szerk.) kezdtem, egy nyári táborral még a Palatinus strandon. A nyári tábor arról szól, hogy reggel 8-tól délután ötig ott vagyunk és edzünk, együtt a többiekkel, s jól érezzük magunkat. Aztán – minél idősebb az ember (hm…, – a szerk.) annál inkább előtérbe kerül a megfelelő kondíció megszerzése, vagyis egyre nehezebbek az edzések.
Kezdettől szerettem, hogy ez csapatsport, van egy közeg, amelyben jól érzem magam.
– Mennyi idő telt el, mire elkezdtél versenyszerűen játszani?
– Tizenegyéves koromban, Kis Józsi bá már beírt a serdülő bajnokságba, amikor még a gyerekkorosztályhoz tartoztam. Akkor, nála kezdtem el igazán komolyan venni a vízilabdát.
– Volt már a fejedben olyasmi, hogy ebből komoly vízilabdakarrier lehet?
– Akkor még nem. Azért jártam le és azért “húztam meg” az edzéseket, hogy a hétvégén tudjak gólt lőni, jól játszani. Az volt a cél, hogy legyen sikerélményem, jól érezzem magam.
Az első komoly évünk Korényi Balázzsal volt, a gyermekbajnokságban szerepeltünk. Balu bá’, ugye, nagyon jó edző, szakmailag és a pszichológia szempontjából is nagyon jól bánt velünk, ott már kicsit komolyabban vettem a vízilabdát, voltak céljaim – rövid távúak és hosszú távúak is – a jövőt illetően. Szerintem ő szerettette meg velem a vízilabdát.
– Ezeket a rövid távú és hosszú távú célokat hogy kell elképzelni?
– Az volt a “legrövidebb távú” célom, hogy nyerjük meg a bajnokságot. Hittünk abban, hogy erre képesek vagyunk – ezt Balu hitette el velünk. Nem tartottak minket esélyesnek, de megnyertük a gyermekbajnokságot, Balunak igaza lett…
– Ez nagy szám volt? Kik voltak a favoritok?
– A KSI, a Fradi, az OSC, a Szolnok. Az előző évben mi az alsóházban lettünk elsők, nem voltunk esélyesek, meglepetés volt az aranyérmünk.
– Mivel nyertetek? Annyit fejlődtetek év közben?
– Az az év is fontos volt, amikor alsóházasak voltunk, ott szereztük meg, még Józsi bá’ révén az alázatot, Balu pedig nagyon hitt bennünk és részben ennek hatására mi is hittünk egymásban.
– Ez mikor volt?
– 2021-ben.
– Történelmi távlatok… 🙂 De akkor már a saját korosztályodnál idősebbeknél játszottál.
– Igen, ez a 2007-es születésűek csapata, bajnoksága volt, én 2009-es vagyok.
– Ott te még kiegészítő ember voltál vagy már rád épült a csapat?
– Nem akarok nagyképű lenni…, szerintem fontos tagja voltam a csapatnak.
– Hogy jöttek a válogatottbeli meghívók?
– Akkoriban működött egy szigorú szabály: mindenki csak a saját korosztályában lehetett válogatott, nem volt mód “felfelé” játszani, vagyis idősebbek közé nem lehetett bekerülni. (A szerkesztő megjegyzése: ezt a követelményt a korszerűsített utánpótlásképzés irányítója, Benedek Tibor állította fel, abból a józan megfontolásból, hogy egyes fiataloknál tovább tarthat az érési folyamat, később derülhet ki, hogy az illető tehetséges, ezért nem jó, ha a fiatalabb “titánok” elveszik a szereplés lehetőségét tőlük. Később aztán ez a szabály enyhült, legalábbis megszűnt a kizárólagossága – éppen Pintér Noah volt az első, akinek “felfelé játszását” Vincze Balázs, Benedek Tibor UVSE-s utódja kezdeményezte.)
Ennek ellenére azt tűztem ki célul, hogy 2009-es születésűként bekerüljek a 2008-asok válogatottjába. Ez sikerült is.
Először a Margitszigeten, aztán a BVSC-nél edzettünk, Juhász Zsolt, Balázs Miklós és Bóta Krisztián kapusedző irányításával. Reggel 7-től 8.30-ig volt kondi, onnan mentünk vízbe, 11-ig, és voltak délutáni edzéseink, videózásaink is. Ez ment 3-4 hétig. Az első tornánk Duisburgban volt. Négy napig voltunk kint, naponta két meccset játszottunk és másodikok lettünk. A horvátok lettek az elsők, akiket megvertünk, de Montenegróval döntetlent játszottunk, az olaszoktól pedig kikaptunk.
Pár nap pihenő után Horvátországban edzőtáboroztunk, együtt a horvátokkal. Később ennek nagyon megnőtt a jelentősége, mert éppen a horvátokat kaptuk az Európa-bajnokság negyeddöntőjében. Nagyon sokat számított, hogy megismertük őket az együtt töltött három-négy nap alatt.
– Akkor most jövök elő azzal a kérdéssel, amire leginkább kíváncsi vagyok. Ebben az életkorban egy esztendő is nagyon sokat számít. Hogy lehetséges az, hogy 14 évesen csapatkapitánya lehettél a 15 évesek válogatottjának? Ezt nagyon nehéz elképzelni.
– Én akartam a csk lenni, kitűzött célom volt ez! Úgy éreztem, hogy a többiek közül ezt senki nem ambicionálja, engem viszont nagyon vonzott a feladat. Nagy dolognak tartottam mindig, ha valaki egy ilyen közösségben csapatkapitány, főleg, ha az a magyar válogatott.
– Ehhez mindenféle más tulajdonság is kell, nem elég, ha valaki jól lő. Bár azt nem tudom, hogy mik a kritériumok az alsó korosztályokban.
Pintér Zoltán, az édesapa:
– Noah kifejezetten unja, utálja a gyengébb ellenféllel szembeni meccseket. Ezért játszik szívesen a nagyobbak között, akol komolyabban kell küzdeni. Azt sem bánja, ha elveszíti az adott küzdelmet, de ő harcos. Mindig kitűz valami célt – most már olyanokat, amelyek el is érhetők -, és akkor azért küzd. Ő ment oda Juhász Zsolt szövetségi edzőhöz és megkérdezte: mit kell ahhoz tennie, hogy ő lehessen ennek a csapatnak a kapitánya. Juhász Zsolt meglepődött, először elhárította a kérdést, hogy majd beszélnek róla. De ez a helyzet Noah-t borzasztóan motiválta, még egy lapáttal rátett, még többet úszott, még jobban odafigyelt. Minden edzésen küzdött, hogy bebizonyítsa: ő erre alkalmas. És ami különösen fontos: nem felejtette el, hogy ő a legfiatalabb a csapatban, edzés után ő szedte össze a sapkákat és a labdákat. Szó nélkül. Csapatkapitányként is.
– Mit szóltak a társak? Mert azért ez a fajta “tevőleges elhivatottság” kiválthat ellenszenvet, valljuk be…
– Leültem velük és megkérdeztem tőlük. Azt mondták, hogy őket ez a helyzet nem zavarja. Később sem voltak az életkorommal kapcsolatos beszólogatások.
– És ezt a státuszt a játékoddal megalapoztad valamennyire? Mert azért az, hogy igyekszel az edzésen, meg látják, hogy gyors vagy, hogy mindent beleteszel – az egy dolog. De amikor nagy a tét, fontos, hogy a csapatnak jól menjen, valamiféle irányító szerepkört el kell látni a játékban és a kommunikáció terén is egy csk-nak…
– Edzéseken is nagyon sokat üvöltözök, hogy “Gyere vissza!” stb, és nagyon élvezem ezt a szerepkört. Sanyi bá’ (Cseh Sándor – a szerk) még rám is szólt, hogy minek üvöltözök az edzésen, itt azért még nem kell… 🙂
– A meccseken, akár a játékpercekben, akár a kiosztott taktikai feladatokban ez megjelenik? Zsolt figyelembe vette ezt az új státuszodat, alapoz erre?
– Szerintem igen. Mondjuk, ha valaki visszanézi a meccseket, azt látja, hogy rengeteget kinéztem rá, valamiféle megerősítést várva. Az edző hangja sokszor nem hallatszik bent a vízben, fontos, hogy legyen bent valaki, aki irányítani tud ilyenkor.
– Ehhez viszont már kell valamiféle rutin, taktikai érettség, hiszen tudnod kell, mire gondol, mit vár el az adott szituációban az edző, tehát mi az, amit te szorgalmazol helyette.
– Persze.
Apa az összes meccsemet videóra veszi. Ezeket rendszeresen átbeszéljük, elemezzük, ez nagyon sokat segít annak a taktikai érettségnek a megszerzésében, amire célzol. Egyedül is sokszor nézem vissza a mérkőzéseimet, az első időben elsősorban a góljaimra voltam kíváncsi, de most már a védekezést, a blokkolásomat is elemzem.
– Megnyertétek az Eb-t. Ez a te életedben mekkora jelentőségű dolog?
– Először is: ez a csapat sikere volt! Ami engem illet, elég maximalista vagyok, nehezen mondom ki azt, hogy elégedett vagyok valamivel. Egy kis időnek most is el kellett telnie, hogy ne azt keressem, ami esetleg még hiányérzetet kelt bennem. Ez egyébként tanulság: igyekszem magam arra trenírozni, hogy amíg csinálom, mindig jobbra törekedjek, de amikor vége van, próbáljak örülni annak, amit sikerült elérni. Boldog vagyok, hogy megnyertük az Eb-t!
– Hogy gondolsz a vízilabdára a saját jövődet illetően? Mi a hosszú távú terv?
– Az a célom, hogy két év múlva kikerüljek az U19-es világbajnokságra.
“Civilben” pedig: jó lenne a Stanfordon tanulni, diplomát szerezni és nagyon jónak lenni abban, amit csinálok.
– Hogy jön pont a Stanford?
– Tavaly nyáron voltam Amerikában Szalai-Bobrovniczky Bálinttal együtt, az U16-os korosztályban amerikai bajnokok, a szintén U16-os junior olimpián pedig bronzérmesek lettünk. Ez utóbbit a hatalmas kiterjedésű Stanford Egyetemen rendezték meg, nagyon megtetszett az a helyszín. Az amerikaiak rendkívül lazák, nyugodtak, barátságosak, jó lenne ott tanulni majd.
– Hova jársz iskolába? Hogy telnek a napjaid, amikor nem vízilabdázol? Vannak-e barátaid?
– Eddig egy orosz iskolába jártam – mindent oroszul tanultam, a matekot is, az angolt is. Azért alakult így, mert öt évig Kazahsztánban éltünk, utána apa azt szerette volna, hogy maradjon meg az orosznyelv-tudásom, ez még jól jöhet. Most már gimnáziumba fogok járni, a Kölcseybe. Kicsit izgulok, mert nagyon új lesz az egész, eleve az, hogy mindent magyarul tanulok majd.
Szabadidőmben általában a barátnőmmel szoktam lógni, ő is vízilabdázik, Tiba Pannának hívják. Amikor vele vagyok, az nagyon kikapcsol, jó kedvem van olyankor, jobb programot nem tudok elképzelni.
– A kütyük? A telefon?
– A telefonomat általában két dologra használom, tiktokozok és a barátnőmmel beszélgetek.
– Van elképzelésed arról, hogy ha nem lenne vízilabda, mihez kezdenél? Mi szeretnél lenni?
– Ügyvéd vagy kereskedő.
– Térjünk vissza a vízilabdához. Még nem beszéltünk a vízilabdával kapcsolatos (nagyon) hosszú távú terveidről.
– Nyilván szeretnék minden korosztályban, ahol, csak játszhatok, Európa-bajnokságot, világbajnokságot nyerni, felnőttként pedig olimpiát. De azzal tisztában vagyok, hogy maximum 36 éves koromig csinálhatom, utána nem lesz vízilabda.
– Ennyire megfontolt gondolkodást senki nem vár el tőled, hogy most, 14 évesen már a 36+-os időszakra gondolj. De azért gondolsz?
– Kell azzal foglalkozni szerintem akár már most is, hogy mi lesz a vízilabda után. Negyvenévesen még mindig van hátra… jó esetben még negyven év.
– Féltem, hogy mennyit mondasz…! 🙂
– …mivel azt már nem vízilabdával töltöm majd, azzal is foglalkozni kell.
– Gondolom, hogy a vízilabdát élvezed.
– Nagyon!
– Melyik részét? A meccseket, az edzéseket, a közeget? Mi az, ami leginkább tetszik?
– Elsősorban a meccseket! Úszni utálok, szerintem azt senki sem szereti. A közeget is szeretem, de szerintem a legjobb része az a meccs.
– És ezen belül? A góllövés? Tud neked akkora sikerélményt adni egy blokkolás, mint egy gól?
– Persze. Szeretek gólt lőni, de például amikor az Európa-bajnokság döntőjében sikerült blokkolnom egy lövést, annak jobban örültem, mint a két gólomnak.
– Szerinted mi az, ami téged kiemel, azt eredményezi, hogy idősebbek között is jól teljesítesz? Mi az a tulajdonság, készség, képesség?
– Szerencsés vagyok már a tehetséget illetően is – ezt én kaptam. Emellett szorgalmasnak tartom magam és talán még azt említeném, hogy nem ijedek meg, ha döntő pillanatban el kell vállalni egy lövést, nincs rajtam nyomás. Bekkelésben és centerezésben nem vagyok annyira penge, a lövéseim viszonylag jók, a passzaim is. És ha azt nevezik játékintelligenciának, hogy az ember gyorsan fel tudja mérni az adott szituációt, akkor talán ez is jellemző rám. Jó a helyzetfelismerésem, ami talán annak köszönhető, hogy már rengeteg mérkőzést játszottam, a saját korosztályom bajnoksága mellett az egy évvel és a két évvel idősebbeknél is.
– Tudom, hogy Dumi a példaképed. Miért?
– Nagyon sokan szeretik őt, én is, elsősorban azért, mert váratlan dolgokat csinál.
– Amennyire tudom, ezek többnyire nála sem zsigerből jönnek, szisztematikusan készül egy-egy megoldásra – akár évekig is…
– Ma már én is sok mindent előre elhatározok, például ha meg akarok próbálni egy bizonyos fajta lövést, akkor igyekszem úgy alakítani a helyzetet, hogy sikerrel hajtsam végre a mozdulatot.
Pintér Zoltán, az édesapa:
– A gyerekeknek általában a sablonmegoldásokat tanítják és a fineszes megoldásokat, mint például Dumi ütemtelen lövései vagy Hosi csavarja – nem szeretik az edzők. Sokkal inkább leszoktatni akarják ezekről a gyerekeket, ne szórakozzon, hanem simán lője be. Pedig, ha az alapokat megtanították, kicsit engedni kellene az extrém megoldásokat is.
– Az eddigi sikereid után milyenek voltak a visszhangok? Mennyire érezted az Eb-győzelem jelentőségét?
– Nagyon sokan gratuláltak, nemcsak az UVSE-nél, hanem más egyesületektől is, az amerikai edzőm is üzent.
– Megválaszoltad egyenként?
– Igen.
– A Honvédba igazoltál – ez azért elég nagy változás. Miért? Mire számítasz?
– Az a cél, hogy két év alatt felépítsenek, felkészítsenek az OB1-re.
Már 8 éve jártam az UVSE-be, nyilván nehéz döntés volt, mindenkit szeretek ott, az edzőktől kezdve a játékosokig, akik a barátaim, de úgy döntöttünk, hogy kilépek a komfortzónából. Reméljük, hogy ez fejlődésre fog inspirálni, hiszen új közegben kell bizonyítani. Az UVSE-ből úgyis el kellett volna mennem, ha nem most, akkor két év múlva, hiszen egy utánpótlásnevelő egyesületről van szó. Most így már eleve abban a csapatban vagyok, úgy készülök, hogy a felnőttbe kerülésnek meglegyenek a feltételei, ehhez maga az a klub nyújt segítséget, amely majd felnőttként is számít rám.
Pintér Zoltán, az édesapa:
A Honvéd ajánlata az volt, hogy sok egyéni edzéssel segítik Noah fejlődését annyira, hogy két év múlva alkalmas legyen a felnőtt csapatban való szereplésre. Két nehéz esztendő jön, sokat kell a fiúnak dolgoznia, de a Honvédban minden alapvető feltétel megvan – kezdve azzal, hogy olyan mentor foglalkozik személyesen vele, mint Hosi, aki nemcsak a tudásából ad át, hanem a felnőtté válás folyamatát is segíti majd. Nem volt nagyon nehéz döntés. Azt kellett megérteni, hogy nem a serdülő és az ifibajnokságban elérhető érem csillogása a legfontosabb, hanem az, hogy Noah-t beépítsék egy olyan felnőtt csapatba, amelyben szerintem bármelyik, az ifiből kiöregedő és a felnőttpályafutását megkezdő vízilabdázó örömmel játszana. Mindemellett nemcsak én vagyok hálás szülőként az UVSE-nek, hanem Noah új klubja is azért, hogy eljuttattak egy fiatal játékost erre a szintre.
– Idegenlégióskodás? Más országban szerepelni? Foglalkoztat ez?
– Persze. Nyilván a Reccóban való esetleges majdani szereplés foglalkoztat, hiszen egymásután nyerik a BL-t. Más külföldi csapat nem nagyon érdekel.
– Csak a Honvéd, csak a Recco?