Hetvenkét esztendős korában elhunyt Csapó Gábor olimpiai bajnok, világbajnok, Európa-bajnok vízilabdázó. Pályafutása néhány gyönyörű pillanatának felidézésével búcsúzunk tőle.
A Magyar Vízilabda Szövetség (MVLSZ) honlapjának közlése szerint a sportág legendás alakja vasárnap hajnalban halt meg.
Csapó Gábor 1970-ben került a válogatottba, 1973-ban a belgrádi világbajnokságon győztes csapat egyik legjobbja volt. Pályafutásának csúcsát az aranyéremmel zárult 1976-os montreali olimpia jelentette, de tagja volt az 1980-as moszkvai olimpián harmadik helyezett együttesnek is. Szerepelt a Bécsben (1974) és Jönköpingben (1977) Eb-nyertes válogatottban is. Éremgyűjteményét három világbajnoki (1975, 1978, 1982) és egy Eb-ezüstérem (1983) egészíti ki. A magyar válogatottban 1970-től 1983-ig 272 alkalommal játszott.
A waterpolo.hu oldal megemlékezésében kiemeli: a magyar vízilabda egyik legendája távozott az élők sorából, aki játékosként és edzőként is meghatározó alakja volt a sportágnak. A hetvenes évek aranykorában a válogatott abszolút kulcsemberének számított, és rendíthetetlen oszlopa volt a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, Kupagyőztesek Európa Kupáját és bajnokságok sorozatát nyerő Vasasnak.
A sportág történetének egyik emlékezetes eseménye volt, ahogy annak idején a másodosztályú Szegedből meghívta őt a válogatottba a szövetségi kapitány, Gyarmati Dezső, a Dudi becenévre hallgató szőke óriás pedig teljesen ismeretlenül, az első világbajnokság sorsdöntő, szovjetek elleni mérkőzésén három gólt lőtt 1973-ban, Belgrádban – eleveníti fel a honlap.
Ezután több mint egy évtizedig kirobbanthatatlannak számított: saját maga úgy jellemezte ezt az időszakot, hogy számtalan zseni gyűlt össze a Gyarmati-féle aranycsapatban, amely a játéktudás mellett elsősorban azzal emelkedett a többiek fölé, amit a Csapó-Faragó-Szivós trió irdatlan magasságbeli és fizikai fölénye garantált.
A válogatott mellett kiemelkedően sikeres volt a Csapó-Faragó kettős által fémjelzett és Csapó szerint minden idők legempatikusabb edzője, Rusorán Péter által vezetett Vasas is, amely 1975 és 1984 között tízből mindössze egyszer, 1978-ban nem vitte el az aranyérmet, 1979-ben és 1984-ben pedig megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját is. A többszörös gólkirály 1985-ben egy KEK-győzelemmel búcsúzott el a piros-kékektől, mielőtt Olaszországba igazolt.
Pályafutása után sokáig jogászként dolgozott, de az utolsó két évtizedben már sokkal kevesebbet lehetett őt látni az uszodákban – a Hélia szállóban viszont bármikor meg lehetett találni, ahol a szaunában vagy a kártyaasztalnál bárkivel szívesen beszélgetett bármiről, így vízilabdáról és futballról is; igazi egyéniség volt, karakteres véleménnyel és elronthatatlan jókedéllyel – emlékezett rá a waterpolo.hu.
“Egy újabb legendát veszítettünk el, aki nem csupán azokban a csapatokban számított kiemelkedő játékosnak, amelyekben játszott, de aki egyéniségével, tudásával, karizmájával meghatározó módon formálta is a sportágat. Ő egyike azoknak, akik miatt a magyar vízilabda azt a súlyt képviselheti a magyar sportban, sőt, a világ sportjában, amit képvisel, hogy folyamatosan a legjobbak közé tartozik, hogy megkerülhetetlen tényező” – idézte az oldal Madaras Norbertet, az MVLSZ elnökét.
Csapó Gábort a Magyar Vízilabda Szövetség a saját halottjának tekinti.
MTI
Mély részvétünket fejezzük ki Csapó Gábor családjának és a robusztus center emlékére egy nagyon sokat mondó könyvidézetet közlünk. Peterdi Pál jegyezte le Gyarmati Dezső szavait. A mottó az is lehetne: “Dudi első lépései a világhír felé”:
“Annyi bizonyos, hogy jó csapatot örököltem az elődeimtől. Mindent tudott az a gárda, csak – úgy tűnt – győzni nem. Három-négy éve toporogtak a nagy tornák második helyén, a dobogó alacsonyabb fokán, ezüstből már összejött nekik egy mázsa… feljebb kellett volna lépni végre egy lépcsővel.
Egy csapatot a semmiből az ötödik helyre felhozni nehéz dolog. Másodikról elsőre még nehezebb. Gondoltam – törik-szakad, megpróbálom. És azzal nekiláttam. Aztán a következő pillanatban már el is követtem az első jóvátehetetlen hibát, amelytől az időszak végeztéig többé nem is tudtam megszabadulni.
Minden józan észnek és keserű tapasztalatnak fittyet hányva odavettem magam mellé segítségnek – na kit? Kárpáti Gyurikát. A doktort.
Mintha nélküle nem lett volna amúgyis roppant nehéz a dolgom. A müncheni olimpia után Pócsik Dénes visszavonult, csakhogy arra az egy helyre rögtön három esélyes jelentkező is akadt. Vajdosi a Vasasból, Wiesner a Fradiból és Csapó az OB II-es Szegedből. Döntenem kellett, és ez mindig kisebb lelki válsággal járt nálam. De hát, ha tizenegy játékos utazhat, akkor a tizenkettediknek kár bepakolnia, ha meg tizenhárom, akkor a tizennegyedik nélkül megy el a vonat.
Egy héttel az indulás előtt összehívtam a három jelöltet. – Még lesz néhány kétkapus edzésünk, aztán majd döntök. Volt ebben némi pszichológia. Valamelyikük talán kevésbé bírja a gyűrődést, már ettől a puszta mondattól megijed – máris könnyebb döntenem.
Gajdosi Zoli dobta be először a törülközőt, maradtak hát ketten. Gyurika akkor már napok óta zümmögött a fülembe.
– Most mit vacakolsz? Dobj fel egy forintot, aztán fej, vagy írás… Ez persze megint az ő Fradi-szíve volt. Ezzel a módszerrel ötven százalék sanszot mindenképpen biztosított volna Wiesner Tominak.
– Hagyj békén ezekkel a hülyeségekkel, majd eldöntöm. Csapóra esett a választásom, de néhány álmatlan éjszakám ráment. A belgrádi világbajnokság első számú esélyese a szovjet válogatott volt. Megint remek csapatot hoztak össze. Kabanov, Dreval, Dolgusin, Akimov – csekélység! Ráadásul négy éve képtelenek voltunk győzni ellenük. Egyetlen kis góllal, de mindig ők nyertek.
Belgrádba természetesen a világ minden tájáról összeszaladtak a legjobb pólósok és a legjobb edzők. Különös, hogy az utóbbiakkal gond nélkül megértettük egymást, bárhonnét jöttek is, nyelvi nehézségről szó sem lehetett.
Persze, mert a névsor így festett: Sárkány Miklós, az NSZK-ból, Sárosi László Görögországból, Ács Jenő Kanadából, Winkler Gábor Izraelből, Zólyomi Endre Spanyolországból, Laky Károly Kubából, Markovics Kálmán Mexikóból.
És mind a szovjet válogatottban látta a világbajnokot. Markovics ki is jelentette: – Ezt az orosz csapatot nem lehet megverni. Én is ugyanezt gondoltam, csak én nem mondtam. Dolgusinék dagadó vitorlákkal repültek át az előmérkőzéseken. Mi is megnyertük valamennyit – némileg döcögősebben. Csapót kipróbáltam Izrael ellen, jól játszott. Kipróbáltam Románia ellen, még jobban játszott. És akkor már döntöttem: kezdőember lesz a szovjet ellen is.
Centerben mentesíti Szívós Pistit, remekül úszik és kétméteres figurájával, remek izomzatával igazi őserő.
Az utolsó előtti felvonásban összekerültünk velük. Egyenlő volt a pontszám, de az ő gólarányuk sokkal jobb, tehát akár Münchenben nekünk, most sem elég a döntetlen.
Sőt! A párhuzamok itt nem érnek véget. Ezt a meccset is – akár Münchenben – Marculescu vezeti, utóbb kiderül, hogy most már Marculescu sem árthat nekünk. 5:4-re megverjük Dolgusinékat. Csapó ebből az öt gólból hármat vállal. Lő egyet tíz méterről, ördögi pimaszsággal és angyali precizitással. Lő egyet közelről, miután ringlispilt játszott a szovjet védelemmel, hátára vette és körbeforgatta az ólomsúlyú Akimovot. Aztán lőtt még egyet, az már csak afféle szolid kispolgári gól volt, szépen megbújt a világattrakciók között, kicsi gól, csúnya gól, de a mi gólunk…
Íme, tessék, itt van. Előkerül a szegedi egyetemről, az OB II-ből egy másfélszeres életnagyságú gyerek és a maga lezserségével, bátorságával, minden rizikót mosolyogva vállaló és magától értetődő módon megnyerő kalóztemperamentumával – és kilenc aszályos év után első intrádára hozzásegíti csapatát egy világbajnoksághoz.
Persze, egyedül nem megy. Hogy Csapó Dudi abszolút laza egyénisége így érvényesüljön, ahhoz kellett például egy Sárosi Laci, egy nagy szürke eminenciás, aki gólt nem lő ugyan, de a maga eszméletlen munkabírásával, magas intelligenciájával és apostoli alázatával robotoljon, dirigáljon, kiszolgáljon, a sziporkás bravúrok alá játsszon.
A csapat összteljesítménye remek volt. Mégis nyugodt lélekkel helyezem most ezt a két harcost egy vonással a többiek fölé, mert tudom, hogy a következő évek – és győzelmek – során valamennyiükre sor kerül.
Hiszen ettől a világbajnokságtól a moszkvai olimpiáig – a cali és a berlini világbajnokság kivételével – mindent megnyertünk…
Nagyon örültem, hogy rögtön elsőre sikerült győznöm a csapattal. Hiteles lettem a játékosok előtt, a sajtó előtt, a közvélemény előtt. Mert győztünk, mert hosszas vívódás után betettem az OB II-es Csapót s ő nyerő embernek bizonyult, mert ettől kezdve nem kellett azon töprengenem, vajon elfogadják-e, amit mondok.”
Peterdi Pál: Gyarmati sors avagy egy bal kéz története (Budapest, 1996) -Arcanum Adatbázis (adt.arcanum.hu)
Címlapkép: 12 év után nyert olimpiai aranyérmet Montreálban a magyar férfi vízilabda-válogatott. A fotó a Képes Sport 1976 augusztus 3-i számában jelent meg. Jobbról a második Csapó Gábor.