Varga Dénessel készített interjúnk második részében a válogatottság a fő téma. Dumi nemcsak a tavalyi hazai vb-kudarcról szól először viszonylag részletesen, de visszanyúlunk a beszélgetésben a korábbi budapesti világeseményekre, sőt, a csapatkapitányi tisztség kapcsán a Benedek Tibor fémjelezte korszakig, a riói olimpiáig. És persze, szó esik a jövőről is.
– Közeledik a válogatott szezon és bár a tavalyi balsikerű budapesti vb után nem vonultál vissza a nemzeti csapattól sem, mindenkit érdekel, hogy miként alakul a helyzeted, milyen programot tervezel erre a nyárra… ?
– Visszaugrok a nélkülem lezajlott spliti az Eb-ig, mert annak befejezése után beszéltünk Zsolttal (Varga Zsolt szövetségi kapitánnyal – a szerk.) arról, hogy mi legyen a jövő. Én akkor a világbajnokság okozta kudarc miatt úgy voltam vele, hogy el is tudom engedni a válogatottságot. Zsolt viszont azt mondta, hogy ő lát engem válogatottként, sőt, számít rám az olimpiáig. Onnantól kezdve elkezdtük a “finomhangolását” annak a folyamatnak, amelynek végén újra a válogatott tagjaként szállok vízbe. Első körben próbáltam késleltetni a visszajövetelt, mondván, hogy túl sok világverseny van az olimpiáig. Tizenkilenc hónapon belül három világbajnokság, és közben két Eb-is és egy Világkupa-sorozat. Azt gondoltam, hogy Fukuokában sem kellene még feltétlenül szerepelnem. Ezt aztán Zsolt úgymond “felülírta”, úgy is mondhatnám, hogy meggyőzött, de nem ezt mondom, felülírta. 🙂 Akkor még a Világkupáról sem volt szó, elfogadta, hogy a zágrábi selejtezőtornára nem megyek – öt nap alatt öt meccs, ráadásul ez neki jó alkalom volt, hogy tovább próbálgasson nemzetközi színtéren másokat, olyanokat, akiket még nem ismer eléggé.
– A Világkupa-felkészülés edzésekein mégis ott voltál.
– Azt mondta Zsolt: annak érdekében, hogy bizonyos belső folyamatok elinduljanak, jó lenne, ha az edzéseken már ebben az időszakban jelen lennék. Ez volt az első nagyon fontos dolog az említett finomhangolás során. A másik: én azt kértem Zsolttól, hogy Szilárd (Jansik Szilárd – a szerk.) maradjon a csapatkapitány. Ugye, az Eb-n ő volt a csk, javasoltam, hogy továbbra is legyen így. Ennek bejelentése a Világkupa-selejtező előtti összetartás idején megtörtént, úgy, hogy a jelenlétem mutatta a folyamat egyértelműségét.
– Akkor én is visszaugrok, de nemcsak az Eb-ig, hanem a vb-ig. A kudarcot követően néhány játékos részletesebben nyilatkozott, kicsit földindulásszerű történések zajlottak le, aminek részeként új szövetségi kapitányt neveztek ki. Még nem volt alkalmam téged megkérdezni arról, hogy hogy érintett mindez, hogy viselted a történteket, mennyire hagyott benned nyomokat? Érezted-e, hogy a legjobb játékosunkként a te felelősséged nagyobb, mint a többieké vagy legalábbis a közvélemény, a szakma így gondolhatta?
– Persze, rosszul érintett. Nemcsak az eredmény miatt, hanem azért is, mert én sem tudtam úgy játszani, hogy azt mondhattam volna: elégedett vagyok a teljesítményemmel. Emiatt csalódott voltam. Az, hogy itthon kellett lejátszani a vb-t – és a kellett fontos szó, mert eredetileg Fukuokában lett volna ez a világesemény – egy kicsit nem várt helyzetbe hozott engem. Korábban volt alkalmam háromszor világeseményen játszani Magyarországon, kétszer Eb-n, egyszer vb-n és mindig külön súlyt fektettem arra, hogy hogyan állok neki ennek a nehéz feladatnak. Most túl hirtelen jött a változás, hogy fel tudjam venni azt a mentalitást, amit egy itthoni ilyen verseny igényel. Ahelyett, hogy extralöketet adott volna, rám ezúttal inkább teherként nehezedett.
Hogy példával szolgáljak: amikor 2014-ben Magyarország rendezte az Európa-bajnokságot, nem sokkal korábban változott egy fontos szabály, hosszabbítás helyett a rendes játékidőbeli döntetlen esetén azonnal ötméteresek következtek. Akkor én még Rijekában játszottam és elkezdtem azon dolgozni, hogy biztos módszerem legyen az ötméteresek sikeres értékesítésére. Hiszen elképzelhető volt, hogy hazai közönség előtt ötméteresekkel kell megnyerni az Európa-bajnokságot. Egy-másfél évig foglalkoztam azzal, hogy a büntető elvégzésére legyen egy olyan metódusom, amire nagyon nagy valószínűséggel sikeresen tudok hagyatkozni és ami a gyakorlatban is működik. Természetesen százszázalékos biztonsággal talán senki nem tudja ezt a célt elérni, de bennem kialakult egy olyan módszer, ami nagyon magabiztossá tett. Még most is tudom magamat akár egy szóval emlékeztetni erre – ez tehát a 2014-es Eb egyik hozadéka volt. A 2017-es kicsit más volt, a 2020-as is, de utóbbin borzasztó nagy lendületet és magabiztosságot éreztem magamban és óriási beteljesülés volt, amikor a Duna Arénában nyerni tudtunk. Akkor azt gondoltam, ezzel ki is van pipálva az a dolog, hogy megmutassuk: hazai közönség előtt igenis, meg tudjuk nyerni az adott világversenyt. Majd két évvel később megint itt volt a lehetőség, de nem sikerült.
– Emlékszem, a torna előtt nagyon optimista voltál, bíztál a csapatban, a sikeres szereplésben. Nem voltak előjelek? Igazából a torna alatt és utána sem tudta megmondani senki, hogy mi volt a probléma.
– Utólag más értelmet nyer egy csomó minden. De miért ne bíztam volna egy világesemény előtt a csapatomban? Miért ne bíztam volna a munkában, amit beletettem, azokban a képességekben, amikkel születtem? Persze, hogy azt mondtam, hogy képesek vagyunk nyerni. De ha visszatekintünk az egész ciklusra, azért azt látni kell, hogy most volt a legnehezebb ellenfelünk a negyeddöntőben. Én legalábbis úgy ítélem meg. És ez az együttállás, hogy itthon, kicsit nyomás alatt, a legnehezebb ellenféllel szemben kell helytállni – soknak bizonyult. Ha visszaemlékszünk a korábbi világversenyekre, végigmehetünk akár 2017-től kezdve, a negyeddöntőben az oroszokat kaptuk, 2019-ben, Kvangdzsuban – most csak arról beszélek, amiben részt vettem – az ausztrálokat, ráadásul úgy jutottunk tovább, hogy tíz másodperccel a vége előtt egy teljesen jogos ötméterest nem ítéltek meg az ausztráloknak, majd Vámos Marci volt szíves belőni nyolc méterről (ha nem tízről) a szabaddobást öt másodperccel a vége előtt – így jutottunk be a legjobb négybe. 2020-ban ismét az oroszok ellen volt negyeddöntőnk, 2021-ben pedig a horvátok ellen, akik – mondhatjuk -, természetesen éremesélyesek voltak, a csoportban megverték a későbbi olimpiai bajnok szerbeket, ráadásul elég meggyőző játékkal és ha Manó nem lő hét gólt, ki tudja, mi történt volna. Az egy kivételes nap volt neki – ezzel bekerültünk a legjobb négybe. Majd a hazai közönség előtt az olaszok ellen…
– Azon a meccsen valahogy minden balul sült el, amikor ezt kellett volna, akkor azt csináltátok, amikor azt kellett volna, akkor ezt, és aztán érezhető félelem, szétesés lett a vége. Azt lehetett érezni, hogy meccs közben villan át a játékosok agyán is, hogy Úristen! ebből vereség is lehet. És ehhez jött a hazai közönség, amelynek jelenléte, buzdítása nyomássá változott…
– Igen, az olasz egy nagyon taktikus csapat, fegyelmezetten, jól játszottak ellenünk azon a meccsen. Az ő sikerük titka általában ez. Hogyha tudják tartani a fegyelmet, akkor jó eséllyel győznek. Szerintem a mi fejünkben nem volt B terv – mi van, hogyha nem jön ki a lépés, mi van, hogyha vezetnek az olaszok. És egyébként, sokáig szoros is volt az a meccs, emlékezetem szerint félidőig biztos, aztán a harmadik negyedben nyílt szét, amire nem tudtunk reagálni. Talán ez a legfontosabb: nem tudtuk, hogy mi a helyes reakció, nem volt megoldás a kezünkben, így elment a meccs.
– És ami utána következett, az egy új fejezet. Ilyen helyzetből, amikor nincs meg a négybe jutás, mindig egy rettenet a folytatás és hát, most nem is sikerült úgy, hogy úgymond, a becsületet visszahozzátok. Közben már nagyon sok kritika ért titeket a sajtótól, a közvéleménytől, nagyon nagy volt a csalódás. A meccs utáni nyilatkozatokból is érződött, hogy valami nem stimmel, de csak utólag került ilyesmi szóba.
– Ahogy korábban mondtam, utólag más megvilágításba kerülnek dolgok. De akkor ezt nem feltétlenül láttuk. Azt, hogy az 5. és a 8. hely közül végül melyik lesz a miénk, az a cv-ben teljesen mindegy nem is érdekel sok embert, nekünk viszont a hazai közönség előtt jólesett volna, ha két győztes meccsel tudunk elbúcsúzni. De hát ez sem jött össze…, az amerikaiak felspannolták magukat és jobban játszottak, mint amennyire mi össze tudtuk magunkat kapni, ennek eredményeként a 7. helyért játszhattunk két nappal később. Természetesen nem éltük meg jól, jogos volt a kritika – persze az is hozzá tartozik, hogy mi attól még, hogy rosszul játszottunk, soha nem akartunk rossz eredményt elérni. Mindig megpróbáltuk kiadni magunkból a maximumot. Természetesen nem akarjuk magunkat leégetni a közönségünk előtt, de még külföldi közönség előtt sem. Ha ez bárhol máshol történik, akkor is rosszul esik nekünk, nem tudtunk ezzel a helyzettel mit kezdeni, pedig a szállodában összeültünk csapatilag és próbáltuk megbeszélni, megoldani – mérsékelt sikerrel.
– Utána jöttek hivatalos retorziók is. Ezek megleptek téged?
– Nincs gond a retorziókkal. Miért ne lehetne valakitől megvonni bizonyos támogatásokat, ha nem teljesít. Egyébként engem nem is érintett úgy, mint azokat, akik mentek az Eb-re, nem a saját bőrömön éreztem, hogy nincs öltözőnk, hanem csak hallottam… A szponzorautót nekem is vissza kellett adnom, de nem voltam akkor éppen válogatott sem, tehát ezzel, nincs semmi gond. Ez benne van. Ha valaki győz és extra juttatásokat kap, akkor végül is egy csalódás után lehetnek megvonások és retorziók is.
– Akkor te úgy gondoltad, hogy nem leszel többé válogatott?
– Egy kicsit elengedtem a dolgot, próbáltam a nyárra koncentrálni, élvezni a nyaralást a családommal – sikerült is. Nekem tavaly tavasszal volt egy olyan periódusom, amikor átgondoltam és meghatároztam, hogy mit kell végrehajtanom, mert lett egy “kisebbfajta” halálfélelmem egy engem ért betegség kapcsán. És azt tűztem ki célul, hogy a családomat elviszem Disneylandbe, mert a gyerekeimnek minimum ennyi jár. Úgyhogy azt nagyon jól éltük meg – annak ellenére, hogy “hoztuk a formánkat”, volt betegség, lekésett túra az Eiffel-toronyhoz – nagyon jól telt az a nyár. Meg is feledkeztem kis időre a pólóról, arról, ami a világbajnokságon történt, olyannyira, hogy nem is eszméltem, hogy már Európa-bajnokság van, meccsek zajlanak. Emlékszem, anyósom kérdezte, hogy nézem-e a meccset. Visszakérdeztem, hogy milyen meccset…? Valamelyik aktuális Eb-meccsünk ment már.
Aztán persze felvettem a fonalat, olyannyira, hogy az Eb-döntőre ki is mentem, megnéztem a csapatot élőben játszani.
– De “inkognitóban”, nem mentél oda a többiekhez…
– Nem feltétlenül inkognitóban, mert például a jegyekért bementem a szállodába, de nem találkoztam senkivel, csak a stábbal.
Nem akartam azt megzavarni, ami ott kialakulóban volt. A fiúk elindultak egy úton, megéltek egy kudarcot, majd a retorziókat, azokra együtt adtak egy ilyen dacos választ, jó játékkal. A folyamatba még akár egy olyan kis epizód is belezavarhatott volna, hogy én odamegyek és köszöntöm őket. Abszolút nézőként mentem ki, ha megnyerték volna, akkor minden bizonnyal személyesen gratulálok, de ez nem következett be, másnap szépen mentem haza, ahogy ők is.
Érdekes volt egyébként az a döntő, nem is tudom, láttam-e magyar döntőt 2003 óta élőben, nézőként. Nem sokon múlt a győzelem.
– Éreztél bírói nyomást?
– Lehet, hogy volt, de az ítélőképességemet egy-két Ozsujszko azért elnyomta.
– Akkor már tudtad, hogy visszajössz?
– Nem. De amikor Zsolttal először találkoztam, ő már kezdeményezte, hogy beszéljünk a jövőről.
– Hogy fogadtad az ő kinevezését? Befolyásolt ez valamit a terveidet, céljaidat illetően?
– Akkor még nem. Én a válogatottságot elengedtem. Zsolt kezdte forszírozni a dolgot, azt mondta, feltétlenül számít rám. Ez nyilván nagyon jólesett. Tulajdonképpen megelőzött abban, hogy hozzak egy markáns döntést.
– Akkor tehát tisztázzuk a mostani helyzetet: Fukuokában biztosan ott leszel(?).
– Igen, a válogatott nyári felkészülés kezdetétől teljes értékű tagja leszek a csapatnak.
– Amelynek Jansik Szilárd marad a csapatkapitánya.
– Igen.
– Tulajdonképpen mi az oka ennek? Főleg azon új ismeret birtokában kérdezem ezt, hogy te kezdeményezted a “cserét”.
– Ugye, 2016-ban elég érdekes körülmények között lettem csapatkapitánya a magyar válogatottnak. Nem az történt, hogy dörömböltem Benedek Tibor ajtaján, hogy “Márpedig én szeretnék lenni a csk!”.
– Hanem?
– Hanem az, hogy Tibor úgy látta jónak, ha én veszem át ezt a feladatkört. Ezt először és másodszor is visszautasítottam, harmadszorra elfogadtam, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy “beleálltam”. Biztos, hogy lehetett volna jobban kezelni azt a helyzetet, főként sokkal jobban kommunikálni, elsősorban Danival (Varga Dénes bátyjától, Varga Dánieltől vette át a csapatkapitányi posztot közvetlenül a riói olimpia előtt – a szerk.). De ez egy másik történet. Most csak arra szerettem volna utalni, hogy nem feltétlenül álltam én arra készen, hogy teljes mellszélességgel csapatkapitánya legyek annak a csapatnak. Volt bennem félelem, hiszen nálam idősebb játékosok is szerepeltek abban a társaságban és nekik egyik napról a másikra nekem kellett megmondani, hogy mi merre hány méter…
– Hogy mikor állhatnak fel a vacsoraasztaltól…
– Igen. Kis Gábor, Hosnyánszky, Decker Ádám, Nagy Viktor, Dani… (Először még Madi is egy kicsit ott lebegett, de aztán már nem.) Nekem ez akkor egy új helyzet volt. Próbáltam a legjobb tudásom szerint teljesíteni a feladatot, de akkor már ismertem a gyengeségeimet, tudtam, hogy mik azok a hiányosságaim, amelyek a csapatkapitányi szerep betöltéséhez jó, ha megvannak.
– Akkor végül is miért vállaltad, ha csak harmadszorra is…?
– Tibor azt mondta: az kell, amit én képviselek. És tudtam, hogy mire gondol. Tisztában voltam azzal, hogy a csapatot el tudom vinni bizonyos irányba, képes vagyok feltüzelni a játékosokat, ezért elfogadtam a megbízást. Aztán ezt a feladatot vittem magammal tovább a következő ciklusra. Voltak ebben jó és kevésbé jó tapasztalataim, élményeim. Itt is kiemelném a 2020-as évet, amikor teljes értékűen megéltem a csapatkapitányságot és az azzal járó szerepet, úgy éreztem, hogy sebezhetetlen vagyok. Az azt megelőző két évben (ugye, a 2018-as kihagyott nyártól számítva) nagyon sokat dolgoztam azért, hogy jól játsszak és magabiztos legyek. Ekkor, a 2020-as Eb előtti sajtótájékoztatón ki tudtam jelenteni, hogy megnyerjük az Európa-bajnokságot! Annyira magabiztos voltam, hogy az sem érdekelt, a csapattársaim elhiszik-e, amit mondok. Mert az volt bennem, hogy ha nem jönnek velem, akkor majd megoldom egyedül. Nyilván, ez nem ilyen egyszerű egy csapatsportban, de ilyen szinten voltam magabiztos csapatkapitányként!
Aztán ez megváltozott és ki is veszett belőlem. Elképzelhető, hogy fel lehetne idézni, esetleg vissza lehetne hozni, mégis úgy érzem, a csapat túlvan olyan jelentős közös élményeken, a budapesti kudarc után, nélkülem megszerzett Eb-ezüstöt, amit bravúrként éltek meg, amelyeknél már Szili volt a csapatkapitány. Úgy éreztem, ezt a titulust érdemesebb átruháznom rá azért is, mert ő egy könnyebben megközelíthető ember és itt most annyi új szereplő, fiatal játékos kerül a csapatba, hogy talán ideálisabb névleges csapatkapitánya ennek a gárdának. Hogy milyen formában vagyok én jelen játék közben “megmondóemberként”, volt csapatkapitányként és hogy találjuk meg az összhangot Szilivel – ezen dolgozni fogunk. Ettől a változástól nem értek kevésbé a vízilabdához, lesz véleményem is, lehet, hogy bizonyos pillanatokban én fogok tudni olyan megoldást “bemondani”, ami jónak bizonyulhat, ezt szeretnénk harmonikusan működtetni.
– Fiatalodik a csapat. Anélkül, hogy név szerint végigmennénk a Benedek-bébiken és másokon, hogy látod szakmai szempontból, bennük van, hogy itt komoly eredmények legyenek akár hosszú távon?
– A magyar válogatott nagy potenciállal bír, igen. Megnézhetnénk a többi csapatot is, szakmailag elemezhetnénk őket is. Az is lehet, hogy valamelyik ellenfelünk posztokra lebontva akár teljesebbnek bizonyul. Mégis azt gondolom: rajtunk múlik, hogy fel tudjuk-e építeni magunkat annyira, hogy az iménti megállapítás ne számítson akkor, amikor elérkeznek a kritikus pillanatok és meg kell mutatni, hogy melyik a jobb CSAPAT.
Igen, bennünk van. A fiatalsággal az is jár, hogy nem feltétlenül érzik a súlyát annak, aminek idősebb játékos hajlamos nagy jelentőséget tulajdonítani. Ezt hívhatjuk szeleburdiságnak vagy fiatalos lendületnek. Szerintem ez a jelenlegi helyzetben egyensúlyba kerülhet.
– A te szereped? Háttérben vagy, higgadtan figyelsz és ha kell, beavatkozol vagy inkább arra kell koncentrálnod, hogy a játékoddal legyél vezér?
– Igen, elsősorban a játékomra szeretnék koncentrálni, hogy a csapatot ezzel segítsem a legjobban, de amit talán az előbb nem említettem, tulajdonképpen a korábbi hierarchikus rendszert szeretnénk megváltoztatni, egy kicsit rugalmasabbá tenni. Magasan a legidősebb tagja vagyok a csapatnak, vannak fiatalok és a “köztes korosztályból” valók is, ami nagyon harmonikus helyzet. Össze tudnának kavarodni a szerepek, hogyha a korosztályi távolságokat nem megfelelően kommunikáljuk és kezeljük.
– Ez mit jelent?
– Jó, mondjuk ez már vagy két évtizede nem jellemző a magyar válogatottra, de nem fogunk kicsiket csicskáztatni vagy “avatni” csak azért, mert idősebbek vagyunk. Az a célunk, hogy a végén a mi nyakunkba akasszák az aranyat és az ehhez vezető úton nem fér bele olyasmi, hogy fitogtatjuk az erőnket pusztán azért, mert korábban születtünk, akár húsz évvel is. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindenkit felemeljünk arra a szintre, amelynél jogosan a magyar válogatott tagja, kihozza magából a maximumot és akár egy győzelmet érő blokkot produkál, vagy győztes gólt lő.
– Van a fejedben egy kitőzött időpont, cél, eredmény, teljesítmény vagy bármi, ami a pályafutásod végét jelképezi. Tehát: meddig leszel?
– Az olimpiáig.
– Melyik olimpiáig…? 🙂
– A párizsi olimpia vízilabdatornájának utolsó meccséig kívánok a magyar válogatott tagja lenni. Ez egyben azt is jelenti, hogy döntőzünk. Szeretném, ha ezt az utolsó meccset megnyernénk, az a célom, hogy olimpiai bajnok legyen a magyar válogatott 2024-ben és vele együtt én is. Az ehhez vezető utat igencsak intenzívnek látom, az első célunk az, hogy már Fukuokában, az idén nyári világbajnokságon megszerezzük az olimpiai kvótát. (Ehhez a vb első két helyének egyikét kell megszerezni – a szerk.)
(Folyt.)
(Interjúnk harmadik, záró részében nagyon személyes témát feszegetünk. Varga Dénes egészségi állapotáról beszélünk. Szóba kerül a Covid és az a betegsége is, amelyről szűkszavú közlemény jelent meg annak idején, de a közvélemény igazából mind a mai napig nincs tisztában az akkori kommuniké mögött meghúzódó súlyos helyzettel és annak következményeivel.)