Ebben az országban egy sor olyan játékos vízilabdázik, vízilabdázott, aki a világ csaknem valamennyi válogatottjában sok éven át alapember lehetett volna, azonban a magyar nemzeti csapatba nem tudott bekerülni, tartósan helyet kivívni magának. Egyikük most fejezi be pályafutását. Interjút kértünk Somogyi Balázstól, a Szentes csapatkapitányától.
SOMOGYI BALÁZS (Metalkom Szentes) a vlv-nek:
– Azt írtad a búcsúposztban, hogy 469 OB1-es meccs, 27 év… Elevenítsük fel, hogy kezdődött, miként kerültél a vízilabda közelébe?
– Tizenegyévesen vitt le anyukám az első edzésre mert vékony, nyurga gyerek voltam és nagyon gyorsan nőttem, kellett valamilyen sport, hogy megerősödjenek az izmaim. Az úszás, a vízilabda Szentesen “adta magát”, így kerültem az uszodába.
– Eleinte biztosan kötelesség volt lejárni, de nyilván meg is szeretted, hiszen anélkül nem ment volna ilyen hosszú ideig.
– Hál’ Istennek, nagyon hamar megszerettem. Az úszástudásom soha nem volt tökéletes, még ma sem az, de szerencsére labdaérzékem volt, nagyon könnyen mentek nekem a labdával kapcsolatos feladatok már a kezdetektől. Egyre több visszajelzés is azt erősítette, hogy lehet keresni valóm ebben a sportágban. Élmény volt, jól éreztem magam, akkoriban sokkal több időt töltöttünk az uszodában, mint a mai gyerekek. Négyen-öten, barátok, mindig maradtunk edzés után, lövöldöztünk, sokszor előbb is mentünk le, a fél életünket ott töltöttük. Sokat jártunk egyébként focizni és kosarazni is, de nagyon szerettük azt, amit az uszodában csináltunk. Nem lehet összehasonlítani az akkori helyzetet a mai “elektronikus” világgal, ma sokkal több minden vonja el a gyerekek figyelmét, mint 10-15-20 évvel ezelőtt.
– Egy nagy ugrás, aztán visszatérünk a kronológiához: mennyire vagy megértő utánpótlásedzőként a mai fiatalok hozzáállásával, mennyire tolerálod azt, hogy a mostaniak nem olyanok, mint ti voltatok?
– Nagyon nehéz kérdés ez. Igazából semmi nem olyan már, mint amilyen a gyerekkoromban volt, ezt el kell fogadni. Nincs értelme azon rágódni, hogy miért változtak meg ezek a dolgok ilyen nagyon. És azért most is vannak olyan gyerekek, akik lejönnek, itt töltik a szabadidejüket is, csak ez ma már nem annyira éltalános, nem “kézenfekvő”, mint régebben.
– Visszatérve a te kezdésedhez: azért nagyon sok gyerek, akit egészségi okból levittek pólózni, szép emlékeket szerzett, de nem lett élsportoló. Nálad mitől alakult másként?
– Sikereket értem el viszonylag hamar. Amikor utánpótláskorú játékos voltam, akkor a Szentes az országos bajnokságban nem végzett negyediknél rosszabb helyen. Folyamatosan jöttek az eredmények, volt sikerélmény, pozitív visszaigazolás, hogy igen, ezt érdemes csinálni, munkát tenni bele.
Atán jöttek a felkérések az utánpótlás-válogatottba, szépen, folyamatosan vittek előre ezek a dolgok.
– Szakmai szempontból hogy kezeltek téged? Gondolom, az alkatod már akkor is ideális volt, mit mondtak, mi az, amiben tehetséges vagy, mire sarkalltak?
– Az gyorsan kiderült, hogy hiába vagyok magas, kapus nem lehetek, mert beálltam a kapuba és féltem a labdától… 🙂 Ami az egész pályafutásomon végigkísérte, amiből a legtöbbet profitáltam, az talán a lövés, a lövéstechnika volt, ezen a téren kiemelkedtem az átlagból.
– Ezt külön tanították vagy magánszorgalomból sajátítottad el, esetleg másokat figyelve?
– Szerintem mindegyik jellemző volt. Persze, voltak edzők, akik tanítottak, megmutatták a lehetőségeket, de benne van az is, hogy itt maradtam edzés után, gyakoroltam, próbálgattam a dolgokat, voltak játékosok, akiktől igyekeztem ellesni a technikájukat.
– Gyerekkorodban, amikor eldőlt, hogy ez a te sportágad lesz, hol lehetett figyelni a vízilabda eseményeit?
– Az alap volt, magától értetődő, hogy a Szentes felnőtt csapatának valamennyi hazai mérkőzésén ott vagyunk. Aztán jöttek a korosztályos válogatottak nyári edzőtáborai – láthattuk a felnőtt válogatott edzéseit a Margitszigeten, a tévében is lehetett vízilabdameccset nézni. Igazából így.
– Volt-e példaképed?
– Sok. Ugye, elsősorban Tibort (Benedek Tibort – a szerk.) említhetem, amiatt, ahogy hozzáállt a vízilabdához, azzal az iszonyatosan erős munkamorállal, ami őt jellemezte… Aztán Kásás Tamás – a zsenialitása, ami “zsigerből” jött, genetikailag benne volt. De mindenkitől igyekeztem tanulni, például Papesszel (Molnár Tamással – a szerk.) is játszottam együtt Szegeden, tőle is sokat ellestem. Amikor fiatalként jó pár felkészülési időszakot elkezdhettem a nagyválogatottal, ott is mindenkitől tanultam, az olimpiai bajnok csapatok tagjait gyakorlatilag kivétel nélkül mind példaképnek lehetett tekinteni. Valami pluszt mindenkiben láttam, ami megmagyarázta számomra, hogy neki miért van ott a helye.
– Milyen volt a Szentes, amikor elkezdtél a felnőtt csapatban játszani?
– Akkor kevesebb klub volt a bajnokságban, az egyik legjobb nem budapesti csapat voltunk, emlékszem, mindig az Egerrel és a Szolnokkal vívtuk a nagy vidéki rangadókat.
– A vízilabda mennyire volt fontos sport a városban?
– Akkor jobbak voltak az eredményeink, mint mostanában, de azokat a bajnoki szezonokat nem is lehet összehasonlítani a mostaniakkal.
– Miért nem?
– Nem voltak ennyire tőkeerős klubok, elképzelhetetlen volt ilyen hatalmas összegekért játékosokat szerződtetni, mint ami a mai időszakra jellemző.
– Térjünk akkor vissza a pályafutásod fő elemeinek ismertetéséhez.
– A junior vb után, 19 évesen hagytam el Szentest, négy évet az Újpestben játszottam. Nagyon élveztem. Remek csapatunk volt, főleg az elején, sajnos a negyedik év végére anyagi okok miatt szétesett minden, ugye, meg is szűnt a klub. Nagyon-nagyon sajnálom ezt még most is, jól éreztem ott magam. Petrovics Matyi volt az edző, abszolút megtaláltam vele a közös hangot, sokat tanultam tőle.
Szerencsére jött a szegedi lehetőség, amely aztán pályafutásom legsikeresebb négy évének bizonyult: négy bajnoki bronzérem, két Magyar Kupa-győzelem, sőt, még európai szuperkupa-döntőt is játszottam Kotorban, mivel azt követően igazoltam Szegedre, hogy a csapat megnyerte a LEN Kupát. Szerettem a várost és a klubot is, jó visszagondolni az ott töltött évekre, hiszen a sikereim nagy részét akkor értem el.
Következett két év Svájcban – kicsit “besokalltam”, úgy éreztem egy időre jó lesz külföldön játszani, új impulzusokat gyűjteni. Akkor volt napirenden a családalapítás is nálunk, a a feleségemnek is ajánlottak munkát, a kislányom ott is született, jó volt kiszakadni egy időre a hazai közegből.
Aztán két év után megkeresett a nevelőklubom, a Szentes és olyan ajánlattal álltak elő, hogy megérte hazajönni.
– Ezt hogy érted? Anyagilag érte meg, vagy a pályafutásod folytatásával kapcsolatos ajánlatot kaptál?
– Komplett ajánlat volt, anyagilag sem jártam rosszul és tudtam, hogy edzőként folytathatom majd a munkát. És hát, a család otthon volt, a barátaink rokonaink mind Szentesen éltek, mi pedig már a kislányunkkal, unokával tértünk haza. Adta magát, hogy ha már adódik egy ilyen lehetőség, mégiscsak érdemes újra itthon folytatni.
– És most utólag hogy értékeled, jó döntés volt?
– Igen. Amikor Svácból hazajöttem, volt ajánlatom más magyar klubtól is, de nem bántam meg az akkori döntésemet. Hat évvolt ez a szentesi periódus és igazából csak az utolsó esztendőt sajnálom, ezért kár. Talán már tavaly abba kellett volna hagyni, de nem gondoltam hogy ilyen év következik.
– Mi történt nálatok? Pellei Csaba minden meccs után elmondta a nyilatkozatában, hogy rengeteg a gond.
– Kezdődött azzal, hogy tényleg hihetetlen mennyiségű sérülés, betegség sújtott minket év közben. Ha csak magamat említem: egy év alatt kétszer voltam covidos úgy, hogy be vagyok oltva, többet voltam beteg, mint az elmúlt tíz évben összesen. Pedig vigyáztam magamra ugyanúgy, mint a pályafutásom korábbi szakaszában, mégis teljesen padlóra kerültem egészségileg. Volt egy nagyon szerencsétlen sorsolásunk is – két tétmeccs után zsinórban játszhattunk öt-hat nagy csapattal. Az pedig eléggé demoralizáló, ha hetekig, hónapokig nincs sikerélmény, nem tudsz nyerni. Aztán hopp, egyből győznöd kéne egy megyei rangadón vagy pontot szerezni a Miskolc ellen. És közben tényleg mindig akkor jött egy meghatározó játékos sérülése, betegsége, amikor nagyon fontos meccsre készültünk. Ráadásul ez a folyamat már az előző szezonban elkezdődött, volt olyan, hogy 9 emberrel játszottunk Miskolcon, úgy szereztünk pontot. Akkoriban mindenki erőn felül teljesített, néha csak nyolcan edzettünk. És ez a tendencia sajnos ebben a bajnokságban is folytatódott, a játékosok egy része idén ezt a terhelést mentálisan már nem bírta.
– Harminchat éves vagy. Tulajdonképpen miért kell abbahagynod? Emiatt a rossz év miatt? Ott van Vindisch Feri, aki Kaposváron 43 évesen még ontja a gólokat és nem tudja megmondani, mikor fejezi be…
– Értem, mire célzol és fizikálisan nekem sincs problémám. Az egyik térdemet valamikor meg kellene műteni, de igazából ez sem akadályozott, két-három éve így játszom, úgyhogy nem ez az ok. Azért hagyom abba, mert sok… Már edzősködöm is, van két gyerekcsapatom, ez rengeteg energiát elvesz és azt vallom, hogy hosszú távon egy fenékkel két lovat nem lehet megülni. Rengeteg időmet vette el az eddigi állapot, a szombat vasárnap természetesen mindig “odavan”, hétköznap délutánonként edzést tartok és ha délelőtt otthon tartózkodom – akkor senki nincs ott a családból… Rengeteg időt elvettem a családomtól az elmúlt két-három évben, mióta edzősködöm és játszom is. Amikor folyamatosan azt hallom, hogy Apa, megint elmész, Apa, mikor megyünk már el valahova…, nem adott már annyit a játék, hogy ilyen körülmények között megérje folytatni.
– Válogatottság… Utaltál arra, hogy többször benne voltál a nyári felkészülést megkezdő bő keretnek…
– Igen, még Kemény Dénes idejében, de a válogatottban csak két hivatalos meccsem volt, Tibornál, a 2013-as kecskeméti Volvo Kupán.
– Nincs hiányérzeted?
– Nincs, mert azon a poszton, amelyen én világéletemben játszottam, a kapásoldalon bekerülni szinte lehetetlen volt. Kásást, Birost, Fodor Rajmit, Varga Dánielt, Varga Dénest, Szivós Mártont kellett volna kiszorítani és azon a szinten én soha nem játszottam, mint ők. Persze nem adtam fel, mindig próbáltam a legjobbamat nyújtani, de reális volt az önértékelésem, ők jobbak voltak nálam.
– Gondolom, azért sajnáltad nagyon.
– Persze, de sajnálhatnám a mai napig, az sem változtatna a lényegen. Azért nincs hiányérzetem, mert megtettem mindent. Ez erre volt elég.
– Kiraktad a facebook-posztot a pályafutásod befejezéséről. Milyen volt a visszhang a városban?
– Nincs még vége, úgyhogy hivatalosan nem búcsúztam, hiszen hátra van két osztályozó az OB1/B-s bajnokság második helyezettjével a bennmaradásért. Egyébként Vörös Viktor is abbahagyja, úgyhogy, ha vége, ketten lovagolunk el a naplementében…
A posztot azért raktam ki, mert szerettem volna megköszönni mindenkinek, aki valamilyen módon velem együtt részese volt ennek a 27 évnek, támogatott, segített, legyen az csapattárs vagy edző. Nagyon-nagyon jólestek az üzenetek, amiket kaptam, próbáltam mindenkinek egyenként válaszolni. A szegediek is írtak egy nyílt levelet, megható volt, nagyon kedves gesztus. Jó érzés így befejezni.
– Beszéljünk a jövőről! Segít valamit lelkileg a búcsúzkodásban, hogy maradsz a medenceparton?
– Hogyne! A vízilabda mindig is az életem része volt és az is marad. Azzal, hogy edzősködésre adom a fejem, annyi történik hogy kiszállok a medencéből, de a parton harcolok tovább, az uszodát nem hagyom el.
– Mióta készülsz erre a váltásra? Úgy értem – gondolom, egy ideje más szemmel nézed az edői utasításokat, mint korábban.
– Négy éve már edzősködöm is a játék mellett, először, két évig másodedző voltam, másfél éve teljesen egyedül irányítok két csapatot, illetve segítséggel, hiszen játékos is voltam eddig, ezért nem mindig tudtam velük menni.
– Milyen korúak?
– Az egyik 2009-esekből áll, a másik az országos bajnokságban szereplő gyermekcsapatunk.
Úgy gondolom, ezt is szépen fel tudtam építeni, nem egyből kerültem a mélyvízbe, volt módom tapasztalatokat szerezni ahhoz, hogy most, amikor kiszállok a vízből, teljes értékű edző lehessek.
– Hogy látod, változtatott valamit az edzősködés a játékkal kapcsolatos gondolkodásodon vagy akár a nevelési elképzeléseiden? Téged alakít-e ez a munka?
– Abszolút! A legérdekesebb az, hogy játékosként soha nem izgultam annyira, mint most, a parton. Hatalmas meglepetés volt számomra, hogy sokkal intenzívebben élek meg ítéleket, játékszituációkat a parton.
– Mi lehet ennek az oka?
– Hát, ez nagyon jó kérdés… 🙂 Már én is gondolkodtam ezen, de még nem jöttem rá.
– Beszéltem már többekkel, akik fiatalokkal foglalkoznak és tudom, hogy mennyire nehéz már a kommunikáció is, megértetni a srácokkal az edzésen, hogy mit szeretnél elérni, mit és hogyan próbáljanak megcsinálni. Az edzőnek kell alkalmazkodni a kicsik szókincséhez, napi hangulatához, ez nem egyszerű…
– Ez így van. Úgy gondolom, hogy ezzel nincs problémám. Többek között azért, mert van egy pedagógiai diplomám. Rengeteget tanutam az iskolában és ennek most hasznát veszem a parton is. Amikor lemegyek egy edzésre, nem elég csak a vízilabdát oktatni. Rengeteg más dologról is beszélni kell, mert a vízilabdaedző nagymértékben pedagógus is, nemcsak a sport alapjait sajátíttatja el.
– És azt észreveszed-e, hogy a foglalkozásaid hatására a gyerekek megváltoznak? Vannak-e látható visszaigazolásai a munkádnak?
– Igen! Nem mondom, hogy mindenkinél, mert akkor hazudnék, de mindig van egy-két ember, akinél észrevehető a fejlődés. És látható az is, hogy a beszélgetéseink hatására a srácok egyre elkötelezettebbek a vízilabda iránt. Ezt abszolút sikerként élem meg. Már csak azért is, mert Szentesen egyre kevesebb a gyerek, sajnos mostanában nem olyan eredményes az utánpótlás – ezen szeretnénk változtatni a következő években.
– Hogy álltok a gyerekek számával? És vannak azért tehetségek?
– Budapesti klubhoz természetesen nem hasonlítom magunkat, de sajnos más vidéki csapathoz képest is viszonylag kevés a gyerek. Dolgozunk a felzárkózáson. Van szerencsére tehetséges játékos, de azt tapasztalom, hogy egyre nő a különbség a tehetségesek és azok között, akik még éppen beférnek a csapatba. Rengeteg munkára van szükség ahhoz, hogy az utóbbiak felzárkózzanak, akár húzóemberré váljanak.
– És a srácokban milyen az ambíció? Lejárnak mert kell vagy élvezik, nekik is ez az életük, mint neked volt?
– Három csoportra oszthatom őket abből a szempontból. Vannak, akik nagyon szeretik ezt a sportot én nagyon jó vízilabdássá szeretnének válni, vannak, akik azért járnak le, mert a haverokkal jól érzik magukat és természetesen olyanok is, akiket “leküldenek” a szülők – utóbbi a legkevésbé jellemző.
– Van-e hosszú távú terved az edzősködéssel kapcsolatban? Kitűzted-e magad elé például, hogy egyszer mindenképpen szeretnél egy felnőtt OB1-es csapatot irányítani? Mi a perspektíva?
– Úgy gondolom, hogy célokat mindenképpen ki kell tűzni magunk elé. De azért…, most hagytam abba a játékot. Rögtön kijelenteni, hogy OB1-es edző akarok lenni…? A fokozatosság híve vagyok. Én most azt szeretném elérni, hogy a szentesi utánpótlás elinduljon felfelé, s hogy ennek én is a részese legyek. De nem tagadom, vannak távolabbi céljaim, szeretnék előbb-utóbb felnőtt vezetőedzői állást betölteni. Meglátjuk, mit hoz az élet.
– A sikert a mostani munkádban hogyan méred? Abban, hogy kinevelsz játékosokat a felnőtt csapat számára? Mi a mérce?
– Először a versenyeken való jobb teljesítményt említeném. Ugye, az országos bajnokságot úgy számolják, hogy a gyerek, a serdülő és a ifi eredményeit veszik együttesen számba. Jó lenne, ha egy-két éven belül eljutna oda a szentesi utánpótlás, hogy nem az utolsó négy-öt hely valamelyikén kell küzdenünk az öszesített bajnokság végén. Ha ez megvan, akkor léphetünk majd tovább. Nem fél év lesz ez sem, ahogy én látom…
– Balázs! Gratulálok az elmúlt 27 évedhez és sikeres edzői karriert kívánok!
| SOMOGYI BALÁZS legjobb eredményei
Ifjúsági Eb: arany (2001, Hagen), ezüst (2003, Isztambul) |
