Egyre-másra költöznek ki Amerikába tehetséges magyar vízilabdázók, hogy sporttehetségükkel megtámogatva végezzenek egyetemi tanulmányokat. Egyiküket, Peőcz Ádámot, az U20-as válogatott balkezes játékosát kicsit hosszabb beszélgetésre kértük, hogy megtudjuk, miként zajlik egy ilyen “átigazolás”, milyen viszonyok közé kerülnek a magyar sportolók, a vízilabdázás mennyire jelent számukra biztos hátteret, s az egyetem után képesek lesznek-e folytatni a versenyszerű vízipólót. vlv-interjú:
PEŐCZ ÁDÁM a vlv-nek:
– Három éve éltem azzal a lehetőséggel, hogy egy program részvevőjeként hat hétre kimehettem az amerikai junior olimpiára játszani. Bekerültem egy csapatba Magony Kristóffal és Molnár Manóval. Manóval együtt is voltunk, egy családnál laktunk, szép helyen, jó körülmények között.
A tornán meccsenként 8-10 gólt sikerült lőnöm, hozzáteszem, nem az a szint volt ez, mint amelyiken itthon, a Vasasban játszottam. Élveztem az egész nyarat, volt olyan, hogy egy napon belül három meccset is játszottunk, ez elég szokatlan volt.
Közben összeírtam az addigi eredményeimet (serdülő és ifi, valamint korosztályos válogatott), készítettem egy önéletrajzot és a meccsek előtt elkezdtem edzőknek elküldeni ezt az ismertetőt magamról. És persze felhívtam a figyelmet arra, hogy mikor és hol fogok játszani. 🙂
– Hány éves is voltál ekkor?
– Tizenhat.
– Milyen gyakorisággal jöttek le az edzők azokra a meccsekre, amikre hívtad őket?
– Nem gyakran. 🙂 Volt, aki válaszolt, volt, aki nem és ha lejöttek, persze, akkor sem feltétlenül csak miattam. Mindenesetre, ahogy haladtunk előre és bekerültünk a Platinum division-be (ez a legmagasabb szint volt a junior olimpián), továbbra is elég fontos szerepem volt a csapatban, nagyon eredményesen játszottam, volt hogy 6-8 góllal is tudtam segíteni a csapatomat. Ekkor kezdtek felfigyelni rám. Ezekre a mérkőzésekre már mindig jönnek egyetemi csapatok edzői, nézik a játékosokat, keresik a potenciális új csapattagokat. A magam részéről természetesen folytattam a “levelezést”, és ekkor történt, hogy az egyik meccs után odajött hozzám a Stanford edzője (aki egyébként korábban nem válaszolt a megkeresésemre), a nevemen szólított és azt mondta, hogy egyelőre legálisan még nem beszélhetünk, de tetszik neki a játékom, vegyük majd fel a kapcsolatot. Ez egy fordulópont volt a számomra, akkor derült ki, hogy hoppá, itt lehetnek esélyeim.
Ezután elkezdtek sorban visszaírni az egyetemek. A Harvardnak addig legalább tízszer írtam, amire nem válaszoltak és most jött tőlük egy email, jelezték, hogy láttak játszani és szeretnék felvenni velem a kapcsolatot. Ez megint hatalmas lökést adott. Beszéltem a San Diego-i egyetemmel, ők egy nagyon nagy összegű ösztöndíjat ajánlottak, amit nem teljesen végig gondolva, elég pimaszul elhárítottam. Akkor már párbeszédben voltam nagyobb egyetemekkel, a Stanforddal, a Harvarddal, a Princetonnal, a Brownnal.
Mindenképpen a keleti partra szerettem volna menni, mert a kaliforniai iskolák júniustól edzenek, így lehetetlen a nyár során gyakornoki munkát végezni. A keleti top nyolc egyetemet tömörítő Ivy League-nek szigorúak a szabályai, itt augusztus közepén lehet csak elkezdeni az edzéseket.
A konkrét választást megelőzte, hogy 2023 tavaszán egy hétre elmentem az összes, lehetőséget kínáló egyetemre. Ilyenkor az egyetem minden költséget áll, megnézed a campust és meghallgatod az ajánlatot, hogy miért érdemes neked azt az oktatási intézményt választani. (Itthon nem vették jól ezt az egyhetes távollétet sem az iskolában, sem a vízilabdában…, de aztán ők is megértették, amikor sikerült megkapni az ösztöndíjat…)
– Mit választottál végül és miért?
– A Princetont, és ez egyértelmű volt a számomra. Nagyon látszik, hogy a Harvardon a mesterképzés az, ami nagyon erős, a Princetonon pedig az alapképzés. Egyébként végül a vízilabda döntött, a Princetonnak jobb csapata van, nagyon jó az edző is. Az első éven vagyok túl és kifejezetten nagy a fejlődés, idén meg tudtuk verni a Berkeley-t, amivel történelmet írtunk, mert ez még sosem sikerült. A UCLA-vel hosszabbításos meccsen 16:17-et játszottunk, nagyon közel voltunk ahhoz, hogy őket is legyőzzük.
Szóval végül egyedül a Princetonra adtam be a jelentkezésemet – azért ez is elég kockázatos döntés volt, de bíztam magamban.
– Ilyen esetben vizsgát nem is kell tenni?
– Le kellett tenni egy nyelvvizsgát és erősen figyelembe vették az addigi jegyeimet. Sokáig nagy volt a bizonytalanság, de aztán büszkén elmondhattam, hogy a Princeton hallgatója vagyok – egyébként Kovács Kristóffal együtt, aki szenzációs kapus Hódmezővásárhelyről, közösen dolgozunk azon, hogy minél szebb vízilabdás sikereket érjünk el. Erre a szezonra azt tűztük ki célul, hogy megnyerjük az NCAA bajnokságot, ami keleti csapatnak még soha nem sikerült.
A nyugati partiak június közepén-július elején mindig elkezdenek edzeni, mi csak augusztus közepén. És ahhoz képest, hogy ennyivel kevesebb közös edzésünk van, fel tudjuk venni a versenyt a nagy iskolák csapataival is.
– Ez minek köszönhető?
– Elsősorban az elképesztő szakmai háttérnek. Olyan ellátás van az egyetemen, amit én még sehol nem láttam. Olyan környezetben élek, mintha egy ötcsillagos szálloda lenne az otthonom. Ha bármi gond van az edzésen, közvetlenül utána mehetsz a fizioterapeotához, egyből segítenek. A gépek, amiket használunk, hivatalosan még nem is léteznek. Ezek legújabb fejlesztések és az egyetemisták próbálják ki őket. Természetesen van étrendtanácsadó, egyáltalán, az egész stáb folyamatosan dolgozik a csapattal. Ezt a helyzetet a Fradiéhoz tudom hasonlítani otthoni viszonylatban. Mindez természetesen benne van abban, ahogyan az amerikai válogatott fejlődik évről évre.
És persze a környezet meghatározó része a hangulat. Elmész oda, és nincs ez a negativitás, mindenki örömmel fordul a másikhoz, élményt jelentenek emiatt a szürke hétköznapok is. Nehéz ezt elképzelni, talán íme, egy példa: vannak olyan egyetemi hallgatók, akik csatlakoznak a csapathoz. Ők nem sportolók, hanem egyszerű egyetemisták, de ugyanúgy a közösség “teljes jogú tagjai”, mint a vízilabdázók. Számukra az a kritérium, hogy legalább úszni tudjanak és legyenek jó fejek. Az ő dolguk az, hogy pozitív légkört teremtsenek a csapatban. Emlékszem, egyszer 20 góllal vezettünk egy meccsen és a 21. gólnál az edzőnk odament hozzájuk és keményen letolta őket: mi az, hogy nem örülnek, nem tapsolnak az újabb gólnál…??
Tapasztalatból mondom, hogy ez a légkör kihat a csapat teljesítményére és a fejlődésére is.
Szóval összegezve: életem legjobb döntését hoztam meg. Természetesen azért, hogy eljutottam ide, ahol most vagyok, óriási köszönettel tartozom a vízilabdának, a Vasasnak, az edzőimnek és a csapattársaimnak.
El kell, mondjam persze, hogy a legtöbbet a szüleimnek köszönhetem. Mindent megtettek értem, mindig a legjobbat akarták nekem, ezért szerették volna, hogy világot lássak, a lehető legjobb külföldi egyetemen képezzem magam. Hálás vagyok nekik.
– Ez a csodavilág, gondolom, nagyon sok pénzbe kerül, hiszen nyilván a rendkívül magas hallgatói tagdíjból finanszírozzák. Anélkül, hogy a zsebedben turkálnék, te hogy vagy ezzel?
– Hatalmas összegről van szó, ez tény. Nem kapok “fullt”, úgyhogy nyilván családilag is be kell szállni a finanszírozásba. Nyári gyakorlaton lehet pénzt keresni. Emellett itt a jövő a legfontosabb, az egyetemnek olyan networkje van, olyan kapcsolatrendszert alakíthatsz ki hallgatóként, ami aztán később az egész életedre kihat.
– Úgy tudom, eddig, az első évben még nem kellett szakot választanod, van már elképzelésed a jövődet illetően?
– Nagy valószínűséggel a közgázra és ezen belül a pénzügyekre fogok szakosodni, de még a számítógép-technológia területe is szóba jöhet. Felveszem a megfelelő órákat és majd meglátjuk, mi az, ami elsajátítható a vízilabda mellett. Ugye, ne felejtsük, hogy azért a sport nagyon fontos. Kifejezetten javasolják is, hogy ősztől, amikor már zajlik a szezon, négy tantárgynál többet ne vegyünk fel, hogy ne legyen túl nagy a megterhelés. Reggel hatkor kezdődik az első edzés és van, hogy még este 9-kor is vízben vagyunk. Sokat edzünk, szombaton és vasárnap négy órát vagyunk naponta vízben, augusztusban ötöt is. Ez néha tud sok lenni, de magas szintűek az edzések és nagyon élvezem ezt az egészet.
– Mi a végső célod a magánéletben és a vízilabdában?
– Nyilván a diploma megszerzése és emellett minél több kapcsolat megteremtése. A vízilabda terén az utánpótlás-válogatottságomnak vége lett a zágrábi U20-as világbajnoksággal. Nagy célom volt, hogy erre a szintre eljussak és megpróbáljam korosztályos válogatottként elérni a lehető legjobb eredményt. Amerikában pedig évről évre történelmet szeretnénk írni a csapatommal.
Ami igazán örömteli: olyan színvonalon zajlik kint a vízilabdaélet, hogy ha szeretnék, akkor haza tudok jönni és Európán belül szinte bárhol, itt Magyarországon is tudok majd vízilabdázni. Elég talán Szécsi Marcell példájára hivatkozni: két éven át edzett az USA-ban és most a válogatott vb-keretének tagja volt, hivatalos meccseket is játszott. Szóval: bármi megtörténhet…
– Köszönöm a beszélgetést és sikeres új tanévet/vízilabdaszezont kívánok!
Fotók: vlv és Princeton