Interjúnk második része a 24 évesen visszavonult Konarik Ákossal. A téma pólós pályafutása, emlékei Benedek Tiborról és véleménye a sportág mai helyetéről.
KONARIK ÁKOS a vlv-nek:
– Tekintsük végig a pályafutásodat!
– 2008-ban, hétévesen kezdtem. Az olimpiát néztük 2008-ban, a döntőt, nyáron Balatonon, és akkor mondtam anyámnak, hogy vigyen le, mert én vízilabdázni szeretnék. És ő jó anyuka módjára eleget tett a kérésemnek, levitt pólozni, majd megragadtam ott a Komjádi uszodában.
Kriszta nénivel kezdtem úszás-vízilabda képzésen, aztán gyorsan átkerültem Dudi bácsihoz, majd Tonó bá’- hoz. Ezután következtek a korosztályos csapatok, Nádor Zsombor és Váradi Ákos kezeihez kerültem, több korosztályban is játszottam egyidőben, összesen 9-10 éven át a Vasas utánpótlásában.
Még nem voltam 16, amikor jött a váltás, Benedek Tibor hívott az UVSE-hez, ahol Dávid Zoli bácsi és Tóth Zoli volt az edzőm. Rögtön három bajnokságban játszhattam, serdülőben, ifiben és az OB1/B-ben.
Imádtam Dávid Zoli bácsit, aki azért egy heves vérmérsékletű edző. “Becsúszott” néhány piros lap és azt hiszem, fél évre eltiltották. Ekkor jött Benedek Tibor, aki addig “csak” a szakosztályt vezette. Az első időben még Zoli bácsi tartotta az edzéseket, de Benedek Tibor meccselt, ő volt az első számú edző. És akkor, én azt gondolom, meg ő is beszélt erről, ott kicsit újra megadatott neki az edzői munka semmihez sem hasonlítható élménye. A következő évben már ő irányította az ifiket és a felnőtt csapatot is.
– A klasszikus UVSE-csapatot, amit már Tibor edzett, el tudod fejből mondani?
– Az első évben kapásoldalon volt Vendel, Vince (a két Vigvári testvér – a szerk.), Baksa Béni és én. Dala Döme volt a Jolly Jokerünk, ő játszott mindenhol. Centerben volt Telek Manci, Aranyi Máté, Rábavölgyi Zsombi. Bekkelt Szieben Laci, Dala Döme, Seeler Boti, Somogyi Tomi, Rosszkézen játszott Korbács Gabi, Szabó Bálint, Korényi Balu, aki nagyon fontos eleme volt a csapatunknak. Jött Bisztritsányi Dávid, akinek sokat köszönhettünk, ugyanis rengeteget hibáztunk védekezésben, sokszor ő mentette meg a se…ünket. A második évben érkezett Tóth Söri (Kristóf), az is nagyon jó volt, plusz Sziládi Kristófot és Vértes Danit kell megemlíteni, remélem, nem hagytam ki senkit.
A Mester volt az első számú edző, Cucubá volt a kapusedző, Varga Viktor. A játékosok kordában tartásában a még aktív, csapatkapitányi szerepet is betöltő Korényi Balázs vállalt szerepet, mi azért még zöldfülűek voltunk, sokszor biztos szemtelenek is.
– Beszélj kicsit Tiborról, milyenek az emlékeid?
– Kívülről egy nagyon komoly, sokszor túl komoly embernek tűnt az én habitusomhoz képest, szinte komornak. Hallottunk pletykákat a “nem létező” humoráról, arról, hogy nem annyira kedvence a poénkodás a foglalkozásokon… És aztán, amikor elkezdődtek az edzések, indult a nyári felkészülés én a felsoroltaknak a szöges ellentétét tapasztaltam.
Tibor nagyon-nagyon ráérzett arra, hogy hogyan kommunikáljon velünk, fiatal játékosokkal. Részünkről a tisztelet adott volt, ez nem volt kérdés, de hogy mennyire megtalálta velünk a hangot, azt jól mutatja, hogy pályafutásom során ő volt az egyetlen edzőm, akit kivétel nélkül minden csapattag szeretett és tisztelt. Ahogy kommunikált, ahogy az ember szemébe mondta a véleményét, azt nagyon nagyra értékeltem, miként a humorát is. Mert abszolút lehetett vele nagyon jókat viccelni, rengeteg sztorit mesélt nekünk a fiatal éveiről, a meccsekről.
Bámulatos, milyen jól találta meg a Mester azt, hogy a játéknak mikor van itt az ideje, mikor kell dolgozni, mikor van komolyság. Egyenlő emberként kezelt minket, annak ellenére, hogy hát…, messze nem voltunk egyenlő partnerek semmilyen szempontból vele, de mégis azt éreztette velünk.
Nagyon-nagyon élveztem azokat az éveket, és hát, Tibornak volt köszönhető, hogy jól játszottunk. Nagyon egyben tartotta a csapatot, jöttek eredmények is és ezek még rárakódtak a pozitív élményekre, felnagyítva azokat. Kifejezetten szorgalmazta a csapaton belüli személyes kapcsolatok erősítését, hétvégenként 10-12-en együtt mentünk bulizni. A felnőtt csapatoknál nem nagyon van ilyen, ez nem is realitás. Gyakori a klikkesedés és általában is az a jellemző, hogy a közösségen belül mindenki megtalálja az egy-két közelebbi barátját, akivel szorosabban tartja a kapcsolatot. Ez egyébként normális, hiszen azért a profi sportcsapat valahol mégiscsak egy munkahely.
Ja, és persze nálunk a pénz se játszott akkor szerepet, erre komoly igény sem volt senki részéről. Szinte mindenki a szüleinél lakott, nem is volt téma köztünk, hogy ki mennyit keres. Mindezek adták meg annak a két évnek a szépségét, összetartó fiatal társaság voltunk, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a közös élményekről. És nem az eredmény jut először eszembe, az, hogy bejutottunk-e a legjobb nyolcba vagy nem, egy pozitív érzelmi kavalkád jelenik meg az emlékeimben.
– Hogy derült ki számotokra Tibor betegsége?
– Nem voltunk hülyegyerekek, láttuk, hogy valami nem stimmel, de éreztük, hogy ez egy nagyon privát dolog, és úgy is kezeltük. Örültünk annak, hogy ott van velünk, csinálja. Láttuk azt, hogy van, amikor küzd, és nehéz neki ott lenni, de akkor is ott volt az edzéseken, és megtartotta nekünk, pozitív kiállással. Azt gondolom, neki is jót tett, hogy ott volt velünk, mert töltöttük mi is pozitív energiával. Ha csak fele annyi pozitív energiát tudtunk adni neki, mint ő nekünk, akkor már szerintem nagyon jó volt ez a közös munka, együtt létezés. Közben nagyon személyes is volt ez a viszony, ezért is nehéz róla beszélni.
– Aztán jött a közlemény, hogy Tibor minden, a vízilabdával kapcsolatos tevékenységét befejezi. Erről hogy értesültetek?
– Mindannyiunknak egyenként küldött egy hosszú, nagyon különleges levelet. Ebből tudtuk meg, hogy többé már nem lesz velünk. A levél lényege az volt: nagyon vigyázzunk arra, hogy ez a kötelék, ami köztünk létrejött, megmaradjon, mindenáron őrizzük a kialakult baráti kapcsolatokat, tarsunk össze, mindig nagyon figyeljünk erre. Ez utóbbiban szerintem eddig nem teljesítettünk rosszul.
A levelet pedig halálomig őrizni fogom, nemcsak a mondanivalója miatt rendkívül fontos, hanem érzelmileg is meghatározó, fájdalmas lezárása volt egy gyönyörű korszaknak.
– A pályafutásod a Szolnoknál folytatódott és a legjobb kluberedményeidet ott érted el.
– A felnőtté válásom fontos állomása volt ez, 19 évesen gondoltam egyet és leköltöztem, én, aki még Pesten sem éltem külön vagy még a ház másik felében sem laktam.
Zsilének (Zsivko Gocicsnak – a szerk.) és a Szolnoknak, Mestinek (Kovács Istvánnak – a szerk.), Nyerges Zsoltnak nagyon nagy köszönettel tartozom és nagyon hálás vagyok, nagyon-nagyon pozitívan emlékezem vissza rájuk. Azt gondolom, hogy úgy kell vezetni egy vízilabdaklubot, mint ahogy ők csinálták.
Szolnokon okosan végezték az építkezést, már előttem egy évvel elkezdték, nem rohantak a játékosvásárlásokkal. Szerencsém volt, hogy egy ilyen nagyon jó csapatban játszhattam. Ki kell emelnem, Zsivko Gocicsot azért is, mert abszolút meghatározó alakja volt a pályafutásomnak. Zsile értett engem a legjobban az összes edzőm közül, azt gondolom, a Mestert leszámítva. Ő értette, hogy én ki vagyok, értette az érdekelődésemet, látta bennem azt, hogy engem nem csak a vízilabda érdekel. Baromi jókat tudtam vele beszélgetni, nem csak a vízilabdáról. És amikor kellett, akkor helyre is tett, ha kicsit “kibillentem”, de még arra is pozitívan emlékszem, hogy 3-4 perces ordibálást kaptam az egyik videózás közben, hogy mit lövöldözök össze-vissza. Ennek is megvolt a helye és a rendje, ma már mosolygok rajta és meg kell, hogy mondjam: teljesen igaza volt.
De ő értett engem, támogatott és értékelte a játékomat, nagyon jó emberi viszonyba kerültünk. Most, a napokban rám írt, gratulált a pályafutásomhoz. Beszéltünk, és mondta, hogy most már hivatalosan is barátok lehetünk… 🙂 Tehát az a fal, ami akkor meghatározta az edző-játékos viszonyt – eltűnt.
A lényeg, hogy Zsile jó ember. És ez a legfontosabb mindig, mindenhol, legyen szó edzőről vagy játékosról. Aki jó ember, azt szeretni fogják, tisztelik, elfogadják a döntéseit. Ahol mismásolás megy és nem egyenes a kommunikáció, nincsenek normális emberi viszonyok, ott sokkal nehezebb egy csapat működése.
Hangay Zolinak is sokat köszönhetek. Akkor ő másodedző volt, fontos szerepet játszott a csapat életében. Szolnokon együtt játszhattam Filip Filipoviccsal, Dusko Pijetloviccsal, Angyal Danival, Nagy Viktorral, akinek annak idején a Vasas lelátóján én vertem a dobot és néztem, ahogy őrjöng a védései után. Megtisztelő volt ez és ráadásul kiváló csapatszellemben dolgoztunk, a Covid ellenére is. Sajnos a BL-selejtezőn balszerencsés körülmények között kiestünk, pedig az a csapat nagy dolgokra lett volna képes a Bajnokok Ligájában is.
– Jött a Vasas…
– Igen. Az sajnos nem sikerült, nem volt meg a csapatösszhang, nem éreztem annyira jól magam, különösen az első évben. Pedig voltak eredmények, az Eurokupát megnyerük, a második évben bajnoki ezüstérmet szereztünk.
– A BVSC-nél fejezed be…
– Ugyanazt tudom mondani a BVSC jelenlegi vezetéséről, amit a szolnokiakról mondtam. Nagyon jól építkeznek, Tóth Sándor pedig remekül tartja össze a klubot, biztosítva a családias hangulat lehetőségét. Drukkolok nekik, hogy sikerüljön a további építkezés.
– Jó, hát egy utolsó kérdés maradt. A vízilabda helyzetét hogy látod?
– Na ez egy nehéz kérdés. Én leszek az utolsó, akit a sportágat lejárató megszólalásra lehet bírni. Nehéz megfontoltan fogalmazni, de annyit talán ki lehet jelenteni, hogy a sportág helyzete sokkal rosszabb annál, mint amilyennek kívülről látszik.
Egyre kevesebb az olyan fiatal, akik úgy akar vízilabdázóvá válni, mint én annak idején, az olimpiai aranyérmet kitűzve maga elé célként. Annyira szerteágazó a digitális világ, a figyelem, annyira kiszélesedik az érdeklődési kör. Egyre inkább más dolgok fontosak, már ez eleve megnehezíti a fiatal gyerekek megtartását a sportágban.
Meg kell említenem egy másik jelenséget is: a vízilabdás fizetések mellett sajnos eléggé elment az infláció. Ezt saját tapasztalatomból is mondom, a szolnoki fizetésemhez képest többet kerestem most, de az árak azért jobban növekedtek.
Ami a sportág szakmai kérdéseit illeti, én a magam részéről nem azt a játékot szeretem, amikor bemegy a center és élet-halál harcot vív a bekkel, ütik-verik egymást. Ez sokszor értelmezhetetlen, nemcsak a nagynéném nem érti, hanem még én sem, játékosként, hogy ugyanazért miért ítélnek egyszer kiállítást, máskor kontrafaultot. Ráadásul kihal a játék szépsége, amit Kásás Tamás, Varga Dénes vagy Hosnyánszky Norbert képviselt.
Persze most is vannak játékosok, akik nagyon szép dolgokat csinálnak, nekik kellene kedvezni a szabályok egyszerűsítésével, a szubjektív elemek kiszűrésével, hogy a játék minél látványosabb, élvezhetőbb legyen.
És persze: nyári bajokságot! Az emberek tudjanak átmenni a strandról, szünetben akár napozzanak, legyen komoly program akár családilag is egy meccs megnézése.
Természetesen a sportág marketingjét is új alapokra kellene helyezni. Ezen a téren maguk a játékosok is többet tehetnének. Hogy van az, hogy a világon mindenki ismeri LeBron James vagy Stephen Curry gólörömét, de nincs ilyen jellegzetesség a mai vízilabda legnagyobb egyéniségeinél?
A marketing terén egyébként nem fejlődést, hanem visszalépést látok. Én a vlv oldalain, videóin nőttem fel, ott néztem, hogy Dumi hogy csinálja a félütemes lövést, Hosi miként csavar, Filipovics hogy lő. És megmondom őszintén, szomorúan látom, hogy a naprakész meccsjelenet-videók már nem készülnek, nem kerülnek fel. Szurkolok neked, Geyza, hogy ezen a téren történjen pozitív változás, hogy a fiatalok lássák a mai jeleneteket és azok a vlv-n keresztül minél szélesebb körbe eljuthassanak.
– Ezt köszönöm, természetesen nem rajtunk múlik, nincs jogunk meccsjeleneteket közzétenni. Van-e még olyan mondanivalód, ami “benned maradt”, amit nem kérdeztem meg?
– Azzal szeretném befejezni, hogy nagy köszönettel tartozom, mert sokkal, sokkal, sokkal többet kaptam a vízilabdától, mint amit elvett tőlem az élet más aspektusait tekintve. Tényleg köszönöm az összes edzőmnek, még azoknak is, akiket nem szerettem annyira, mert az általuk teremtett szituációk is tanítanak olyan dolgokat, amikkel soha nem találkozik egy olyan srác, aki suli után hazamegy és nyomkodja a Playstation-t, vagy csak tanul. Illetve találkozik, de majd csak harmincéves korában… Nagyon hálás vagyok az egész közegnek, biztatom a fiatalokat, hogy sportoljanak, vízilabdázzanak, mert ez nagyon jó!
Rám most más dolgok várnak, és nagyon szívesen hallok mindenki felől, meg én is keresem azokat, akik támogattak engem a vízilabda-pályafutásomban, és köszönöm nekik a segítséget. Távol azért nem leszek soha a vízilabdától, úgyhogy lehet velem találkozni szerintem a lelátón néha.
– Köszönöm szépen a beszélgetést és sikeres civil életet kívánok!
