Ülünk a ferencvárosi M35 vendéglőben, Szili elolvasta a vele készült, csaknem hat éve megjelent interjút és nekilátunk a beszélgetésnek: mi történt vele azóta, hogy 2017-ben elkezdett feltápászkodni a padlóról.
JANSIK SZILÁRD (FTC-Telekom Waterpolo, a magyar férfi vízilabda-válogatott csapatkapitánya) a vlv-nek:
– Milyen érzésekkel olvastad újra a csaknem hat éve készült interjút?
– Borzasztó átérezni, hogy ennyire gyorsan megy az idő. Nagyon sok, szinte már elfeledett emlék beugrott, – ezek a dolgok negatív élmények voltak és az ember próbál tőlük feledéssel megszabadulni. Nehéz szavakba önteni a mostani érzésemet, hihetetlen, hogy ennyire mélyen voltam, ott álltam annak a küszöbén, hogy abba kell hagynom a játékot, s ahhoz képest mostanra mit értem el, hova jutottam…, tényleg durva, hogy ez történt velem…
– Hát menjünk szépen végig, elevenítsük fel, hogy telt el ez a csaknem hat év, mit értél el és hogyan?! De először is: mi a helyzet az egészségeddel? Van-e bármilyen utóhatása annak, ami akkor történt?
– Hála istennek semmi utóhatás, azon kívül, amit az akkori cikkben is említettem: azóta külön speciális gyakorlatokat kell végeznem, ezt minden edzés előtt meg is teszem, sőt hétvégeken, pihenőnapokon is. Ez már napi rutinná vált, nem megterhelő, együtt élek vele. Hála istennek, nagyon megerősödtek a nyak körülötti izmaim és azok a részek, amelyek segítenek, hogy a porckorongsérv ne okozzon problémát. Fájdalmat ma már egyáltalán nem érzek.
– És pszichésen is túl vagy rajta? Nem ugrik be meccs közben, hogy mi van, ha “letépik a fejedet”?
– Eleinte sokáig volt ilyen, hiszen nekünk egy testrészünk “lóg ki” a vízből, arra pedig előszeretettel ráugranak, megrángatják. Éppen emiatt volt erősen kérdéses, hogy fogok-e tudni még magas szinten játszani. De ma már nincs olyan dolog, amitől tartanék, csinálhatok is mindent, talán egy-két konditermi gyakorlat kivételével.
– Lássuk, tehát, mi történt veled az interjúnk után! Emlékeztetőül: a Fradi türelmesen várt, szerződést adott, pedig nem lehetett tudni, lesz-e még belőled “épkézláb” játékos. Milyen gyorsan zajlott a gyógyulásod?
– Nagyjából az akkori interjúnk időpontjától számítva indult el a hihetetlenül gyors fejlődésem. Most már elmondhatom, magam sem gondoltam volna, hogy ez így bekövetkezhet. Persze, azért küzdöttem, hogy visszakerüljek a válogatottba, de ez annyira messzinek, sőt, szinte reménytelennek tűnt, kicsit már el is engedtem.
A sérülés miatt nagyon legyengültem, legalább 10 kiló lement rólam, pedig eleve nem voltam túl vastagkötésű. Meg kellett erősödnöm, és ez azzal párhuzamosan került napirendre, hogy kapásoldali játékosból a válogatottság esélyének növelése érdekében visszamenjek védőnek. Zsolt (Varga Zsolt vezetőedző – a szerk.) tanácsát fogadtam meg, miként abban is, hogy megfelelő izomköteget építsek magamra. Ez már egy lépéssel való továbbgondolkodást jelentett, hiszen nem azért lettem védő, hogy hibapontok árán akadályozzam meg az ellenfél centerét a góllövésben, hanem hogy a fizikai erő bevetésével harcolni tudjak vele, semlegesítsem, a gyorsaságom segítségével pedig leforduljak róla, legyen erőm a támadásokban is aktívan részt venni, jól mozogni a kapufánál, stb.
– Megszeretted ezt az új feladatot vagy kényszerűségből beleszoktál?
– Eleinte nehéz volt. Mindenki azt szereti, ha gólt lőhet. Korábban rengetegszer kerültem helyzetbe, gólokat is lőttem, a váltás után sokszor labda sem volt a kezemben, birkóztam a centerrel és pillanatok alatt összeszedtem két, esetleg már három hibát. Ott ültem a kispadon és néztem a meccset. Kivettem a részemet akkor is a csapat sikeréből, de nagyon nehezen szoktam meg, hogy olykor három meccs is eltelt, s én egyszer sem lőttem kapura. Az alapfeladatom jó ellátásához pedig meg kellett szerezni a rutint és a fizikai erőt is – sokáig ezzel voltam elfoglalva…
– Mennyi időbe került az átállás?
– 2017 nyara számomra azzal telt, hogy Pohl Zolival, Német Tonival egészen különleges 6-8 hetes kondiprogramot végeztünk el, hogy megfelelő fizikai kondíciót szerezzünk. A felnőtt válogatottság még távoli volt, de jó úton jártam, egyre jobban ment a védőmunka, kellett viszont a fizikum.
Egyébként meglepően gyorsan ment a visszatérés. Már 2017-ben megnyertük az Eurokupát és ahhoz már én is hozzá tudtam járulni. Jól játszottam és fontos gólt lőttem az elődöntőben, vesztett állásból jöttünk vissza döntetlenre.
A hatalmas csalódottság, a rengeteg negatívum és bizonytalanság után az az év hozta meg az áttörést. Egészen addig a Fradiban sem volt biztos helyem, onnantól viszont egyre több bizalmat kaptam. Például többéves szerződéshosszabbítást írhattam alá, ami nagyon nagy dolognak számított a feltörekvő, egyre jobb magyar és külföldi játékosokat leigazoló Ferencvárosnál. Ez az az időszak, amikor kitűzött cél lett, hogy bajnokcsapatot épít a klub. Nagyon jó érzés volt, hogy fiatalon számítanak rám, komoly szerepet szánnak nekem ebben a munkában.
Meghívtak az Universiade-csapatba, amelyet Märcz Tamás irányított. Csapatkapitány voltam, jól is ment a játék, de címvédőként csak az 5. helyet értük el. (Ez volt az a tajpeji torna, ahol a végső győztes szerbekkel voltunk egy csoportban, majd fatális szervezési hiba miatt – amit hiába reklamáltunk már előtte – a negyeddöntőben ismét “visszakaptuk” őket… – a szerk.)
A szerbek elleni negyeddöntőn újra megsérültem, a sors iróniája, hogy az a Jaksics okozta – vétlenül – a sérülést, aki közvetlenül ezután a Fradiba igazolt. Mentő vitt el az uszodából, újra komoly fájdalmam volt, elzsibbadt a karom és nem mozgott a nyakam. Visszajöttek a régi emlékek, megijedtem. Bíztam azért abban, hogy ismét túljutok a nehéz időszakon, csak hát…, azért én profi játékos voltam, akit azért fizetnek, hogy egészségesen, jól játszva vízilabdázzon. Egy újabb féléves kihagyástól tartottam és attól, hogy ez már nem fog beleférni. Szerencsére itthon jó kezekbe kerültem, hamar rendbe jöttem és a 2017-18-as szezont már ismét egészségesen tudtam elkezdeni.
Nagyon jól ment a játék, vissza lehet nézni, azt hiszem, ez volt az a szezon, amelynek felénél bekként vezettem a góllövőlistát.
– Jöhetett a válogatottság…
– Többször meghívtak a válogatott Világliga-mérkőzésére, a szezon végén pedig már tényleg úgy éreztem, eljött az idő, talán be tudok kerülni egy világversenyen szereplő nemzeti csapatba. A hazai rendezésű Világliga-szuperdöntőre készültünk és az utolsó edzésen ismét megsérült a nyakam… Kimaradtam a csapatból, amely döntőt játszott a Duna Arénában. (Montenegrótól kaptunk ki ötméteresekkel – a szerk.).
A sérülés szerencsére nem volt olyan komoly, de Märcz Tamás nem kockáztatott, az időben nagyon közeli Európa-bajnokságra nem kerültem ki. Ez megint egy törés volt számomra, úgy éreztem, fizikailag és mentálisan is topon vagyok, jól megy a játék, rutint szereztem, rengeteg komoly mérkőzés volt már a hátam mögött, sajnos nagy balszerencsém volt az újabb sérüléssel. (A barcelonai Európa-bajnokság aztán Märcz Tamás kapitányi időszakának legrosszabb eredményét hozta, csapatunk a 8. helyen végzett – a szerk.)
Keményen edzettem, volt időm a teljes rehabilitációra, s tudtam, hogy annak az évnek a végén még lesz egy Világkupa-torna. Be is kerültem a csapatba és elsők lettünk Berlinben – ez volt az első világversenyem és mindjárt aranyérem! Jó teljesítményre voltam képes és külön emlékezetes volt számomra ez a siker azért, mert a testvéremmel, Dáviddal együtt állhattunk a dobogó legmagasabb fokán.
Szóval nagy ugrások voltak a mély csalódottság és a hatalmas sikerélmények között!
Két év volt hátra az olimpiáig, kitűztem a célt, hogy ott akarok lenni Tokióban! A Fradiban egyre jobban ment a játék, nagyon erős csapatunk volt, a magyar bajnoki cím mellé megnyertük a Bajnokok Ligáját, s bár még a fiatalabbak közé tartoztam, a játékommal hozzá tudtam járulni a sikerekhez. Nem mondom, hogy húzóember voltam, de nagyon jó 7-8-9. játékosként számítottak rám, sokat voltam vízben, amikor a sztárjátékosaink kijöttek, nemcsak bekkben, hanem “mezőnyben” is. Látszott, hogy egyre nagyobb a szerepem, mind gyakrabban bíztak meg azzal, hogy fogjam az ellenfél legjobb játékosát. Mindez a hasznomra vált, egyre több rutinra tettem szert. Nagy élmények értek, a BL-döntőt például az én sikeres ötméteresemmel nyertük meg. (Az ötméterespárbaj első körében hibáztam, szerencsére a többiek jóvoltából újra sorra kerültem és az lett az utolsó ötméteres.)
Úgy éreztem, hogy ott a helyem a kvangdzsui vb-n, az első világbajnokságomon. Nagy reményekkel érkeztünk Dél-Koreába. Varga Dénes élete csúcsformájában volt, de rögtön az első, Új-Zéland elleni csoportmeccsünkön eltörték az ujját… Ez nagyon nehéz helyzetbe hozta a csapatot, nem igazán tudtuk kezelni a kialakult helyzetet. Az elődöntőig eljutottunk, de utána már nem nyertünk meccset, a negyedik helyen végeztünk, ami csalódást okozott, úgy éreztük, hogy nem hoztuk ki magunkból azt, amire képesek vagyunk.
A következő szezonban mindent megváltoztatott a covid. A bajnokságot sem lehetett befejezni, a BL nyolcas döntőjét sem rendezték meg, az olimpiát pedig egy évvel elhalasztották. Ez utóbbi minket nagyon rosszul érintett, mert 2020. januárjában sikerült megnyernünk a budapesti Európa-bajnokságot. Ennyi ember előtt én még soha nem játszottam, a helyzet feldobott minket. Én személy szerint többet vártam magamtól, arcüreggyulladással bajlódtam, de a csapat nagyon együtt volt, bombaformában játszott. Jó esélyeink lettek volna az eredeti időpontban megrendezendő tokiói olimpián.
A Covidot követő klubszezonban a Fradival ismét Európa egyik legjobb csapata voltunk, eljutottunk a BL-döntőig. Jött a furcsa olimpia, csapatonként 12 játékossal, nézők nélkül, buborékban, szigorú egészségügyi szabályokkal. Csalódás volt az elődöntő elvesztése, az, hogy a tornán másodszor is kikaptunk a görögöktől. Rossz emlék ez, viszont sikerült felállnunk a padlóról és a bronzmérkőzésen egy olyan spanyol csapatot vertünk meg, amely a Tokió előtti közös edzőtáborozás során hatból hatszor szétvert minket. Ez volt Nagy Viktor búcsúmeccse, egy kicsit érte is játszottunk.
Ami a saját olimpiai szereplésemet illeti, úgy éreztem, tudok még jobban is játszani. Igaz, a válogatottban elsősorban védői feladataim voltak, pedig akkor már a Fradiban sokat játszottam mezőnyben is, jó teljesítményt nyújtva.
Az olimpiai bronz nagy dolog volt, ezt mi magunk is így éreztük és nagyon jólesett, hogy az olimpiai bajnok szerb csapat több játékosa odajött hozzánk, külön gratulált. És megjegyezték félig viccesen hogy ők is így kezdték annak idején, bronzéremmel. Nagyon sportszerű, szimpatikus gesztus volt ez a részükről.
És jött a 2021-22-es évad, amely életem legjobb szezonja lett. Már sokat játszottam mezőnyben, jól ment, fontos tétmeccseken tudtam segíteni a csapatnak, nem volt ritka, hogy az én mozdulatom döntötte el a mérkőzést.
– Azt hiszem, fontos fejlemény lehetett a pályafutásodban, hogy a helyzetet “közelről néző” játékosból olyanná váltál, akire számítanak döntő szituációban, akitől kicsit el is várják már, hogy magára vállalja ilyenkor a felelősséget…
– Ez évek alatt, folyamatosan alakult ki. Először azt vettem észre, hogy fontos meccseken a kritikus pillanatokban is bent vagyok a vízben. De az első időben még nemcsak Dumi és Vámos volt ott mellettem, hanem például Younger, Mitrovics, Jaksics is…, ilyen helyzetben nem feltétlenül az én feladatom volt elvállalni a végeredményt befolyásoló lövést. Zsolt akkor még csak azt várta el, hogy nyugodt lehessen azt a pályarészt illetően, ahol én védekezem. Aztán évről évre támadásban is mind nagyobb lett a szerepem. Ez a tavalyi szezonban vált nyilvánvalóvá, amikor fontos szituációkban, időkérést követő helyzetben is “tennivalóm” volt.
– Nem nyomasztott a nagyobb felelősség?
– Nem. Jól ment a játék, egyre érettebb lettem, volt önbizalmam és klasszisok játszottak mellettem. Nézd, az ellenfélnek sokszor meg kell hoznia egy döntést, kit enged inkább lőni a szemben állók közül. Ugye, Dumit nem annyira lehet, Vámost se, aztán sokszor az derült ki, hogy amikor engem választottak, az is hiba volt…
(A folytatásban az idei budapesti világbajnokság, a spliti Eb-ezüst, MVP-cím és a csapatkapitányság kerül terítékre.)
