Nem túlzás: szinte nincs olyan nap, hogy ne idézné fel bennünk valami a tragikusan fiatalon elhunyt Mester emlékét. Ezt az alábbi írást egy sportkedvelő olvasótól kaptuk, gondolatait azért írta le, mert őt sem hagyta nyugodni ez a furcsa, szörnyű, groteszk dráma, az, hogy ilyen fiatalon kellett elbúcsúznunk Benedek Tibortól. Az apropó az volt, hogy Tibor idén nyáron töltötte volna be 50. életévét. A szerző elküldte írását az édesapának, Benedek Miklósnak, azzal, hogy a vlv-n szeretné megjelentetni. A cikket a Kossuth-díjas színművész, édesapa személyes jóváhagyásának ismeretében közöljük:
Benedek Tibor 50. születésnapjára (meg úgy bármikor, azon túlra)
Szándékos a cím. Lehetne úgy fogalmazni, hogy ötven éves lenne, ötven éve született, de abban már ott a maró hiányérzet. Különben is! Cseh Tamás egyik dalához érkezett egy komment a legnagyobb videó-megosztón, mely ekképpen hangzott: „Nyugi Tamás, amíg ennyien szeretnek és emlékeznek Rád, addig Te is élsz! Az a kis halál mit sem számít.” Na ezért a cím! Benedek Tibor idén, július 12-én ötven éves lett! Pont. Még akkor is, ha hatalmas igazságot mondott Hajdú B. István 2020 tényleg fájó júniusán az M4 emlékműsorában, jelesül, hogy elsősorban az számít, hogy ki milyen életet élt, másodlagos, hogy mennyit…
Ez az írás csupán egy tán botor kísérlet lesz, tele szubjektív elemekkel a kerek évforduló okán (meg úgy általában is), hogy megfejtse az ún. Benedek Tibor-jelenséget, a titkot, ha egyáltalán titok. Az, hogy egy ország rendült meg két éve, sportnyelven szólva papírforma. Egy hatalmas bajnok fiatalon, egy alantas betegség miatt, pótolhatatlan veszteséget okozva feleségének, három gyermekének (köztük kettő kiskorú, mi több gyerek, s a harmadik is épphogy megkezdi fiatal felnőttkorát) és szüleinek, kik közül az apa közismert és elismert személyiség. De mégis! Ez a megrendülés egyik oka bizony a meglepetés ereje is volt. Az a meglepetés, az a sokk, hogy a közvélemény még csak nem is tudta, hogy Tibor beteg. A pillanatok alatt elveszített Fehér Miklós, Kolonics György vagy éppen Ocskay Gábor halálához mérhető döbbenetet érzékelte a magyar társadalom. Arra próbálok kilyukadni, miként lehetett ezt teljesen eltitkolni az internethez, a digitális világhoz szokott társadalom elől?!
Persze tudjuk, Tibor és környezete titkolta. De! Az utólagos megemlékezések alapján egyértelműnek látszik, hogy a vízilabda-társadalom, a volt játékostársak, volt edzők és az általa edzett ifjak tudták. Hatalmas dicséret egyébként, hogy tartották a súlyos titkot. Hogy a sporttársadalom úgy általában tudta-e, nem tudom. Mégis, legyen bármekkora a kör, akik ezzel tisztában voltak, mindenki hallgatott. Hallgattak egy olyan világban, ahol – amint fentebb céloztam rá – úgy áramlik immár az információ, hogy másodpercek alatt kaphatunk képet akár Új-Zélandról is. Miért fontos ez, s mire kívánok rávilágítani ezzel? Adva van egy ilyen világ és adva van, mondjuk egy bulvármédia, mely minden hírre, minden példányszámot, eladást növelő dologra lecsap. Hosszú lenne a sora ama ismert neveknek, akik betegségeit, bajait úgymond „végigközvetítették” felénk. Tibor esetében viszont semmi! Bármekkora volt is a köre a titok ismerőinek, mindenki hallgatott. Magamból kiindulva, még május elején sem gondoltam semmi végzetesre amikor bejelentette, hogy minden, vízilabdával kapcsolatos tevékenységgel felhagy. Ami ugye az élete volt. Nem ragoznám tovább, egyetlen oka volt véleményem szerint a hallgatásnak, mégpedig a fentebb említett Benedek Tibor-jelenség. Ezt járnám körül, mi lehetett ez.
Persze a kezdésnél adva volt az „ismert apa (plusz nagyapa) – ismert fia jelenség”, ráadásul két teljesen eltérő területen voltak jók. Ez mindenképpen növeli a népszerűséget. Aztán az, hogy ez a fiú egész pályafutása alatt, noha csapatsportban ténykedik, egyénileg végig és konstans módon klasszis teljesítményt nyújt. Az külön kiemeli őt, hogy egy olyan nagy múltra visszatekintő sikersportágban nyújtja ezt, mely épp hullámvölgyben van. Többnyire vereség a dolog vége (leszámítva persze az újpesti menetelést, melynek ő az elsőszámú sztárja), de ez a srác megint hozta magát, gondolják a szurkolók, s ez csak növeli az elismertségét. Egyéni klasszisának értékét nagyban növeli, hogy később a közvélemény számára világos lesz az is, hogy nem ösztönös, született zsenialitással éri el ezt a szintet, hanem rengeteg munkával és gyakorlással. Meg persze ott volt az amúgy igen bájos Túró Rudi reklám is… Bájos! Lényeges kifejezés, a végén visszatérek rá.
Aztán ugye, jött a méltatlan és megalázó doppingcirkusz. Nem volt ember, akiben nem a sajnálattal kevert düh dolgozott volna. S nem is csak azért, mert abban az évben ezáltal megfosztották két aranyéremtől (a társak tele torokból üvöltött „Benedek Tibi” kórusa, Firenzében a döntő után, naná, hogy erősítette Tibor „összképét”). Sokkal inkább, mert ordított, hogy a magyarok gyengítésére ment ki a játék, egy embert eszközként használva. No meg az első olimpiai győzelem.
Itt nem árt leszögezni két dolgot. A magyar sportszerető közeg erőteljesen olimpia-centrikus (miként a magyar vízilabda-közeg is az), valamint azt, hogy van egy olyan egyértelműen kimutatható tömegpszichológiai jelenség, hogy a csapatsportokban elért diadalokat sokkal többre értékeli a közvélemény az egyéni aranyaknál. A tömeg elkezd megőrülni a vízilabda-válogatottért. Az mondjuk egy érdekes kérdés, hogy az olimpiai győzelemért kerül mámorba, vagy magáért a vízilabda nevű sportért? Nem kérdés amúgy, hogy az előbbiért, utóbbinak a többség még úgy önmagában a szabályait sem érti. De hát itt vannak ezek az aranyos fiúk (mind az érmeik, mind a kinézetük, viselkedésük miatt, nem beszélve kigyúrt, izmos testükről), persze, hogy imádjuk őket. Tibort is, ez természetes. Majd miután még hozzátesz, hozzátesznek két újabb ötkarikás aranyat, gyakorlatilag dicsfényben zárhatja le karrierjét. Megtudjuk persze később, micsoda vezérré, csapatkapitánnyá válik, mennyire képes hatni a társaira, ez tovább növeli az elképesztő respektet a személyét illetően. Főleg azért, mert a személyisége is rengeteget változik, érik az idővel, köszönhetően a tapasztalatoknak, kudarcoknak, s tán, ami a legfontosabb, a sikereknek is.
Visszavonulását követően edző lesz, immáron újfent több buktatóval. Két dolog azért mindenképpen kiemelendő. Első évében, személyiségének köszönhetően vb-aranyig „tüzel” egy olyan csapatot, amelyre előzetesen a szakemberek többsége azt mondja, hogy bronzéremmel is bőven megfelelnének az elvárásoknak. Aztán a végén zseniálisan gardírozza az UVSE rábízott tizenéves „suhancait”, s tán nem is elsősorban a szakmai tudás átadásával (azzal is persze), hanem lényével formálja azok személyiségét is. Az meg, hogy ezt nagyrészt immár betegen teszi… Bálvány a köbön. S hát, hogy végül elment. Tényszerű, hogy mi emberek a korán és tragikusan távozókat automatikusan egy „magasabb polcra tesszük”. Senna, Lennon, Latinovits, Bryant…
De a fentiek „csak” egy összegzést jelentenek. Mielőtt megpróbálnám megválaszolni azt a bizonyos jelenséget, előbb jöjjön a szubjektív rész. Az a rész, hogy nekem mitől Benedek Tibor Benedek Tibor. Molnár doktor az idei vizes-vb előtt azt találta mondani, hogy Tibor egyenlő a magyar vízilabdával az elmúlt harminc évben. Nagy igazság, mondaná gyakorlatilag mindenki, de ez a mondat engem nagyon „betalált”. Ugyanis Tibor Sydney előtti pályafutása (’90-es évek) számomra a gyerekkorra, a kamaszkorra és a tinédzserkorra esik. Ergo, nyilvánvalóan ő volt az elsőszámú vízilabdázó. Ezzel párhuzamosan zajlott a sportág győzelemre vágyó időszaka, fantasztikus képességű játékosokkal. Ezért is égett belém nagyon Atlanta (s egy évvel korábban a bécsi Eb) emléke. Az a szívbemarkoló utolsó két meccs a négy között. Egy akkor már hatalmas klasszis Tiborral a csapatban, mely csapatban benne volt a győzelem. Azok a képek, a játékosok tekintete. Fájó emlék a mai napig, egy örökre elmaradt katarzis, ráadásként, hogy a bronz is elment (jól mutatott volna neki a három arany mellett, mint Gyarmatinak). S hogy miért az, ide kell, hozzam Sydneyt, mintegy párhuzamként. Lehet, hogy sokan megköveznek érte, de én ott nem éltem át katarzist – három ember kapcsán éreztem csak ilyet. Számomra az egy természetes és várható győzelem volt, miként a Kásás-Steinmetz-Kiss-Fodor-Biros-Molnár fémjelezte csúcsgeneráció magától érthetően beteljesítette azt, amit nem lehetett nem beteljesíteni. Az „öreg harcos” Kósz Zoli, az örök barát Varga Zsolt és Tibor. Nos, igen, rajtuk éreztem a „rögös úton révbe ért küzdő” győzelmének örömét. Ha őket nézem, ha rájuk gondolok, ha visszaemlékszem az ő örömükre, emlékszem, hogy igen, „ez az, ami az igazi mélyről jövő”, nem a 75-76-osok magabiztos vigyora (a legjobb értelemben véve persze). Ez az érzés lett volna sokszorosan átélhető négy évvel korábban, sok nagy csatát megélt harcossal. Aztán persze Athén – másként ugyan – adott „ilyen-olyan” élményt. Mert, hát, hiába a csúcsgeneráció, az a teljesítmény még az ő szintjükön is „valami volt”, hogy nagyon finom legyek. Száz százalék, kétszer verni az ezüstérmest és a bronzérmest, kétszer verni a szerbeket 3:0-ra az utolsó negyedben, a döntőben 0:3-ról és 5:7-ről visszajönni. S persze Tibor a sereg élén, mint Leonidász a spártaiak élén, ha már egyszer göröghonban zajlottak a játékok.
Pekingről egy emberi viszony jut eszembe. Tibor és a pofátlanul tehetséges, 20 éves zseni, Varga Dénes viszonya. Miként lelkileg is trenírozza a laza ifjút azzal, hogy lelép a dobogóról és odamegy hozzá a bajnokok felelősségéről beszélni. Le merem fogadni, hogy eszébe jutott akkor korai önmaga a barcelonai olimpiáról, s tudván, mit élt meg Sydneyig, figyelmeztette a fiút. Hohó, fiatalúr, azzal, hogy neked ilyen idősen sikerült, ami egy társadnak sem, nem jelenti azt, hogy ezek után minden papsajt! Tán erre gondolhatott a harcos, csekélyke 437. és egyben utolsó válogatott meccse után.
Mi nekem tehát Tibor, a vízilabdázó?! Amit Molnár Tamás mondott, igen, némi kiegészítéssel. Három relációt állítanék fel. Ugye Kósz és Varga a „régiek” közül „csak” egyszer nyertek. Ő viszont ott volt mindháromszor, így nálam ő az, aki valahol megnyerte az aranyat a végül révbe nem érő olyan zseniális pólósoknak, mint például Petőváry Zsolt, a Tóthok (Imre, László és Frank), a két nagyszerű kapus, Nemes Gábor és Kuna Péter, a jobb- és balkezes bombázók Gyöngyösi Tojás és az újpesti klubtárs Dala Tamás. S végül említeném azt a Vincze Balázst, aki nélkül szent meggyőződésem, hogy nem vált volna azzá, aki. A másik: a fő társak. Az a bizonyos generáció. Négy évvel idősebb náluk, ami tulajdonképpen nem nagy különbség, de nekem ez valahol mindig több volt, mint négy év. Ő ’90-ben lett válogatott, eme társainak nagy része ’97-ben. Ezért volt ez az érzésem, s maguk is így érezték tán. Nem véletlen az, hogy szinte mindannyian a példaképüknek tekintették. Persze tudjuk, ez nem csupán a plusz hét év tapasztalat miatt volt, hanem a személyisége, a hozzáállása is ezt hozta ki belőlük. Úgy lehetne tán megfogalmazni az ők és Tibor viszonyát, hogy a legjobbak, kiegészülve A LEGJOBBAL. Így, szigorúan nagybetűvel. Mert az is nagyon beszédes ám, hogy e tényleg kivételes korosztály néhány tagja már nem tudott Pekingben a csapatban maradni, míg ő négy évvel idősebbként rajtuk is túltett. Túltenni a csúcsgeneráció több klasszisán, négy évvel “öregebben”?! Csak egy ember lehetett erre képes.
A harmadik jelenség pedig a 76-osok után csapatba kerülők esetén érhető tetten. Ők már még nyíltabban az ikont, nem túlzás a tanítót látták benne. Így vált ő a vízilabdacsalád olyan sarokpontjává, ami tényezővé tette az összes pályatársa körében, akiknek a születési idejét nézve a legidősebb és a legfiatalabb válogatottbéli társai tekintetében van cirka 25 év. Nem kevés idő a nehezebb évekből, majd végig a „három arany útján”. Csak rá igaz ez.
Ami pedig a barcelonai vb-aranyat illeti, immár szövetségi kapitányként: örök hála neki, amiért először láthattam, hogy a magyar válogatott úgy nyer meg egy világversenyt, hogy nem a legjobb csapatként nyeri. Abban van valami különleges élmény (melyet Atlanta is adhatott volna, ugye).
S hát, végül nekidurálom magam, hogy megfejtsem a jelenséget. Mert oké, végigjátssza karrierjét, extra magas szinten, csapatember lesz, nyerő, nyerni tudó ember lesz és igazi Vezér, hatalmas szorgalom, hatalmas akarat, olimpiai aranyak… De mégis! Tán a jelenség azért nem is biztos, hogy egyáltalán megfejthető, mert egyszerűen megfoghatatlan. Legfeljebb a közelében tapogatható. Ha ezt teszem, én egy „burok-jelenséget” érzek. Nem látom, érzem! Azt érzem, ami körbelengi őt. Azt érzem, ami miatt senkinek még csak eszébe sem jutott volna, hogy nyilvánossá tegye a betegségét. Azt érzem, hogy ez volt jelen az emberek között, mikor a letargia ülte meg őket, mikor elment. Olyan letargia, ami túlmutatott azon, hogy milyen fiatalon távozott. Ez a burok. Amit emberek éreznek, vagy nem, de mindenképpen hatással van rájuk.
Két példa erre: Az egyik Alekszandar Sapics búcsúja. Minden megbántás nélkül, a mindenkori szerb vízilabdázók amolyan „brutális állatoknak” néztek-néznek ki. Fanatikus tekintet, mintha vért ittak volna a meccs előtt, brutális fizikum, miegymás. Ehhez képest Sapics még egy kaszt. Az a fajta igazi „vadember”, akivel nem jó összeakaszkodni. Ez jön le, ha az ember ránéz. S, hogy ő álljon elő egy ilyen megemlékezéssel! Mintegy bónuszként, úgy, hogy olyasvalakiről beszéljen így, akinek csapata Sydneyben egy előrehozott döntőben, Athénban meg egy tényleges döntőben fosztotta meg őt és csapatát az aranytól. Tán Sapics is érezte a burkot…
Aztán ott az a bizonyos Fradi-Újpest meccs, június 18-a után pár nappal. Teljes joggal él a köztudatban a tény, hogy Tibor, ami a magyar klubhovatartozást illeti, vérbeli Újpest-játékos volt (a három Honvédos év ellenére is). Ehhez képest a meccs elején a Fradi keménymag szektorából folyamatosan és ütemesen zúg a „Benedek Tibi!, Benedek Tibi!” skandálás! Pedig ama urak nem kifejezetten szeretik a lila színt sem, s akkor még nagyon udvarias megfogalmazással éltem.
Nagyjából ennyit érzek a jelenségből. Nem mondom, hogy látom, érzem. Ami pedig a bájos kifejezést illeti, ama bizonyos reklámmal kapcsolatban. George Martinnak a Beatles zenei rendezőjének szavai jutnak eszembe. Imígyen nyilatkozott utóbb az ifjakról, amikor először jelentek meg nála a stúdióban egy lemezszerződés reményében, még ismeretlenül: „Nem is elsősorban a zenei képességeikkel fogtak meg. A bájukkal. Bűbájos emberek voltak!” Tán ezért is lehetett a szorgalmán és az akaratán túl egy nem született zseniből igazi legenda. Mert bűbájos ember volt. Mit volt? Az marad mindörökké. Éppen ezért természetesen méltó volna átkeresztelni mondjuk a Duna Arénát az ő nevére, mert nyilván érdemes rá, de ha nem, akkor is gyakorlatilag tökmindegy. Nem lesz ő ettől kevesebb. Nem tud kevesebb lenni.
Horváth Gergely