Tizennyolc éves korára Európa-bajnok és kétszeres világbajnok. A pécsi Tóth András most áthelyezte székhelyét a nagy vízen túlra, egy New York-i egyetem hallgatója lett. Persze a középpontban ezután is marad a vízilabda. vlv-interjú.
TÓTH ANDRÁS a vlv-nek:
– Mit tanulsz, mi a változás lényege?
– Marketinget a New York-i Fordham University-n.
– Mit kell tudni erről ez egyetemről?
– Nagy múlttal rendelkező oktatási intézmény, sok híresség diplomázott itt. Például Denzel Washington, David Copperfield, Lana del Rey énekesnő, s két évig az egyetemen tanult Donald Trump is.
– Van-e köze a vízilabdának ehhez a választáshoz?
– Van. Jó csapata van az egyetemnek, tavaly a bekerültek a legjobb nyolcba, a későbbi bajnoktól kaptak ki az itteni felnőtt országos bajnokságban, amelyet úgy hívnak, hogy NCAA és a mezőnyt természetesen egyetemi klubok alkotják.
– Hogy jött ez az egész? A vízilabda révén?
– Igen. Az U16-os vb után keresett meg 8-9 egyetem.
– Mennyiii??
– Nyolc-kilenc.
– Gondolom, a többi kaliforniai volt, hiszen azért a vízilabda arrafelé “honos” az USA-ban…
– Voltak, igen, de Pennsylvániából is kaptam ajánlatot.
– Na most itt álljunk meg. Hogy történik ez? Görögországban volt az a korosztályos vb, amit megnyertetek. Azt a versenyt árgus szemekkel figyelték az amerikai egyetemek pólós szakemberei?
– Igen, minden edző figyeli, nézi ezeket a világversenyeket.
– És úgy próbálnak a saját csapatuknak játékost szerezni, hogy ajánlatot tesznek egyetemi tanulmányokra?
– Pontosan, igen.
– És a sok ajánlat közül miért éppen ezt választottad, mi döntött e mellett?
– Sok európai játszik náluk és részben emiatt az övék a legerősebb csapat – így láttam. Szerettem volna, ha jó tanulmányi rendszerben tanulhatok és e mellett erős vízilabdacsapatban játszhatok.
– Hogy néz ki egy ilyen megkeresés? Téged hívnak fel, vagy a szüleidnél érdeklődnek?
– Felvettük egy ügynökséggel a kapcsolatot, ők segítettek a kapcsolattartásban az ajánlatok kezelése terén. Így kezdődik meg a kommunikáció az edzőkkel, akik tájékoztatást adnak arról, hogy a vízilabdás tevékenység jóvoltából hány százalékos sportösztöndíjat ajánl az adott egyetem, vagyis a tandíjnak mekkora hányadát fedezik a játékért cserébe. Emellett jelzik azt is, hogy milyen tanulmányi eredmény elérésére van szükség a folyamatos támogatáshoz. Én a Fordhamtól a tanulmányi költségek 100 százalékát fedező sportösztöndíjat kaptam, ez négy évre 400 ezer dollárt jelent. Ebben az összegben benne vannak a közvetlen tanulmányi költségek (a könyvek is), valamint a lakhatásom és az ékezésem.
– Kikre hallgattál, amikor dönteni kellett? Személy szerint neked is ez az ajánlat tetszett a legjobban?
– A szüleimmel és más közeli rokonaimmal beszéltem, a döntést én hoztam meg. Leginkább a New York-i helyszín miatt. Nagyon élhető városnak tartom, sok lehetőséget kínál, jó hely nagyon. És persze a vízilabdacsapat is tetszett. Az egyetemnek egyébként két campusa van, az egyik Bronxban, ott vannak a sportlétesítmények (ez metróval 10 percre van Manhattantől), a másik Manhattanben, a Central Park mellett.
– Tájékozódtál? Elmondták, milyen lesz egy nap, egy hét? Hány órád lesz, hogy alakul az edzésprogram? Nyilván érdeke az egyetemnek, hogy rendesen járj edzésekre, hogy lesz ez összehangolva?
– Professzionális segítők alakították ki a napirendet, hogy az órák és az edzések megférjenek egymás mellett, ez egy automatikus folyamat. Novemberben egyébként kint voltam, lehetőségem nyílt három napra betekinteni az egyetemi életbe.
– Ha jól tudom, három hete megkezdted a kinti diákéletet, milyenek az első tapasztalataid – elsősorban a vízilabdával kapcsolatban?
– Az első héten Kaliforniában volt lehetőségünk játszani az ottani csapatokkal (Berkeley Cal, Stanford, San Jose State, Santa Clara) ezek a csapatok már júniusban megkezdték a felkészülést így ők jobban összeszoktak, mi még egymás nevében sem voltunk biztosak. Ennek ellenére – bátran mondhatom – nagyon jó meccseket játszottunk ellenük, ami bizakodásra ad okot a bajnokság kezdete előtt. Reális célnak tartom a bajnoki éremszerzést, akár a győzelmet is.
Most, hogy elkezdődik az iskola, napi egy edzésünk lesz (3 órás) és egy erőnléti foglalkozásunk és minden hétvégén két mérkőzést játszunk – három hónapon keresztül. Nagyon jól érzem magam, profi körülmények vannak.
– Milyen az edzések?
– Azt kell, mondjam hogy életemben nem edzettem ennyit és ilyen keményen. Azt az edzéstervet csináltuk, amit a szerb válogatott teljesített az olimpia előtt – kegyetlen. Nem csodálom, hogy olimpiát nyertek…
– Négyéves az egyetem, gondolom, van egy folyamatos fluktuáció, hiszen aki “kimegy”, nem marad ott játszani…
– Így van, csak az játszhat, aki egyetemista.
– Milyen a csapatod? Kik játszanak? Mihez tudnád hasonlítani őket magyar szinthez képest? Hol lennének a magyar OB1-ben vagy OB1B-ben?
– Nagyjából az OB1 középmezőnyét lőném be. A csapat gyakorlatilag kizárólag európaiakból áll, vannak spanyolok, görögök, olaszok, köztük többen tagjai korosztályuk válogatottjának. Magyarként sem vagyok egyedül, itt játszik Eppel Barnabás, Berényi Balázs és velem együtt csatlakozott a csapathoz a szegedi kapus Magony Kristóf is. Van egy srác, aki Egerben született, de a családjával itt él Amerikában, ő is most érkezett, Bartuszek Csongor.
– Honnan van az edző?
– Amerikai. A másodedző pedig szerb.
– Visszatérve a döntéshez: nehéz volt meghozni? Mi motivált?
– Nehéz volt, igen, hiszen otthon van a család az összes barátom, a hazai vízilabdától és a válogatottól is eltávolodtam. Az motivált, hogy nagy lehetőségről van szó, amit kár lenne kihagyni, egyébként a szüleim is így gondolták.
– Ez kétségtelen, hiszen nagy érték lesz, az egész életedet meghatározza majd az amerikai egyetemen megszerzett tudás, diploma, és nyilván az évek során kialakítható kapcsolatrendszer. De ez a lépés nem eleve azt jelenti, hogy a csúcsszintű, válogatottsággal, kiemelkedő eredményekkel kecsegtető vízilabda-pályafutást feladod?
– Nem, ez nincs így. Szeretném a válogatottakban is folytatni otthon, ha meghívást kapok. Itt ugyanannyit tudok edzeni, meccset játszani, mint Magyarországon, a játéktudásom csak javulhat szerintem. Május elejétől egészen augusztusig Magyarországon leszek, vagyis a nyári felkészülésekben való részvételemet semmi nem akadályozza.
– Tizennyolc éves vagy, az egyetemed tart négy évig. Mi lesz utána?
– A vízilabdát szeretném folytatni – Magyarországon vagy valamelyik komoly európai csapatban.
– Hogy kezdtél el vízilabdázni?
– Kiskorom óta úsztam, versenyszerűen is, jártam országos bajnokságokra, de aztán meguntam a faltól falig úszást, ráadásul éppen abban a korban, amikor beléptek volna a hajnali edzések. Átmentem vízilabdázni, Arató Zoli bácsinál kezdtem el olyan 11 évesen a pécsi utánpótlásban és azután végig ott játszottam.
Volt egy fél év az “úszókarrieremben”, amikor párhuzamosan úsztam és fociztam a pécsi vasutasban.
– ??
– A lábam szétment kicsit, a talpam nem bírta a stoplis cipő felépítését, inkább elmentem vízilabdázni.
– Hogy derült ki, hogy van ehhez tehetséged?
– Az első edzésen volt labdavezetés, kapura dobás és Zoli bácsi felküldött a két évvel idősebbekhez, akik már vízilabdáztak két-három éve. Elkezdtünk kétkapuzni és jól ment a játék, ahhoz képest mindenképpen, hogy az első edzésem volt ez. Dobtam gólt is. Atán az első meccsemen is betaláltam, emlékszem, a Hajós 33-asban játszottunk a Kistarcsa ellen a Budapest bajnokságban és a hét gólunkból ötöt én lőttem.
– Akkor már posztokhoz kötötten? Hol játszottál?
– Kapásoldalon, ahogy azóta is mindig.
– Megvolt tehát rögtön a sikerélmény, gondolom, ez tovább ösztönzött.
– Igen.
– Hogy ment tovább?
– Jöttek az utánpótlásévek, elkezdődtek a tehetséggondozó összejövetelek, oda jártam, aztán sikerült bekerülnöm a korosztályos válogatottakba.
– Menjünk is végig ezeken, a világversenyekre gondolok, amelyeken eddig szerepeltél…
– Az U15-ös Európa-bajnokság volt az első, Portugáliában, 2021-ben. Nagy sikernek fogtuk fel, hogy megnyertük azt a tornát, büszke is vagyok rá azóta is. Nagy élmény volt még úgy is, hogy ez a verseny a Covid-időszakra esett, nem voltak nézők, egészen más hangulatban játszottunk, mint most. Érdekes egyébként, hogy akkor még kiemelkedett a mezőnyből a csapatunk, viszonylag simán győztük le minden ellenfelünket.
Aztán ez már nem volt így a következő évi világbajnokságon, Görögországban. Itt is győztünk, ez volt az a vb-döntő, amelyen én lőttem az utolsó gólt. Nagyon szép emlék, külön extra élmény volt, hogy a családom is helyszínen szurkolt. Egyébként amikor erre a vb-re készültünk, egy felkészülési tornán, Zágrábban, a Montenegró elleni meccsen kiütötték az egyik első fogamat – az egész csapat azt kereste a meccs után a medence fenekén, szerencsére meglett… Ezután ki kellett hagynom egy-két hetet, majd újra edzésbe álltam és visszaverekedtem magam a csapatba.
– Érezted, hogy ezek után a sikerek után felfigyeltek rád?
– Őszintén szólva nem nagyon. A győzelem utáni gratulációkon kívül semmit nem változott a világ. Közben lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek a pécsi felnőtt csapat edzésein, ezeken szerintem sokat fejlődtem.
– Ez egy éve volt. Mennyit játszottál a felnőtt bajnokságban az elmúlt szezonban?
– Nem sokat és alkalmanként is viszonylag keveset, talán összesen meccsenként egy negyednyit.
– Elérkeztünk az idei évhez…
– Jött az U17-es Európa-bajnokság Törökországban, ahol negyedikek lettünk. Aztán következett Buenos Airesben az U18-as világbajnokság, ami elég jól sikerült…, a döntőben Szerbiát győztük le két góllal.
– Nem sajnálod, hogy kimaradsz az U19-es csapatból, amely hamarosan Burgaszban játszik Eb-t?
– De, nagyon jó társaság, sokan vannak azok közül, akikkel már szép sikereket értünk el, jó volt közösen edzeni, velük lenni.
– Egy Eb-arany és két vb-arany 18 éves korodra… Nem szállsz el ettől?
– Nem, próbálok a földön maradni és hát, azért ezek nem felnőtt világversenyek voltak. Nem is szeretek dicsekedni az eredményeimmel, anyámék mindig mondják, hogy legyek egy kicsit magabiztosabb, de én nem akarok kérkedni az aranyérmekkel.
– A legutóbbi hét-nyolc évben hogy zajlott ez életed? Adtál fel dolgokat, amik a korosztályodbeli fiataloknak hozzá tartoznak a hétköznapjaikhoz?
– Kétségtelen, hogy nagyon sok lemondással jár ez.
– Van olyasmi, ami különösen fáj, hiányzik?
– Év közben néha előfordul, amikor nagyon sok az edzés, a meccs és már fáradok, hogy eszembe jut, milyen jó lenne a barátokkal vagy a családdal kikapcsolódni, de a nyarak közben nem hiányzik, hogy lemenjek a Balatonra, sokkal jobb feelingje van annak, hogy együtt edzek a válogatottal… Meg azért valamennyi időm így is van pihenni.
– Az elmúlt két-három évben Pécsett hány korosztályos bajnokságban kellett játszanod?
– Amikor beléptem a gyermek-korosztályba, akkor már kellett játszani a serdülőben is. És ez végigment az egész utánpótlásidőszakban: amikor serülő voltam, akkor az ifiben is játszottam, sok évek keresztül minden hétvégén két meccsem volt.
– Végül is, minek tulajdonítod, hogy eljutottál erre a szintre, kiemelkedtél a társaid közül és három korosztályos világversenyen is aranyérmes lettél?
– Nagyon sok edzés, kitartás, alázat – ez az, ami ide vezet és nem is biztos, hogy mindig elvezet ide. Sokszor maradtam még edzés után gyakorolni. Ami a tehetséget illeti, valószínűleg a szüleimtől örököltem.
– Van-e példaképed a vízilabdában?
– Manhercz Krisztián és Alvaro Granados.
– Hogy képzeled el a saját helyzetedet, mi lesz veled mondjuk tíz év múlva? Mit szeretnél mindenképpen elérni?
– A válogatottságot, illetve jó lenne egy BL-csapatban szerepelni. Nekem is nagy álmom, hogy egyszer a Barceloneta csapatában játsszak, ami most Vincének (Vigvári Vincének – a szerk.) sikerült. Az egyik bátyám Barcelonában él, sokszor meglátogatom és nagyon tetszik, amit ott látok, ahol a Barceloneta edz. És hát, nagyon szeretnék egyszer olimpikon is lenni, nagy álmom ez.
– Azért ezek szerény célok, tíz hozzád hasonló fiatal pólós közül kilenc azonnal rávágta volna, hogy szeretnék olimpiai bajnok lenni…
– Érthető, mert egy magyar válogatottnak nem is lehet más a célja. Ha már olimpikon leszek, én is ezért küzdök majd.
– Jó, hát most megkezdted a kinti életet, ami azért nyilván nem egyszerű, még ha a technika ma már lehetővé is teszi a sima kommunikációt az itthoniakkal. Nem tartasz egy kicsit a nagy változástól?
– Valamennyire igen, biztos, hogy előbb utóbb komoly honvágyam lesz.
– Készültél valahogy lelkileg arra, hogy lesznek rossz napjaid is? Ha valami rosszul sikerül vagy egyszerűen csak búskomor leszel, miként segíted majd át magadat az ilyen helyzeteken?
– Lemegyek edzésre. Úszok egy olyan kétezer métert tiszta erőből…
– Na, ez biztosan jó megoldás! 🙂 Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánok neked a következő évekre is!
Fotók: Fordham Athletics és vlv