Interjúnk harmadik, záró részében nagyon személyes témát feszegetünk. Varga Dénes egészségi állapotáról beszélünk. Szóba kerül a Covid és az a betegsége is, amelyről szűkszavú nyilatkozat jelent meg annak idején, de a közvélemény igazából mind a mai napig nincs tisztában az akkori kommüniké mögött meghúzódó súlyos helyzettel és annak következményeivel.)
– Volt ez a bizonyos betegség, amire beszélgetésünkben már utaltál, s amiről annak idején szűkszavú nyilatkozatot adtál ki. Úgy emlékszem, ez az információ valahogy visszhangtalan maradt, talán nem is jutott el szélesebb körbe… Neked viszont nemcsak a játék, hanem a saját életed szempontjából is meghatározó időszak volt az…
– Persze. Teljesen természetes volt, hogy ha vízilabdázom, akkor csúcsteljesítményt várnak el tőlem és én képes is vagyok erre. De három és fél vagy négy hónnappal voltunk a világbajnokság előtt, amikor elmondták nekem, hogy találtak egy rosszindulatú daganatot az egyik herémben. Hát ott azért lepergett előttem az életem filmje…, mi van, ha már csak fél évet élek, hogyan is kellene leélni azt a maradék hat hónapot… Hála istennek, nem volt ennyire drasztikus a helyzet, mint aztán kiderült, utókezelésre sem volt szükségem a beavatkozást követően, tehát nem kellett kemoterápiára járnom.
Ahogy hazaengedtek, én már otthon húzódzkodtam, tolódzkodtam, mert azt megengedte az orvos. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor az embernek valahogy szinten kell tartania az izomzatát, mert úgy sokkal könnyebb később “visszajönni”, elviselni a régi terhelést. Úgyhogy nagyjából három-négy héttel a műtétet követően már játszottam a Honvéd ellen, talán emiatt nem kapott nagy figyelmet, hogy nekem volt egy ilyen, viszonylag drasztikus “epizód”, a pályafutásomban, az életemben.
– Hogyan hatott rád ez a történet? Átértékeltél dolgokat?
– Akkor lepergett bennem, igen, hogy mi az, amit még szeretnék megélni. Ennek a fele sikerült, például Disneyland felkeresése. Már rég megtehettem volna a gyerekek kedvéért, csak nem vagyok kifejezetten jó utazásszervező. Az elmúlt nyáron ezt megéltük, nagyon jó volt. Már csak az van hátra, hogy a feleségemet elvigyem egy egzotikus szigetre. És persze rengeteg más, de ezt a kettőt mindenképpen meg szerettem volna élni…
– A csapaton belül milyen reakciókat éreztél? Nyilván nehéz lehetett a közösségben, hiszen nem tudja az ember, beszélhet-e a gondodról, milyen reakciókat vársz el vagy éppen nem szeretnél…
– Én elég transzparens vagyok, amikor erről beszélek, általában is, ha egy fiatal csapattárs kérdez valamiről. Hogy ők miként reagáltak a hátam mögött – ezt nem rossz értelemben mondom -, ezt nem tudom megmondani. Én annyit mondtam nekik akkor, hogy engem ugyanannyira meglepett, mint őket, nem volt semmilyen előjele. Ezért azt javasoltam, hogy ők is csekkoltassák magukat.
Egyébként elvitt egy olyan irányba ez a dolog, hogy megismerkedtem egy alternatív gyógymóddal, amely azt vallja, hogy minden betegség – főleg ha daganatról beszélünk – valamilyen lelki trauma adott szervre való kivetülése, megnyilvánulása. Ezért igyekeztem a trauma mögé nézni – találtam is bizonyos dolgot az életemben, aminek lehetett hatása a történtekre. Most, hogy ezért volt-e vagy azért, mert Covid-oltást kaptam, azt nem tudom megmondani, mindenesetre az biztos, hogy a Covid-oltás előtt nem volt hererákom.
– Emlékszem, hogy te sokáig kifejezetten elzárkóztál a védőoltás beadása elől. Aztán a tokiói olimpiai részvételnek ez feltétele lett…
– Nem akartam magam beoltani, így volt, már csak azért sem, mert 2021 januárjában hat hétig voltam Covid-pozitív. A hosszú ideig tartó fertőzöttség miatt rengeteg antitest volt a szervezetemben, még akkor is, amikor már erős volt a nyomás, hogy kell a védőoltás, nem tudom hányat kaptak a csapattársaim is. Aztán annak érdekében, hogy Tokióba mehessek és ott ne csesztessenek folyamatosan külön tesztekkel a meccsek előtt, beadattam a szükségesnek mondott vakcinát. Meg is bántam, de mindegy, lecsengett, túl vagyok rajta. Protokollárisan még nem, mert a műtétet követően öt évig monitorozni kell, de úgy érzem, hogy egészséges vagyok.
– A következő nagy stressz talán a visszavonulásod lesz. Időben mennyire látsz előre?
– Amikor jött ez a tavalyi “egészségügyi válság”, azt mondtam, hogy ha most abba kell hagynom a vízilabdázást, akkor is teljes volt a pályafutásom. Én azért csinálom most, mert egyrészt megtehetem, hogy csináljam és a szövetségi kapitány is kért, hogy legyek része a magyar válogatottnak. De egy sportkarrier azért véges. Ha az ember megöregszik annyira, hogy a teste már nem bírja ezt az iszonyatos terhelést, akkor a sportkarriernek vége. Én már mindenképpen a vége felé járok. De azt gondolom, vagyok még olyan szinten, hogy képviselni tudjam a Ferencvárost és a magyar válogatottat is. Ezért kutyakötelességem ezt megtenni.
Ami a visszavonulás időpontját illeti, a válogatottat illetően ez, ugye, adott, megbeszéltük, a párizsi olimpia. A Ferencvárosnál egy, maximum két év van hátra, ezt látom most. De lehet, hogy 45 évesen visszatérek! Mint Szollár Laci. Mondjuk, ő 50+ volt…
Nézd, abban biztos vagyok, hogy a mozgás, a testem jó formában tartása mindig az életem része lesz. Ha tetszik, ha nem, a nap valamelyik szakában csinálni fogok valamit, ami edzi a testemet. Ha nincs szer, eszköz, amit tudok használni, akkor megcsinálok ezer fekvőtámaszt, nekem ez fontos, az életem része a mozgás. És ha testileg készen állok, s egy nyolcadrangú bajnokságba még szívesen beszállnék, akkor ennek nem lesz akadálya. Ez természetesen nem cél, viszont lehetőség.
– Mi van a gyerekekkel, hogy nőnek? Sportolnak-e?
– Köszönöm, megvannak. A kisebbik fiam az év eleje óta sokat betegeskedett, ezért hanyagolnia kellett az úszást, amire járt hetente kétszer. Nem úszóbajnoknak neveljük, szereti a vizet, szoknia is kell, neki ugyanis van valamennyi ambíciója ahhoz, hogy vízilabdázzon. Emellett egyébként judózik. A nagyobbik pedig kenuzik, abban találta meg önmagát. Szereti annyira, hogy elmondhatjuk, ő már most, tízévesen űzi ezt a sportot, nem csak úgy bedobtuk oda, hogy ez legyen az időtöltése. Azt kell, hogy mondjam, ha a Margitsziget a legjobb hely, ahol nyáron vízilabdázni lehet, akkor a Kopaszi-gát, ahol ő kenuzik, az az általam látott legjobb színhely, ahol kenuzni lehet. Valami fantasztikus, elvarázsolt hely az a kis öböl.
Kilenc és fél évesen vittük le és a következő legfiatalabb 12 éves volt. Azt mondta az edzője, nem hitte volna, de most nyártól már versenyezteti, mert Bendegúz készen áll rá. Beül a hajóba és evez másfél órát térden. Kitartó. Tetszik neki.
– A vízilabda nem jött szóba? Láttam gyakran őt veled együtt a vízben edzés után vagy döntőt követő ünneplés közben.
– Próbálkoztunk, sokat vittük le, minden adottsága megvan, jól és szépen is úszik, ráadásul balkezes, de nem volt az ő világa, nem tetszett neki. Már csak azért sem, mert az a rövid periódus sem volt mentes az édesapjához való hasonlítgatástól.
– Korábbi interjúidból kiderült, hogy már készülsz a civil életre is. Szó volt vállalkozásokról – ezek hogy állnak?
– A vállalkozás sokkal komplexebb dolog annál, mint hogy azt mondjam: a vízilabdasapka letétele után azonnal átváltok arra. Vagy rutint szerzek még, vagy jegelem. Építőipari területről van szó, nagy türelem, sok szakértelem kell hozzá és úgy látom, hogy jelenleg az “emberanyaggal” is gondok vannak. Azon idegeskedni, hogy ki fog megjelenni, akivel megbeszélte az ember, mindezt jelentős órabérért – nem biztos, hogy ez ideális lelkiállapotot eredményezne a mindennapokban. Azt gondolom, hogy valamilyen formában lesz lehetőségem a vízilabda mellett maradni, de ez még körvonalazódik. Vannak továbbá ötleteim, sok minden jár a fejemben, vannak nyitva ajtók, meglátjuk. Van még legalább egy év és tudod, a profi sport olyan, hogy teljes embert kíván, csak a vízilabda lehet a fókuszban!
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
