FACEBOOK

Varga Dénes: ,,Bennem biztosan lezárult egy korszak,,

Varga Dénes: ,,Bennem biztosan lezárult egy korszak,,
hozzászólás, 2016.10.11.

Még mindig a riói olimpián történtek okait kutatjuk. Varga Dénes, a magyar válogatott 29 éves csapatkapitánya elmondja, ő hogy látta. vlv-interjú:

- Nem látom okát annak, hogy ne ugyanúgy kezdjem a beszélgetést, mint tettem eddig a csapattársaiddal: ha pár év múlva egyetlen mondatban kell összefoglalni, mi maradt meg benned leginkább Rióról, mi lenne az első, ami majd eszedbe jut, ami úgy egy kicsit összefoglalja az érzéseidet?

- A nagy csalódottság. De a szó azért nem írja le azt, amit gondolok, sokkal összetettebbek az érzéseim. Az okozott csalódást, hogy ez a nagyon potens csapat, amelynek tagjai rengeteg mindent megtettek azért, hogy sikeresek legyenek, tudatosan készültek arra, hogy megverjék a szerbeket akár a döntőben is, sőt, leginkább ott, szóval ez a csapat két negyednyi rossz játék miatt elbukta a negyeddöntőt. És hát ebben a csalódottságban sok olyan gondolat van, ami a nyáron velünk történtekkel kapcsolatos, sok különféle tényező, akár a csapattársaim pályafutása, akár a sajátom, programok, amiket végigcsináltunk, s amelyek elvégzése után különösen rosszul esett, hogy ott nem jutottunk tovább.

- Szerinted, ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, ez a kiesés véletlen volt vagy vannak mélyebb alapjai és visszanyúlnak időben valameddig? Tehát van-e mögötte más, mint a pillanatnyi indiszponáltság, az a bizonyos elrontott két negyed?

- Nem tudom, hogy van-e olyan, hogy véletlen.

- Igen. Gyakorlatilag ez a kérdés.

- Ha ez a kérdés, akkor az a válaszom, hogy nincs. Valamiért nem nyertünk ott, s ennek azóta már látom pár okát. Van ezek között mentális és szakmai is, de nem biztos, hogy ezen interjú alkalmával mindent el fogok mondani, amit gondolok, mert nem tartozik mindenkire minden gondolatom. Az elsődleges magyarázat: szarul mentünk bele abba meccsbe és sajnos későn változtattunk.

- De akkor mégis azt sugallod, hogy egyszerűen ennyi, nincs mélyebb ok, pusztán annyi, hogy aznap rosszul mentetek bele a meccsbe.

- Igen, de hogy aznap miért mentünk bele ilyen rosszul, az már olyan téma, ami kicsit kényesebb, érzékenyebb. A nyár folyamán nagyon sok mindenre felkészítettük magunkat és látszott is a csapaton, hogy ezekben a dolgokban felkészült. Én azt gondolom, hogy sok mindenben felkészültebbek voltunk, mint erősebb csapatok, éppen ezért meg tudtunk volna verni erősebb csapatokat. Ugyanakkor talán mégsem jutottunk el odáig, hogy kellően sokszor hangsúlyozzuk, tudatosítsuk magunkban, hogy a negyeddöntő a legfontosabb meccse az egész olimpiának. Ennek következményeképpen elmaradt, hogy legyen pár forgatókönyvünk, amelyekben a végül bekövetkezett változat is benne van. Ha ez meglett volna, akkor nem ér minket akkora meglepetés, talán előbb tudunk változtatni, hamarabb kerülünk vissza a meccsbe. Azért lett volna fontos ez, mert teljesen más lélektana van egy ilyen találkozónak.



- Azért a Barcelona óta történtek alapján ez nem lehetett derült égből villámcsapás. Átéltetek már több hasonló szituációt, csalódottságot amiatt, hogy jobbnak éreztétek magatokat, mégis elveszítettetek hasonló fontosságú meccset. Ezeknek a tanulságait nem tudtátok hasznosítani? Volt idő, tér, lehetőség átgondolni ezeket a szituációkat, hiszen három év alatt többedszer történt hasonló dolog.

- Barcelonában viszonylag simán vettük a görögök elleni negyedöntőt, Budapesten nem volt. Viszont 2015-ben kétszer is "megbuktunk", az USA és Olaszország ellen (a Világliga szuperdöntőjében és a kazanyi világbajnokságon - a szerk.). Mégis ahhoz térnék vissza, hogy bár emlékszem, a felkészülés során napirenden volt, de egyszerűen nem jutottunk el odáig, hogy részletesen átvegyük, a negyedöntő fontosságának, különlegességének témáját. Ugyanis nagyon sok mindent kellett tisztázni a csapat körül, ezeket tisztáztunk is és ennek eredményeként jobb csapattá váltunk, de ehhez a ponthoz nem érkeztünk el, mert nem volt már rá elég idő. Talán, ha az Eb-n kikapunk a negyeddöntőben, akkor ez a téma azon a bizonyos listán előrébb kerül és többet tudunk vele foglalkozni. A vb-n és a Világligán elszenvedett hatodik helyet egyszerűen nem gondoltuk a magunkénak és utána jött az Eb. Eleve nagyon sűrű volt a szezon, csak kapkodtuk a fejünket, hogy most a válogatott edzésén vagy a klub edzésén vagyunk-e.

Közben jött egy új impulzus, Gerendás Gyuri személyében, s januárban nagy sikerként éltük meg az Eb-bronzérmet, mert tök jó, lendületes csapat voltunk és túljutottunk a negyedöntőn is. Úgy voltunk vele, hogy jó, akkor megint a helyünkön vagyunk. De aztán kiderült, hogy nem biztos, hogy a helyünkön vagyunk, legalábbis akkor, ha világeseményt veszünk figyelembe, hiszen az Eb-n azért szűkebb a mezőny.



- Azt hogy értetted, hogy kapkodtátok a fejeteket, hogy ez most válogatott edzés vagy klubedzés?

- Úgy, hogy a tavalyi szezon körülbelül két vagy három szezonnyi amortizációt végzett bennem. Kezdődött egy hannoveri túrával, utána voltak otthoni bajnoki meccsek, rögtön Világliga és engem még nem is vitt el Tibi minden Világliga-meccsre, de hamar ott tartottunk, hogy kupadöntő van, utána meg felkészülés az Eb-re. De mivel az Eb-n sem sikerült kvalifikálnunk magunkat Rióra, megszakadt a szezonunk márciusban is egy újabb háromhetes felkészüléssel, majd a tíznapos trieszti kiruccanással. Ezután megint vissza kellett térni a klubhoz, ahol ötmeccses bajnoki döntőt játszottunk, utána meg Budapesten, külön felkészülést igénylő BL-final sixet is, ami sikerült, ahogy sikerült. Ezt követően pihentük egy hetet(!) és hála istennek, nem mentünk a Világliga szuperdöntőjére, tudtunk normálisan készülni, de hát olyan igénybe vétel volt mindez, hogy én nem szeretném még egyszer végigcsinálni. Ezt csak azért mondom, mert jó lenne, ha kvalifikációs tornán nem kellene részt venni többé soha.

- Ilyen megterhelés végén, felkészülve a tornára, ami a négy év csúcspontja, amikor elindultatok, mit éreztél? Ma hogy látod, jól mérted fel a helyzetet, a csapat erejét?

- Én úgy érzem, hogy jól mértem fel a csapat erejét, úgy gondoltam, hogy igenis, képes megnyerni egy döntőt, akár a szerbek ellen is. Csak hát, addig el kellett volna jutni és sajnos ez nagy falatnak bizonyult. És furcsán hangzik, de szerintem az elődöntő nem lett volna ilyen nehéz, mint a negyedöntő volt és abban is biztos vagyok, hogy sokkal szorosabb meccset tudtunk volna játszani a  döntőben a szerbekkel, mint amilyet a horvátok játszottak. Ráadásul a szerb csapattáraim - maguktól, nem kiprovokálva - elmondták, hogy látszott rajtunk Rióban, hogy mi vagyunk a második legjobb csapat és hogy sokkal jobbat döntőztünk volna egymással, megjósolhatatlan végkimenetellel. Ez persze engem csak nagyon minimálisan vigasztalt...



- Nem tudom, akarsz-e beszélni a csoportmeccsekről, furcsa íve volt ennek a szakasznak, ráadásul a három döntetlennél mi kaptuk a végén a gólokat. Ennek volt valamilyen hatása rátok? Hiszen végül a csoportot megnyertük, ugyanúgy, mintha mindenkit simán vertünk volna. Esetleg lélektanilag kicsit belétek ivódott?

- Érdekes dolog három iksszel kezdeni, de én nem éreztem utána, hogy ennek bármiféle jelentősége lett volna. Ahogy a következő két kötelező meccset lejátszottuk, ott nem látszott semmi ebből. Szerintem azért nem, mert a mi fejünkben komolyabb célok voltak, mint hogy azzal foglalkozzunk, hogy leikszeltünk három csapattal. Főleg azután, hogy a szerb iksz volt a legnagyobb bravúr az ellenfél részéről, mert ott tényleg négy másodperccel a vége előtt történt az egyenlítésük. És ez azért szerintem alapvetően adott is erőt nekünk. Megnéztem később azt a meccset, nagyon színvonalas volt, egymásnak estünk, hihetetlen erőket mozgósítottunk, mind a két csapat. Rögtön góllal válaszoltunk a másik góljára, de hát mi tartottuk kézben a meccset, csak a végén kiegyenlítettek. Nagy jelentőséget nem kell ennek tulajdonítani így utólag sem, szerintem.

- Megnézted a Montenegró-meccset is...?

- Meg. Az volt az első.

- Na és az hogy tetszett? Láttál-e itthon olyat, amit ott nem vettél észre?

- Hát, nem nagyon, sajnos ugyanazt láttam, amit ott meccs közben...

- Ugyanaz lett az eredmény is...

- Nem csak az eredményről van szó. A montenegrói csapatnak nagyon kedvezett, amit mi csináltunk, ami a védekezésünket illeti, és hát mondanom sem kell, hogy a lövéseink a kapusnak igazi csemegék voltak, a feje köré mentek vagy el se találták a kaput. De ez még mindig a kisebb probléma lett volna, ha nem kapunk gólokat hátul. Végül így is feljöttünk ikszre, de jobb lett volna, ha nem kapjuk be azt a pár elkerülhető gólt.

- A két nagy bírói tévedésnek mekkora jelentőséget tulajdonítasz?

- Megadták az övéket, pedig szabálytalan volt, illetve nem adták meg a miénket, pedig bent volt - és kész. Ez sajnos benne van, hogy ilyet elnéznek. Nem egyszerű vízilabdát vezetni, van, aki élete végéig nem tanulja meg, bár nagyon erőlteti.

- Említsük meg, hogy az ötméteres-dobás lehetőségét te teremtetted meg azzal a meccs végén lőtt góllal... Az a gól egy kicsit még így is bevonul a "góltörténelembe", hogy végül nem értük el a továbbjutást. Rákerül nálad a saját góljaid Top 10-es listájára?

- Nem. Nem kerül fel, mert hiába volt fontos gól, ez önmagában az én tízes listámra nem elég.

- Pedig ha nincs ez a gól, akkor ötméteres-dobás sincs, a "gól" nem tehet arról, hogy a párbajt nem nyertük meg...

- Igazából én azt sajnálom, hogy nem lőttem még egy olyat.

- Gondolom, ez azért nem szándék kérdése...

- De. Kicsit az is.

- Visszanézve a meccset láttál olyan szituációt, amikor erre lett volna lehetőség?

- Hát, voltak pontatlanságaim a meccsen. Lőttem két kapufát, kétszer védett a kapus, de hát persze, alapvetően miért ne lőhettem volna még egyet, miért ne vállalhattam volna többet, miért ne lehettem volna pontosabb azokban a helyzetekben?

- Nem is általánosságban gondoltam, hanem hogy láttál-e olyan szituációt, amire most azt mondod, hogy na, ott meg kellett volna próbálni?

- Hát..., most mit mondjak...? Milyen gól volt az, amit a végén lőttem? Azt meg kellett próbálni? Nem. De megpróbáltam és bement. Nem is megpróbáltam, elvállaltam, felvállaltam. Erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy lőnöm kellett volna ott még egyet. És akkor megnyerjük a meccset, nincsenek ötösök. Persze ezt elmondhatná bárki más is a csapatból, de én maradnék magamnál.

- Amikor vége volt a meccsnek és jöttek az ötösök, te bíztál a továbbjutásban?

- A legeslegutolsó pillanatig bíztam benne. Ezt a csapatnak is elmondtam, mert volt utána egy megbeszélés, fel kellett állnunk a maradék két meccsre és elmondtam, hogy én nagyon-nagyon bíztam abban, szentül hittem, hogy elmegyünk a döntőig, és a szerbekkel döntőzünk egy jót, mert nekem ez volt a legnagyobb célom. Még a Hosi ötöse után is biztos voltam abban, hogy ki kell maradnia annak, amit végül belőtt a srác. De azzal kiestünk. Akkor volt egy nagyon-nagyon furcsa érzésem, egyfajta kiüresedés, mint amikor az utolsó kapaszkodó elszakad és elkezdtem zuhanni a semmibe. Nagyon rosszul és mélyen érintett, rengeteg munka lett oda és hát ez reprodukálhatatlan. Nem csak azért, mert Rióban egyszer van olimpia, hanem azért is, mert minden egyedi volt ebben a felállásban. Lesz másik egyedi dolog is, de én erre most nagyon föltettem mindenemet, a hétköznapjaimat, a gondolataimat, az erőfeszítéseimet, mindent. Hogy azt a célt, amit kitűztünk, hogy a szerbekkel döntőzzünk, elérjük.



- Ráadásul te voltál a csapatkapitány s azért neked egyrészt a talpon maradáshoz kellett odatenned magad, elsősorban magadban túllépni a kudarcon, másrészt annak az egésznek, ami történt, a súlya a te válladra talán jobban nehezedett, nem?

- Nem gondolom, hogy ilyesmi nyomta a vállamat én nem olyan csapatkapitány vagyok, akinél ez így, ilyen formában jelentkezik. Az biztos, hogy utána nekem jutott az a "megtisztelő feladat", hogy 12 csalódott fiút összeverbuváljak valahogy, hogy legalább szóba álljunk egymással és lejátsszunk még két meccset...

- Nem voltam ott, de hallottam, hogy volt olyan játékos, aki az elveszített negyeddöntő után két napig nem szólalt meg, nem beszélt senkivel. Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy "szóba álljunk egymással"

- Persze. Nem mérgesen voltunk, hanem végtelenül csalódottak. Nem akarta senki elhinni, nem volt képes feldolgozni a történteket, s rögtön azzal foglalkozni, hogy még két meccsünk van. Hála istennek, elértük azt közösen, hogy fontos lett az a két meccs, és aztán meg is nyertük azokat, ráadásul szép játékkal.

- Erre mondják azt - bármilyen nehéz is lehetett lelkileg -, hogy ez volt a kötelező, s már nagyon kevesen értékelték az utolsó két meccsen elért sikert. Inkább az mondják, hogy hol van az elődöntő, a döntőm amit mindenki várt...

- Nem igazán érdekel, hogy ki miként értékel...

- Pontosan ezt akartam kérdezni: volt-e képed arról, hogy a szerepléseteknek milyen visszhangja van itthon, hogy értékelik, beszélnek-e róla és ha igen, milyen felhanggal?

- Nem. A fiatalokat meg is kellett kérnem arra, hogy bármit is olvasnak hírekben, közösségi felületeken, bármi is foglalkoztatja őket a hazai visszhangok közül, az nagyon nem érdekel engem és vegyék figyelembe, hogy talán másokat sem. Mert összetett egy csapatlégkör, sok tényező alakítja és ilyen irányba nem lehet elmenni. Ha valaki elolvassa, az az ő dolga, de mindenképpen el akartam kerülni, hogy ilyen hangulati tényezők ellen kelljen küzdenünk.

Egyébként a torna végeztének másnapján már minden csapat hazautazott, csak mi maradtunk még szerdáig, hogy a legnagyobb létszámú küldöttséggel jöjjünk haza. Volt időnk átgondolni mindent és otthagyni azt, amit nem akartunk hazahozni.

- És sikerült? Túl vagy már rajta vagy még eszedbe jut és lamentálsz rajta?

- Mit tudok csinálni? Részemmé vált, ez egyértelmű. Foglalkoztat, igen, gondolkodom rajta, ezért is mondom, hogy az életem részévé vált. Nem tudom, hogy bámin túl kell-e lenni, bármin érdemes-e még állandóan filózni, van, hogy eszembe jut, van, hogy emlékeztetem magam valamire, ami tanulságul szolgált.

- A hazaérkezésetek után a szakmai értékelések során elég markánsan megfogalmazódott, hogy elsősorban a húzóemberektől kellett volna több, azoktól, akik általában meccseket döntenek el és ezt most nem tudták hozni. Nyilván főleg a Montenegró-meccsről van szó. Nem Manhercztől lehetett várni, hogy a vállukra veszi a csapatot. Te még meccsmentő gólt is dobtál, mégis megkérdezem, ezt a bírálatot mennyire "veszed magadra"?

- Az én nevem mindig előkerül, hogyha nem nyerünk. Ez lehet sima meccs, de kupadöntő is. Velem kapcsolatban mindig magasak az elvárások. Nekem is, de lehet, hogy az utóbbi időben nem voltak elég magasak az elvárásaim magammal szemben és ezt tartom igazán hibának. Lőttem én már rosszul, rossz százalékkal sokszor, de nem ez a lényeg. Körülbelül az a lényeg, amit mondtam, hogy lőnöm kellett volna még egy gólt - mondjuk Montenegró ellen.



- Az utolsó meccs lefújása után a medence partján adott tévényilatkozatodban azt emelted ki, hogy ebben a csapatban mennyire megnyílt mindenki egymás előtt, mennyire szerették egymást a játékosok. Ez a szeretet, jó közösségi szellem nem segíthetett volna abban a kritikus első két negyedben, Montenegró ellen? Nem kellett volna segítenie?

- Ez a dolog nagyon sok mindenben segített. Ez segített az első meccsen végig előnyben tartani a csapatunkat a szerbek ellen, ez segített utána kétszer visszahozni az ausztrál meccset és ez segített két döntetlen után döntetlent játszani a görögök ellen. Segített megnyerni a csoportot, segített felhozni ikszre a Montenegró-meccset, és ha ez nem lett volna, akkor lehet, hogy eleve nem csoportelsők vagyunk... - bár lehet, azzal jobban is jártunk volna... :-)

- :-) Pont ezt akartam én is mondani! :-)

- Ez volt a mi nagy erősségünk, ezért jutottunk el oda, ahova eljutottunk, ezért tudtunk jól játszani. A negyedöntő megnyeréséhez más kellett volna.

- És tudod, hogy mi?

- Hát, nagyjából az a kis idő, amit még erre rá tudtunk volna szánni, hogy felkészüljünk mentálisan. De azért azt is ki kellett alakítani, ami elvitt minket odáig, hogy megszerezzük a már említett közösségi erőt, amivel szerintem többek tudtunk volna lenni a szerb csapatnál a döntőben, ezzel tudtuk volna legyőzni őket. A negyeddöntő lélektanáig, ennek feldolgozásáig sajnos nem jutottunk el.



- Menyire érezted korszakzárásnak, amikor véget ért az olimpia? Most új korszak jön vagy folytatódik a régi, hiszen volt egy folyamat, aminek ez egy állomása volt. Az utolsó?

- Bennem biztosan lezárult egy korszak. Nagyon más jellegű közeg fog létrejönni, hiába van sok ember, aki átmenetet képezhet, szerintem most már túlsúlyban lesznek az új és fiatal játékosok. Remélem, hogy ez jót tesz a pólós közegnek.

- Ezzel megint tovább nő az idősebbek felelőssége, tudom, már elmondtad többször csak nekem is, hogy téged ez nem zavar, de a helyzet azért mostantól mégis kicsit más lesz.

- Ezt a plusz terhet továbbra is vállalom, bár nem gondolom, hogy feltétlenül így kell, hogy legyen. A fiataloknak is kell vállalniuk a teljesítményükért a felelősséget. Hallomásból tudom, hogy milyenek voltak az úgynevezett aranygeneráció tagjai a húszas éveik elején, és hát, jó lenne, ha olyan ambiciózus, céltudatos lenne az új brigád is, mint az akkori volt. Ha belegondolok, hogy Kiss Gergő 20 éves volt az első Eb-győzelménél, 22 a másodiknál és 23, amikor olimpiát nyertek, akkor egy mostani 25 vagy 27 éves játékosra már semmiképpen nem tudom azt mondani, hogy újonc és fiatal, ő már olyan korban van, amikor a régiek már olimpiát, vb-t, Eb-t nyertek. Vagy vegyük mondjuk a szerbek 19 éves bekkjét, Jaksicsot, aki egy év alatt mindent behúzott... Jó, nyilván kiváló csapatnak volt a tagja, de akkor is. Fiatal játékosok is lehetnek nagyon potensek.

- Most egy kicsit bizonytalan helyzet állt elő. Jön a szövetség tisztújító közgyűlése, új elnökség lesz, amely dönt majd a szövetségi kapitányi posztról. Benedek Tibor a vlv-nek nemrég elmondta, egyáltalán nem biztos abban, hogy egyeznek az új elnökség és az ő elképzelései. A te szempontodból ez mit jelent? Teljesen mindegy vagy azért figyeled, hogy hogy alakulnak a dolgok, esetleg befolyásolja is a jövővel kapcsolatos szándékaidat, hogy ki lesz a szövetségi kapitány?

- Természetesen foglalkoztat a válogatottal kapcsolatos minden kérdés. Most van egy félévnyi klubszezon, nincs Világliga és tekintettel arra, hogy milyen hosszú volt a előző klubszezonom, amit már taglaltam korábban, én idén már nem akarok válogatott-edzésre menni, ezt itt és most kimondom és vállalom. Persze ezzel nem mondok túl nagyot, de mindegy. Biztos, hogy sokat foglalkozom majd ennek a kérdésnek az átgondolásával, de egyelőre nem tudom megmondani, hogy mi lesz. És ez nem is annyira edzőfüggő, inkább rajtam áll, az számít, hogy mit érzek, hogy érzek.

Én 2006 óta folyamatosan olyan csapatokban szerepeltem, szerepelek, amelyekben nem volt ritka, hogy három-három és fél negyedet kellett játszanom meccsenként. Ez alól nagyjából 2009 óta a válogatott sem kivétel. Rengeteg meccset kellett úgy lejátszanom, hogy folyamatosan rajtam volt az a már sokszor említett teher, tudtam, tudom a dolgomat, el is fogadom mindezt, de voltak mérkőzések, amelyek után nem azt éreztem, hogy egy meccset játszottam le, hanem azt, hogy többet. Sokkal jobban amortizált, égetett engem személy szerint ez a tíz év, mint mondjuk egy második számú kapust - ez természetes. Úgyhogy sok mindent át fogok gondolni az elkövetkező féléves időszakban.



- Itt most arról van szó, hogy a válogatottságtól esetleg visszalépsz, ha a gondolkodásnak "olyan a vége"?

- Igen.

- Basszus..., Dumi... Ez olyan drámai befejezés, hogy már csak azt tudom megkérdezni, van-e bármi, amit elmondanál, de nem kérdeztem?

- Igen. Ha már Vámos Marci kikérte magának, hogy szobafestőnek lett kikiáltva...

- De a világ legjobb szobafestőjének!

- ...akkor én is kikérem magamnak ezt a megközelítést az ő nevében, is meg a magaméban is. És ha már festőkről beszélünk, érdekes, hogy Gyuri (Gerendás György - a szerk.) engem Picassónak hívott, pedig Picasso elég szögletes. És ha én Picasso volnék, a magam szögletességével, akkor nem tudom, Marcit melyik festőhöz hasonlíthatom, de a magam részéről mindenképpen a nagyok között tartom őt számon. És ha eszembe jut, hogy melyik játékost minősíteném én szobafestőnek, megírom majd Gerendás Gyurinak...

- Most hirtelen nem ugrik be ilyen név?

- De, csak nem akarok senkit megsérteni :-).

- Köszönöm a beszélgetést! És ha lehet egy személyes megjegyzésem: szerintem te pozitívan fogsz dönteni, mert nem tudom elképzelni, hogy tévén nézel egy komoly világversenyt úgy, hogy még nem vonultál vissza a vízilabdázástól. Legyen is így!


VARGA DÉNES ADATLAPJA A  VLV-N

A VLV RIÓI ALOLDALA


A RIÓBAN TÖRTÉNTEKET FELDOLGOZÓ EDDIGI VLV-CIKKEK:

Kiss Gergely kiosztotta a pörköltfoltos atlétában kritizálókat

Szécsi Zoltán szerint Montenegró ellen 50 százalékot sem nyújtott a csapat

Benedek Tibor: ,,Az eredményen kívül nincs hiányérzetem,,

Benedek Tibor: Ebben a csapatban benne volt az érem

Egy különleges riói megbízatás története - 1. rész

Egy különleges riói megbízatás története - 2. rész

Copacabana, favelák, Szivós Marci ölelése - egy team liaison emlékei

Középkezdés Benedek Tiborral: ,,Akárhogy is fáj, ez most az ötödik legjobb csapat a világon,,

A negyeddöntő izgalma nem modellezhető - mondja a csapatpszichológus

Picassótól a világ legjobb szobafestőjéig - szakmai vita a Rióban látottakról

Vámos Márton ma is nagy tétben fogadna a magyar válogatottra - vlv-interjú

Zalánki Gergő: ,,Rió ellenére jó nyár volt,, - vlv-interjú

Benedek Tibor vállalta a felelősséget - elfogadták a beszámolóját

Decker Ádám: ,,Ha valaki tudja az okot, mondja meg nekem is!,,

Manhercz Krisztián: ,,Az a kép mindig nálam van, a mobilomban,,

Címkék:
Nincs címke.