Gergely István nem olyan régen fejezte be játékos-pályafutását, így nemcsak stábtagként érzi át a Kazanyban történtek hatását. Látja a mostani helyzetből való kilábalás lehetséges útját is. vlv-interjú.

- Elég sokan megszólaltak már a balul sikerült a vb ügyében. Neked milyen volt ez a világbajnokság, "hogy tetszett"?

- Kettébontanám. Volt egy szervezési része, amiben csapatvezetőként, csapatmenedzserként nagyon érintett voltam. E téren csak jót mondhatok. Nagyon jó csapatkísérőnk volt Takács Martin személyében, aki tényleg mindenben segített nekünk, csakúgy, mint a helyi szervezők és a Magyar Vízilabda Szövetség is. Így zökkenőmentesen mentek a szervezési dolgok, minden rendben volt ezzel kapcsolatban. A másik a csapat eredményessége és a kapusok teljesítménye – ez már tanulságosabb egy picikét.

A kapusokkal sokat beszélgettünk még a vb előtt. Elmondtam nekik – amit szerintem akkor nem biztos, hogy megértettek –, hogy nem védenek rosszul, jól teljesítettek mindketten az egész felkészülési szakaszban, lehetett rájuk számítani, de ha „csak” jól védenek, akkor az kevés lesz, rengeteg extra kell majd. Ezt egy kicsit nehezen fogadták, mert ha valakinek azt mondod, hogy „jó vagy, jó vagy, de ennél sokkal több kellene”, azt az illető nehezen tudja értelmezni. Tehát nem a teljesítményük kritikája volt ez, hanem egy megállapítás, egy jelzés, hogy idén több kell majd, sokkal több, mint ami eddig kellett ahhoz, hogy sikeresek lehessünk.

Végignézve a mérkőzéseket, azt mondom, hogy sajnos igazam lett. Talán csak egy olyan meccs volt, amelyen a kapusunk nem védett annyira jól, mint ahogyan azt terveztük, de amúgy minden egyes mérkőzésen – felkészülési mérkőzésen, vb mérkőzésen – azt védték a kapusok, amit védeniük kellett. Csakhogy ez ma már kevés, sajnos. Úgy tudunk előrelépni, és úgy tudtak vb-t is nyerni két éve a fiúk, hogy extra kapusteljesítmények járultak a csapat jó játékához, ez nagyon fontos, és ebben nem szabad visszalépni. Nagyon nehéz dologról van szó, mert extrát hozni mindig nagyon nehéz. A mai vízilabdában már az is komoly teljesítmény, ha csak azt véded ki, ami a "tiéd", de azt mindig kivéded, száz százalékban. Ez most kevés volt és jövőre is kevés lesz.



- Hogy lehet arra felkészülni, hogy extrát védjél? Nem inkább arról van szó, hogy milyen a pillanatnyi diszpozíció, amikor történik a dolog, akkor kell nagyon ott lenni? Talán ez nem is annyira "kapusszakmai kérdés"…

- Igen, itt emberi dolgokról van szó. Sokkal jobban kell koncentrálni, kvázi ahhoz kell közelítenünk, hogy minden egyes pillanatban az életük múlik azon, hogy gólt kapnak-e, vagy sem. Nagyjából ilyen hangulatba kell, hogy kerüljenek a kapusok.

- Ezt lehet irányítani?

- Ösztönözni lehet, erőszakosan előidézni nem, de én bízom abban, hogy ez minden kapusban benne van. Jövőre már valószínű, hogy csak az a kapus fog tudni segíteni a csapaton, aki ezt meg is tudja mutatni, ki tudja saját magából hozni. A stáb, az edzők, a szövetségi kapitány megpróbálhat motiválni, de a játékosnak kell bizonyítania, hogy képes erre.

- Van most verseny kapusposzton? Nem arra célzok, hogy akkor most, ez után a vb után lesz-e kapuscsere – nyilván ezt Tibitől kellene megkérdezni –, hanem, hogy ezen a poszton az érintettek általában mennyire vannak bebetonozva? Kívülről úgy tűnik, jobban, mint más posztok esetében.

- Annyira van verseny, mint bármelyik másik poszton a csapaton belül. Az idő nem áll meg, mindenki jobb lesz, a fiatalok egyre többet fejlődnek, az idősebbek rutinja is folyamatosan gyarapodik. Itt a kérdés az, hogy ki halad jobban: az idősebbek, akik a rutinjukkal tudják a teljesítményüket fokozni, vagy pedig a fiatalok zárkóznak fel olyan gyors ütemben, hogy azzal gondolkodásra kényszerítik a szövetségi kapitányt. Igazából a mostaniak is versenyeznek egymással, akár Nagy Viktor Decker Attilával, akár Lévai Marcival, akár az utána következő kapusokkal. Az idő halad, nyilván ezért nem Molnár Endre a válogatott kapusa még mindig, hiszen akármennyire is jó kapus volt, kell a fizikális teljesítőképesség is. A kor, a rutin és a fizikai teljesítőképesség egyensúlyát kell megteremteni.



- Három kapus csinálta végig a felkészülést. Tibi, vagy a te látókörödben van még ezen kívül kapus?

- Ez sok mindentől függ, például attól, hogy milyen lesz a jövő évi bajnokság, hogy a juniorok hogy fognak most szerepelni. Így előre "kihirdetni", hogy hány kapus lesz, és azok kik lesznek, nehéz, nagy bátorság lenne. De Lévai Marci nyilván most is itt lesz, aztán meglátjuk, hogy hogyan tovább.

- Az egész csapatról mondj egy általános véleményt: mi történt, te hogyan láttad?

- Ahogy már többször mondta Benedek Tibor, az igazán fontos és nagy mérkőzések egy góllal dőlnek el. Eddig hétből ötször a javunkra dőlt el, úgy, hogy eljutottunk döntőig, és egyszer meg is nyertük. Most a vébén pedig az olaszok ellen nem a mi javunkra dőlt el. Persze, lehet hibákat keresni, de én azt mondom, hogy a hiba pont akkora volt, mint amekkora volt az előnyünk, amikor ugyanúgy egy góllal jutottunk tovább minden egyes nehéz mérkőzésen – csak itt megítélésben sokkal nagyobb a különbség. Munkában meg teljesítményben is nyilván van változás, de a megítélés teljesen más, ha egy góllal nyersz, akkor az inkább normális, természetes – hacsak nem a döntőt nyered meg –, mint amikor egy góllal kikapsz. Sokkal nagyobbat tudsz süllyedni az egygólos vereséggel, mint amekkorát az egygólos megnyert meccsel tudsz előre lépni a közvélemény szemében. Ez azért itt nagyon nagy különbség, de érthető, mert ez ilyen dolog, így kell kezelnünk nekünk is.

Én azt mondom, hogy nem szabad túlokoskodni a dolgokat, hanem el kell fogadni, hogy ez egy ilyen vb volt. Nem hiszem, hogy sokkal-sokkal többet kellene még elemezni. Valamin változtatni kell, de állítom, hogy ezek emberi dolgok, és nem szakmaiak. Nem gondolom, hogy a játékosállományban jelentős változás lehetséges vagy új edzésmódszerek segítségével hirtelen 5-6 góllal vernénk meg mindenkit. Ezen a bizonyos egy gólon múlik, azért eddig többnyire a mi javunkra dőlt el – most nem.

- Most viszont kétszer nem. Ebben nincs valami tendencia, vagy nincs valami olyan, amiből általánosabb következtetést lehet levonni, akár az általad említett "emberi oldallal" kapcsolatban?

- Nem szeretnék általános következtetéseket levonni. Főleg nem a hazai vízilabda színvonalát és a játékosokat érintően, ahogy azt sokan teszik, mert például egy esős nap után nem objektív dolog megítélni egy egész nyarat. Nem mondhatjuk azt egy esős nap után, hogy ez mennyire rossz nyár volt, pedig amúgy végig sütött a nap. Úgy, ahogy egy esemény alapján sem szabad megítélni az elmúlt három évet, amelynek során döntően ugyanazok a játékosok szerepeltek, kicsit olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy visszamenőleg is minden érvénytelen. Akkor most már nem világbajnok az a játékos, az a csapat? Nem dolgozott jól tavaly és tavalyelőtt?

Ez az év most így sikerült, megvan nyilván ennek is az oka, csak én nem hiszem, hogy ezt túl kell misztifikálni. Minden nem lehet rossz, mert eljutottunk idáig. Van tartalom, van tudás és van eredmény is a csapat mögött, el kell fogadni, hogy ez egy ilyen nyár volt. A túldramatizálás csak plusz terheket ró mindenkire – a játékosokra, az edzőkre, a szövetségre. Azt mondom, hogy itt inkább a bizalomnak kell megerősödnie, és nem a kétségeknek, vagy a kételyeknek kell eluralkodniuk – akár az emberekben, a játékosokban, a stábban. Nem szeretném, ha bárki is kételkedne abban, hogy ez a csapat jó, képes arra, hogy újra jó eredményt érjen el. Itt nem arról beszélünk, hogy a válogatott folyamatosan botladozik évek óta. Ennyi erővel sok egyéni sportoló és csapatokat is leírhattak volna, eltüntethettek volna a föld színéről. De a sporttörténelem bizonyítja, hogy azok, akik egyszer-egyszer kikaptak,  elbuktak, azok nagyon sokszor fel tudtak állni. Azt is mondják, hogy akkor tudsz igazán sikeres és akár gazdag is lenni, ha már egyszer elveszítetted mindenedet. Azt érzem, hogy ez a csapat most, sok mindent elveszített, de meggyőződésem, hogy a győzni akarás képességét nem. Sőt!



- Azért ez súlyos veszteség, és nem csak azért, mert nincsen döntő, nincsen érem, hanem azért is, amit ez a nyár játékosok lelkében okozott. Annyira sokkolt ez mindenkit, hogy nem is lehet emberekkel beszélni, nem is szívesen szólalnak meg. Nem csak az tűnik ki ebből, hogy nyilván szégyellik magukat, mert ez egy rossz eredmény, hanem lelkileg is komoly törést okoztak a történtek. Ezzel valamit nyilván kezdeni kell. Amit te mondasz, hogy legyen meg a bizalom, ahhoz az önbizalom is kellene, s túl kellene lépni a történteken. Mindenkinek volt vesztes meccse, mindenkinek volt vesztes világversenye, bajnoki döntője, de most valahogy mindenki nagyon maga alatt van.

- Ez az, amit mondtam: ez most olyan, hogy „mindenünket elveszítettük”, és most tanultuk meg, hogy milyen értékesek azok a bizonyos egygólos győzelmek. Most tudjuk igazán értékelni azt, amit eddig elértünk. Az emberek csalódottak, meglepődtek a két hatodik helyen, de ez jó, ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy természetesnek tartják ezeket az eredményeket. Ez hogy adhatna számunkra okot a kételkedésre önmagunkban?

- Értem, és ez rendben is van… Nagyon sokat voltam én is a csapat körül, az egész nyarat edzéseken, utazásokon veletek töltöttem, és nem éreztem hangulatban, légkörben semmi olyat, ami előjele lett volna a történteknek.

- Nem, mert nem ilyen nagyságrendű "emberi dolgokról" van szó. Itt egy gólról beszélünk minden egyes mérkőzésen, és ez azt jelenti, hogy talán nem száz százalékot hozott az adott játékos akaratban, vagy nem vágyott annyira arra az adott sikerre, és nem volt felpörögve annyira, mint amennyire ő tud, hanem csak annyira, amennyire ő abban a pillanatban akart. Ez az akarat volt kevés. Lehet, hogy csak 10 százalékkal volt kevesebb mindegyik játékosnál, ami igazából nem látszódik meg, de az egy gólban mégis megmutatkozik. Én ezt nevezem "emberi tényezőnek", nem azt, hogy mindenki megőrült, ezer felé szaladtak a játékosok, és mást akart csinálni mindenki. Nem erről van szó, hanem arról, hogy egyénileg az az apró „meg akarom csinálni sokkal jobban, mint ahogyan én azt eddig meg tudtam csinálni” hiányzott. Szó sincs morális katasztrófáról, a "rend" helyre fog állni, amikor ismét találkozik a csapat, és újra a közösség tagjaiként fogunk tudni küzdeni egymásért.

- Mit prognosztizálsz a következő szezonra? Most már nyomás is van, részben azért, mert kell a kvóta, részben azért, mert kikaptunk olyan csapatoktól, amelyektől fontos meccsen nem szoktunk. Ez további plusz lelki terhet is jelenthet.

- Én azt mondom, hogy ez inkább a dühöt, a dacot és a büszkeséget fogja kihozni a fiúkból, azt, hogy „akkor is meg fogom csinálni!”. Ez az, ami hiányzott talán egy picit, és az ilyen dolgokkal sok mindent lehet pótolni. Azzal, hogy ha elképzelni sem tudjuk, hogy a következő meccsen más győzhet rajtunk kívül – legyen bárki az ellenfél, legyen bárhol a mérkőzés, legyen akárhány órakor és bármilyen eseményen. Ez kell, hogy benne legyen a fejekben. Bízom abban, hogy ez a világbajnokság ebből a szempontból haszonnal járt, sok mindent elveszítettünk, de sok mindent meg is tapasztaltunk, ami ahhoz kell, hogy a szükséges éhség újra előjöjjön, és kellően tudjunk fókuszálni az adott, sorsdöntő mérkőzéseken.

- Köszönöm a beszélgetést!

(Lejegyezte: Ötvös Csilla)