FACEBOOK

Ürömi örömjáték - Benedek Tibor és Görgényi István közreműködésével

Ürömi örömjáték - Benedek Tibor és Görgényi István közreműködésével
hozzászólás, 2015.01.15.

Pályafutása kezdetétől napjainkig terjed az az időintervallum, amelynek részleteiről osztotta meg emlékeit a napokban egy vidéki közönségtalálkozón a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

Diapolo

Ürömi Esték - ez a címe annak a rendezvénysorozatnak, amelynek legutóbbi programjára ellátogattunk a Pest megyei községbe.

Görgényi István házigazda rendkívül jó hangulatú este során másfél órán keresztül faggatta Benedek Tibort, de inkább beszélgetés volt ez, amelynek hátterét a két nagy pólós több évtizedes ismeretsége, barátsága alapozta meg. Görgényi csaknem százszoros magyar válogatott, kétszeres olimpiai ezüstérmes, edzőként az ausztrál női csapatot olimpiai győzelemre vezette. Sorsa annyiban összefonódott Benedek Tiboréval, hogy ott volt Tibor pályafutásának kezdeténél, edzője is volt az Újpestnél.

Erre Görgényi István úgy emlékezett vissza, hogy Lemhényi Dezső szólt neki: van a KSI-ben egy nagyon tehetséges srác, érdemes őt megnézni. Mielőtt ez még megtörtént volna, az uszodánál látott három fiatalt pingpongozni. Az egyik oldalon ketten voltak, a másik oldalon egy ember, ő mindkét kezében ütőt tartott, s váltogatva adta vissza a labdákat jobbal és ballal. Görgényi akkor megállt, s máris eldöntötte, hogy ez a fiú neki kell. Később derült csak ki, hogy a srác azonos azzal, akire Lemhényi felhívta a figyelmét.

Benedek Tibor itt megjegyezte, hogy ő már nem emlékszik erre az esetre, de az idők során Görgényi István "meggyőzte" arról, hogy bizony ő volt az a pingpongozó...

Aztán amikor az edző a vízben is meglátta Tibort, nem sokat lacafacázott, azonnal beállította őt a csapatba - hogy mi történt azóta, ezt mindenki tudja.

A beszélgetés hivatalos témája egyébként ez volt: "Fegyelem és kreativitás, azaz kényes egyensúly az edző és a játékos között".

A szó sokáig valóban a körül forgott, hogy az egyéni kreativitás miként állítható a csapat sikerének szolgálatába. Választ is kaptunk, Benedek Tibor maga fogalmazta meg: a kiemelkedő tehetségeknek azt kell megtanulniuk, hogy képességeiket úgy helyezzék a csapat érdekei mögé, hogy e közben ne kelljen lemondaniuk az egyéni sikerélményekről. És ez nem egyszerű feladat.

Tibor számos élményét, sportolói karrierjének fontos tapasztalatát osztotta meg a közönséggel. Elmesélte, hogy amikor a Rómába került, csapatával hosszú időn át képtelenek voltak legyőzni az akkori nagy sztárcsapatot, a Posillipót. Mégpedig azért, mert az edző nem a hatékony csapatjáték megteremtésére törekedett, hagyta, hogy a játékosok "egyenként", saját ambíciójuk alapján bizonyítsanak. Amint megváltozott ez a helyzet, máris egyenlő ellenfelek voltak és egyszer nyertek is a nápolyiak ellen.

Érdekes volt, ahogy Tibor megvillantotta, milyen szemléletmódot igényel, ha valaki külföldiként szerepel egy csapatban. Rómában például együtt játszott Maximiliano Ferrettivel, az olimpiai bajnok legendával, aki akkor már hatodik éve mindig elhódította a gólkirályi címet a bajnokság végén. Az első közös évükben nagy rivalizálás alakult ki köztük, fej fej mellett haladtak (annak ellenére, hogy Tibi hiába kérte folyamatosan az edzőt, hogy ne jobbszélsőként szerepeltesse, hanem vigyek beljebb, mert így nem tud kellően eredményesen játszani) és a végén Ferretti lett a gólkirály 101 góllal, megelőzve a 99 gólos Benedeket... (Most kellene tudni jól érzékeltetni azt az eleganciát, ahogy Tibi érzékeltette  - kimondatlanul! - hogyan és miért engedte át a gólkirályi címet Ferrettinek... Elmondta, hogy mindig, mindenhol a külföldinek kell alkalmazkodnia, különösen ha még rövid ideje van a csapatnál. Később aztán a teljesítményének és a magatartásának köszönhetően egyre inkább befogadták, Ferrettivel is nagyon jól tudott együtt játszani, de Maximiliano soha többet nem hajtott arra, hogy megelőzze őt a góllövőlistán, egyszer sikerült neki, s ez egy igazi trófea volt a számára. Ez az apró kis történet jól mutatja, miért vitte Benedek Tibor ilyen sokra - persze a tehetsége, a vízilabdázói zsenialitása mellett...)

Nagy ugrásokkal haladt a beszélgetés, amelynek különösen érdekes része volt a "Benedek Tibor mint csapatkapitány" fejezet.

Kemény Dénes dicséreteként hozta fel Tibor, hogy szövetségi kapitány elődje sokat adott arra, hogy a csapatkapitány irányításával maguk a játékosok is "felturbózzák magukat" egy-egy fontos mérkőzés előtt. Lehet, hogy már korábban szokás volt, de a Kemény-érában rendszeressé vált, hogy a meccsek előtti este a játékosok összeülnek és megbeszélik a..., "nem is tudom, mit" - mondta Tibor a közönségtalálkozón. Ugyanis itt nem taktikai megbeszélésről van szó, egyszerűen ráhangolódnak a mérkőzésre a főszereplők.

Természetesen ez azóta is megtörténik, hogy Benedek Tibor már nem vehet részt ezeken a szeánszokon, hiszen már nem játékos, hanem főnök. De azt mondja: mindig látja a játékosok szemén, hogy megtörtént ez az összejövetel. Ilyenkor sokkal könnyebb másnap a meccsre készülni, a tűz már mindenkiben benne van.

Mint ismert, a Kemény időszak két utolsó mérkőzésén Benedek Tibor úgy vezette a csapatot, hogy hivatalosan még Kemény Dénes volt a szövetségi kapitány. Tibor most elárulta, ez a két meccs nagyon sokat segített neki. Maga sem tudta, hogy neki való-e a kapitányi szerepkör, ez a két találkozó, a románok és az olaszok legyőzése a Világliga-selejtezőcsoportban, bebizonyította, hogy ugyanazt az adrenalinszintet éri el a parton, meccs közben, mint amit játékosként. Azóta sem fordult meg soha a fejében, hogy egy-egy akciót ő hogy oldana meg a játékos helyében, s ezt ő a szövetségi kapitányi munka alapvető feltételének tartja.

A beszélgetés második szakaszában a meglepően felkészült nézők kérdeztek. Az új szabályok kapcsán Benedek Tibor megismételte korábbról ismert véleményét: a hat méterrel rövidebb pályát azonnal bevezetné, a többi változtatási tervvel ebben a formában nem ért egyet. Érdekességként mutatott rá arra, hogy a kisebb pályával megrendezendő idei Világliga torna végső győztese kvalifikálja magát arra a riói olimpiai versenyre, amelyet a hagyományos, régi "nagy pályán" rendeznek majd meg.

Egy, a "női szurkolók nevében" kérdező azt tette szóvá, hogy a budapesti Eb alatt, meccs közben egyszer sem látta mosolyogni a szövetségi kapitányt, mintha még a góloknak sem örült volna. Javasolta, hogy e téren Benedek Tibor változtasson - már csak a nézettség jelentős növekedése miatt is...

A kapitány e téma kapcsán kitért arra, hogy rendkívüli erőpróbát jelentett a csapat és az ő számára is, hogy meccsenként hat és félezer ember előtt játszottak. Ő maga is igénybe vett pszichológusi segítséget e helyzet feldolgozása, az esetleges zavaró tényezők kizárása érdekében. Ráadásul felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy a világ nagy versenyuszodáiban általában a medencefaltól két méteres magasságban-távolságban kezdődik a lelátó, itt viszont a háta mögött egy méterre "ért le" a magyarokért vehemensen szurkoló közönség. Mindazonáltal cáfolta, hogy ne örült volna csapata góljainál...

A játékosokkal kapcsolatos viszonyáról tudakozódott az egyik kérdező, azt firtatva, hogy nem okoz-e gondot a közös játékosmúlt egyeseknél. Benedek Tibor ezt intelligencia kérdésének nevezte, s a másik félre gondolt, amikor ezt mondta. Példaként említette, hogy már a magyar válogatott másodedzője volt, amikor játékosként a Pro Reccóban még együtt pólózott Madaras Norberttel. Volt olyan, hogy május 26-én még bajnoki döntőn szerepeltek egymás mellett, június 6-án pedig edzőként adott utasításokat itthon Norbinak (is). Mint fogalmazott: ennek a helyzetnek a feldolgozása balkezes játékostársának semmilyen problémát nem okozott.

A játékosokkal való viszony kapcsán azt is elárulta a kapitány, hogy volt eset, amikor valakit  azért nem hívott meg, mert megítélése szerint az illető nem tett meg mindent azért, hogy a csapat tagja legyen. Ezt természetesen el is mondta neki, s utána kedvező változás történt, amit ő is értékelt, s visszahívta az érintettet. (Nevet nem említett.)

Általában véve sikersportágunk egyik legnagyobb titkaként azt osztotta meg az érdeklődőkkel, hogy a magyar pólósoknak van egy különleges tulajdonságuk: még egy olimpiai győzelmet követő kéthetes szünet után, az első , egyébként teljesen érdektelen bajnoki meccsen is azonnal teljesítményüknek száz százalékát akarják nyújtani. Akik erre a szintre eljutnak, azoknak meg sem fordul a fejükben, hogy most egy kicsit lazíthatnak, majd a következő világverseny előtt megfelelő idővel elkezdik a teljes erőbedobással való felkészülést. Nem, itt edzésen, kis meccsen vagy nagy meccsen, mindenki mindent belead.

Hát így, valahogy.