FACEBOOK

Csapategység, önbizalom, dobogós helyek 2015-ben is - vlv-interjú Benedek Tiborral

Csapategység, önbizalom, dobogós helyek 2015-ben is - vlv-interjú Benedek Tiborral
hozzászólás, 2014.12.29.

Kapitányi pályafutásának második esztendejéről beszélgettünk Benedek Tiborral, aki az idei világversenyeken elért három ezüstérem mellett azzal is elégedett, hogy taktikailag nagyon sokat fejlődött a csapat.

- Ha röviden, két-három mondatban kellene összefoglalni, akkor hogy értékeled, milyen volt ez az év?

- Izgalmas év volt. Kicsit más, mint az első esztendő, 2013, hiszen ott minden új volt, minden újdonságot jelentett, megleptük a világot. A második évben erre nem számíthattunk, az volt a kérdés, hogy világbajnokként miként tudjuk ennek a gyors sikernek a terhét viselni Budapesten, az Eb-n. Erről szólt a tavaszunk, ezen dolgoztunk, hogy megtaláljuk, milyen módszereket használjunk, mik lesznek azok a plusz lehetőségek, amik a felkészülésben segíteni fognak minket. Tudtuk rögtön az elején, hogy az Eb lesz a nyár fő eseménye, tehát mindent ennek rendeltünk alá. Ezért például a Világliga-ezüstérem abszolút nem is volt kudarcnak tekinthető.

- Nem lehetséges az, hogy a budapesti Eb, éppen azért, mert olyan hatalmas nagy jelentőségű volt, egy kicsit eltérített téged attól a tervtől, amit a kezdeteknél – még a tavalyi év elején, amikor elvállaltad és elnyerted ezt a posztot – felépítettél?

- Nem, mert mindig arról beszéltem eddig, hogy az adott év számít, ha vb, akkor vb, ha Eb, akkor Eb, és hogy ezek a világversenyek is kapjanak komoly jelentőséget, ne csak az olimpia legyen a fő cél.

- Akkor menjünk kronológia szerint: mondtad, hogy a Világliga-ezüst nem volt kudarc, mert ott még az Eb-re készültünk, sőt tulajdonképpen egészen a döntőig nagyon sima volt a dubaji történet. Arról a tornáról milyen szakmai tapasztalatokat szűrtél le? Akkoriban erről beszéltél, ha jól emlékszem, akkor kerültek előtérbe a szabaddobásból leadott lövések…

- Valóban, főleg a szabaddobások megnövekedett szerepe volt fontos tapasztalat, illetve a szerb csapat nagyon erős kezdése, amivel nem tudtunk mit kezdeni. Rögtön az elején olyan előnyre tesznek szert, hogy utána már csak rohantunk. Azt gondoltuk, hogy erre fel tudunk majd készülni, aztán az Eb-n beigazolódott, hogy ugyanabba a folyóba kétszer is bele lehet lépni.

- Térjünk rá az Eb-re. Így utólag mennyire vagy elégedett azzal az ívvel, amit a csapat húzott a budapesti tornáig? A felkészülés során mindent megkaptatok, minden sikerült, amit elgondoltál, vagy esetleg van olyan, amit most másként csinálnál, mint akkor?



- Nem, nem csinálnék semmit máshogy. Annak ellenére, hogy azt gondolom, talán túlságosan komolyan vettük a csoportmeccseket, de ez így volt rendjén, most sem csinálnám másként. Nagyon nagy volt a tét, nagyon nagy volt az elvárás, és ennek meg is feleltünk, még ha a végén el is fáradtunk. A felkészülésünk nagyon jól sikerült. Nem tagadom, voltak kétségek, hogy világbajnokként sikerül-e ugyanolyan lelkesedéssel, akarással játszani, mint egy évvel korábban, Barcelonában, de kiderült, a játékosok ugyanolyan tűzbe jöttek az Európa-bajnokságra. Nagyon akarták a jó teljesítményt és az eredményt, mindenki megtett érte mindent. Nyilvánvalóan ezért volt számunkra nagy csalódás, hogy végül is ennyire könnyen kaptunk ki a döntőben, mert mindannyian elhittük, vagyunk annyira erősek, hogy velünk ilyen már nem történhet meg.

- Mi az, ami a budapesti Eb-ből benned megmarad? Ha tíz év múlva azt mondják, hogy „Tibor, budapesti Eb!”, akkor mi jut majd eszedbe?

- Az, hogy jól éreztem magam, hogy valóban egy olyan tornán voltam, ahol minden az igényeink szerint történt. Jól meg volt szervezve az "ottlétünk", az elszigeteltségünk, de akár az is, hogy a játékosok haza tudtak menni, tehát volt mód arra, hogy kapjanak pihenőnapot. Megvolt az egység a csapatban végig, és a döntő eredményén kívül nem maradt bennem semmilyen rossz érzés az egész Európa-bajnokságról.

- Hogy látod most: mennyire erősítette ez a hazai Eb a vízilabda a magyarországi megbecsültségét, helyének megszilárdítását a csapatsportok között, a népszerűség szinten tartását? Milyen visszhangok jutottak el hozzád, mennyire érezted azt, hogy ez itt egy komoly nemzeti esemény?

- Akkor azt gondoltam, hogy így van, és ennél többet nem is lehet kívánni. Általában úgy van az, hogy egy sikeres, nagy világverseny után azt gondoljuk: ez az eufória most évekig fog tartani, aztán - még az olimpiai győzelmek után is - rá kell jönnünk, hogy a nagy össznépi lelkesedés két-három hétig tart – ez jellemző az Európa-bajnokságra is. Látható, hogy az újságírók év végi csapatválasztásán nem tudtunk a legjobb három közé bekerülni – jogosan egyébként –, de abban a pillanatban, amikor ott voltunk az Eb-n és láttam azt, hogy ha harmincezres lelátója lenne az uszodának, akkor az is megtelt volna, mert annyira szerettek minket, és annyira akarta az egész ország ezt a csapatsikert, akkor azt éreztem, hogy nagyon fontosak vagyunk, és ez csodálatos érzés volt. De utána, ahogy telnek a hetek, szép lassan ugyanúgy elmúlik az eufória, mint egy olimpiai győzelem után.

- Nagyon furcsa volt, hogy az Eb, mint az év legfontosabb versenye után jött egy újabb komoly megmérettetés, a Világkupa. Ezt a tornát sok válogatott kísérletezésre használta, de azért a presztízs miatt fontos volt. Az ottani ezüstérmet hogy értékeled?

- Igazából nem volt nagyon problémánk a döntőig. Az elődöntő talán viszonylag nehezebb meccs volt, hiszen az USA erre az egy mérkőzésre készült egész nyáron, nagyon bíztak abban, hogy meg fognak tudni minket verni, ennek ellenére esélytelenek voltak azon a mérkőzésen. Még akkor is esélytelenek voltak, amikor négyperces kiállítást kaptunk két és fél perccel a vége előtt, kétgólos hátránynál. Kihagyták az ötöst, kihagytak még két fórt, mi pedig megtartottuk a labdát, és 8:6-ra tudtunk nyerni. Jött a döntő és a szerb nevek nem voltak ismeretlenek, mert a Zvezdában és a Partizanban ezek a játékosok nemzetközi szinten már rengeteg kupamérkőzést játszottak, és jó eredményeket értek el. Végig vezettünk a meccsen, de az utolsó lefordulásból lőttek egy gólt, kiegyenlítettek, és onnantól, az ötméteres-lövéseknél már nekünk volt inkább veszíteni valónk, mi is hibáztunk. Ez csalódás volt, az viszont nagyon pozitív és előremutató, hogy minden játékos, akit kértem, vállalta, hogy eljön a Világkupára, senkinek eszébe sem jutott, hogy pihenőt kérjen, ami pedig jellemző volt szinte az összes többi válogatottra. Szerintem ez is mutatja a magyar válogatott erejét, igenis, ha kérem a játékosokat, és szeretném, hogy ott legyenek, akkor mindent megtesznek a válogatottért, bármennyire is fásultak, fáradtak. A kazahsztáni döntőben mindenki maximálisan akarta a győzelmet. Az ellenfelünk egy olyan szerb csapat volt, amely nem lemondások miatt volt más összetételű, hanem Belgrádban már januárban eldöntötték, hogy fiatal csapattal indulnak a Világkupán. Hosszú távon nem biztos, hogy ez nekik jó, mert csapatszerkezet szempontjából nem olyan egyszerű, ha van tizenhárom jó játékos a második vonalban, akiből aztán esetleg egy sem tud majd bekerülni az első csapatba a következendő két évben.



- Itt jegyzem meg: időnként felvetődik, hogy legyen egy „B” válogatott Magyarországon, hiszen jóval több nagyon jó játékos van, mint ahányan bekerülhetnek a legjobb tizenháromba, s egy második csapat majdnem ugyanolyan erős lehetne.

- Nekünk sokkal hasznosabb, ha van egy nagyon jó és eredményes utánpótlás-válogatottunk, amire építhet a felnőtt válogatott, és van egy nagyon jó bajnokságunk. Nem látom azt, hogy egy „B” válogatottnak lenne komoly létjogosultsága.

- Azóta, hogy kapitány vagy, többször felhívtad a figyelmet arra, hogy ne csak a szerbekről beszéljünk, sok jó válogatott van, amellyel számolni kell. Ezt az elgondolásodat mennyiben igazolta vissza ez az esztendő, hiszen az év eredményeinek ismeretében úgy tűnik, mintha jelenleg tényleg a szerb és a magyar csapat emelkedne ki a nemzetközi mezőnyből?

- Nem szabad elfelejteni, hogy az Eb utolsó csoportmeccsén a spanyolok a szerbekkel olyan mérkőzést játszottak, amely a legjobb hatba jutásról döntött és a szerbek hétből nullás emberelőnyt játszottak az első három negyedben. Annak ellenére, hogy ellenünk a spanyol csapat még nem volt olyan erős, utána feljavult a játékuk, illetve a szerbek egyáltalán nem voltak meggyőzőek, egészen a döntőig bukdácsoltak, rengeteg hibával játszottak.

Nem csak a szerbekről szólt ez az év, hanem szólt egy megfiatalított, tehetségekkel teletűzdelt olasz válogatottról is, egy valamivel gyengébb horvát csapatról, amelynek voltak sérültjei – azóta már visszaépítettek két olimpiai bajnokot, akikkel nyilván erősödni fognak –, illetve Montenegró is hasonló úton jár. Láthattuk a Világligán és a Világkupán, hogy Ausztrália center nélkül játszott, de valószínűleg jövőre már mind a két centert be fogják vetni, így ők is jóval erősebbek lesznek. Ami furcsa volt, az az amerikai csapat, amely teljesen más összetételben érkezett a Világligára, mint a Világkupára – ott még valószínűleg nem dőlt el, hogy milyen legyen a végleges csapat. Látszik az, hogy Brazília próbál egyre több külföldit honosítani, hogy minél erősebbek legyenek a hazai rendezésű olimpián, mindent ennek rendelnek alá. Tudják, hogy nincs esélyük csak brazil játékosokkal, és sorban fűzik meg a szerb, de akár spanyol játékosokat is, hogy "honosodjanak". A spanyol csapat, most úgy tűnik, valószínűleg gyengülni fog, hiszen az Eb után néhány idősebb játékos lemondta a válogatottságot, a most zajló Világliga-csoportból nem fognak továbbjutni. Ezzel együtt a mezőny továbbra is ugyanazokból az erőkből áll, sok válogatottra kell figyelni jövőre is.

- A legfontosabb azért - gondolom - a saját csapatunk fejlődése. A tavalyi vb-után "ott hagytuk abba" az interjút, hogy újra kell építeni a házat, de megvannak az építőkockák. A csapat jellege, játékstílusa, összecsiszolása szempontjából haladtál-e előre? Hova jutottunk?

- Taktikailag szerintem nagyot erősödtünk, stabilizálódott a játékunk. Amit a tavalyi vb alatt is mérkőzésről mérkőzésre még csak kerestünk, az most már az indulásnál bőven megvolt. Azt még nem mondhatom, hogy világosan látom az elkövetkező két év lehetőségeit, s azt, hogy kik azok a fiatalok, akik valóban esélyesek arra, hogy bekerülhessenek az olimpiai csapatba. De a Világliga lehetőséget nyújt arra, hogy továbbra is kipróbáljak játékosokat, és ezek a játékosok meccsről meccsre érjenek, tehát ez a torna nagyban segít nekem, hogy a fontos döntéseket könnyebben tudjam majd meghozni.



- Amikor egy fiatal játékos beépítéséről beszélsz, akkor arról van szó, hogy a fiatal játékosnak be kell illeszkednie egy működő rendszerbe, vagy esetleg éppen neki szánsz olyan szerepet, ami megváltoztatja kicsit a működés mechanizmusát?

- Ez azért nehéz kérdés, mert mondjuk, ha van egy Erdélyi Balázs, aki be akar kerülni, és így játszik, róla azonnal látod, hogy be tud kerülni. De ő már idősebb volt, saját játékstílussal, ami segített a csapatnak az általam elképzeltek megvalósításában. Egy fiatal játékosnak azért nehéz, mert a fizikai ereje még nincs meg, nagyon sok szakmai tudás is hiányzik, tehát velük kapcsolatban igazából csak az én elképzeléseim a döntőek, az, hogy feltételezem, bennük van az, ami a közös munka során, kétéves fejlődés után nagy hasznára lehet a csapatnak. Figyelembe kell venni azt is, hogy a fiatal játékosok általában a klubjukban, a nemzetközi kupákban is sokkal kevesebb lehetőséget kapnak, ezért nem tudnak annyit fejlődni év közben, bármennyire is képesek lennének erre. Nagyon magas szint az, ahova el kell jutni, és ha egy fiatal játékos alkalmas erre, azt nagyon nehezen tudja nekem klubmeccseken bizonyítani.

- A múltkori tévényilatkozatodra visszautalva, körülbelül olyan 18-20 játékos az, akikből kikerülhet majd a későbbi riói bő keret, ezt jól gondolom? Tehát ebbe mostani "jelentkezőként", már nagyon nehéz bekerülni.

- Igen, így van, nehéz már bekerülni. Nagyjából 30 játékos megfordult a válogatott keretben az elmúlt két évben, volt, aki több, volt, aki kevesebb lehetőséget kapott, de ezt a kört már nem lehet szélesíteni.



- A "merítési bázissal" elégedett vagy? Vagy van valamilyen poszton hiány?

- Ezt így nehéz megmondani, mert lehetnek itt nagyon jó játékosok, de az adott napon mindig az a kérdés, hogy az ellenfélnél milyenek a játékosok - a mieinkhez képest. Lehet, hogy nekünk nagyon jó centereink vannak, de ez csak akkor válik igazi értékké, ha egy konkrét fontos meccsen jobbak és eredményesek leszünk, mint az ellenfél. Ha posztonként is jobbak leszünk, meg csapatként is, akkor nyerni tudunk majd legalább egy góllal a végén.

- A csapatként való jobb szerepléshez kell az a közösség, ami elég jól összekovácsolódott. Ám én azt láttam, hogy az egész nyár úgy telt el, hogy amikor véget ért egy edzés a Széchynél, akkor te mindig leültél egy emberrel legalább fél órát beszélni. Ezeknek az egyéni beszélgetéseknek mi volt a funkciója, mi történt ezeken?

- Nem volt tervezett program, hogy mindig leüljek valakivel, hanem inkább az történt, hogy mindig láttam, kinek számára van éppen fontos mondanivalóm, vagy esetleg kinek van szüksége arra, hogy beszéljünk. Ez olyan, mint a megbeszéléseink: nem döntöm el előre, hogy mit fogok egy konkrét meccs előtt mondani, mivel látnom kell, hogy mi történik addig.



- És amikor így leülsz beszélni egy-egy játékossal, akkor utána látod ennek eredményét a fejlődésében, a következő edzéseken, meccseken?

- Igen. De volt olyan is, hogy egy játékosnak mondtam valamit két évvel ezelőtt, s utána láttam, hogy nem csinálja. Nem is foglalkoztam vele többet. Amikor kérek valamit, fontos nekem, hogy viszontlássam azt, amit kérek, ehhez a játékosnak el kell kezdenie gyakorolni. Ha nem csinálja, nincs értelme együtt dolgoznunk. Nincs olyan sok lehetősége egy válogatott játékosnak, olyannak, aki nem stabil csapattag, hogy ha kérek tőle valamit, akkor azt ne lássam viszont tőle a lehető leghamarabb. Általában, ha egy játékosnak mondok valamit, a következő bajnoki meccsen már csinálja. De azt gondolom, ez típus kérdése, van, aki komolyan veszi és van, aki nem. Mondjuk, amikor másodedző voltam, volt olyan, hogy egy játékossal bementem a vízbe, megmutattam, és a következő edzésen már viszontláttam, amit kértem – az ilyesmi számomra egyértelmű jelzés, hogy ez a játékos fejlődni akar és mindent megtesz ennek érdekében.

- Érzed már annak az előnyét, hogy minden játékosod itthoni klubban játszik?

- Nem, de én sosem mondtam, hogy ez csak előny. Nagyon jó, hogy itthon vannak, de nekem nem volt bajom azzal, ha a legjobb külföldi csapatokban játszott egy-egy játékos. Nagyon jó klubcsapataink vannak, de 13 évig játszottam Olaszországban, tehát személyes tapasztalataim alapján sem ragaszkodhatnék ahhoz, hogy csak ez a jó irány.



- Ez az év kicsit a sportág megváltozásának a csíráját is magában hordozza a szabálymódosításokkal, főleg a kisebb pálya felvetésével. Én úgy vettem észre a nyilatkozataidból, hogy ez kicsit talán a várakozásnál is nagyobb variációs lehetőséget nyújt. Az eddigiek ismeretében hogy értékeled ezt? Megváltoztatja-e a gondolkodásodat, az irányt, amerre menni akarsz?

- A kisebb pályát én azonnal bevezetném végleges változtatásként, szerintem nagyon jó szabály. Hogy maradjon-e a harminc másodperces támadóidő, vagy le kellene csökkenteni 25 másodpercre, azt nem tudom, mert látnom kellene, hogy huszonöt másodperc esetén mi változna. De maga a kisebb pálya nagyon gyors vízilabdát eredményez, látható, hogy Szivós Marci, vagy Hosnyánszky Norbi bekkben kifejezetten veszélyes lesz a lefordulásokból, hiszen a rövid pályán gyorsabban átérnek, s az is felértékelődik, hogy nagyon technikásan tudják átvenni a labdát. Nagyon lényeges, hogy mennyire technikás lefordulás közben a játékos, hiszen kevesebb ideje van reagálni bizonyos helyzetekre, mert sokkal gyorsabban rendeződik a védelem a kis pálya miatt. Tehát gyorsabb a játék, gyorsabb reakcióidők szükségesek, kevesebb a holtidő, nincs az a hatméteres felesleges úszás középen. És mondjuk, ha ezután a gyors játék után megnézel egy bajnoki meccset, ahol egymás után van három kontra, és csak azt látod, hogy ideúsznak, visszaúsznak, odaúsznak, akkor legszívesebben hazamennél. Eltelik két perc a mérkőzésből, amikor valójában nem történik semmi, míg a kis pályán egy tíz másodperces átúszással még ezek a kontrák sem tűnnek annyira feleslegesnek.

- Ez a változás, amit feltehetőleg előbb-utóbb be fognak vezetni, mennyire hat ki a magyar csapat játékstílusára?

- Nem tudom, még tanuljuk mi is, de engem most ebben elsősorban az érdekel, hogy jobb játékot látok, tehát segíti a cél elérését, a vízilabda előre jutását, élvezetesebbé, szórakoztatóbbá tételét, annak elérését, hogy ne kétszáz néző előtt mérkőzzünk év közben. Szerintem ez túlmutat azon, hogy mi a jó ebből a változásból a magyar vízilabdának. A magyar póló ugyanúgy ott lesz, mert technikásak a magyar játékosok, ügyesek, gyorsan gondolkodnak – én nem tudom elképzelni, hogy a napirenden lévő szabálymódosítások ezen változtatnának, bármilyen erőviszony-módosulást eredményeznének.

Azt látom, hogy a kisebb pálya következtében egy-két negyedig a gyengébb csapatok is jól bírják, több gólt tudnak lőni, viszont lehet, hogy a mérkőzés második felében, amikor fizikálisan már felőrlődnek, a két csapat közötti különbség meg fog nőni. Ez a románok elleni miskolci 20:10-es meccs is ezt mutatta nekem: attól a pillanattól, hogy a két csapat között kijön a különbség, ez a differencia egyre nő.



- Milyen évet vársz, milyen terveid vannak? Van-e íve a 2015-ös felkészülésnek, mire koncentrálsz leginkább, mit szeretnél? Gondolom, a vb a legfontosabb...

- Igen, 2015-ben eldől az, hogy ezt a tendenciát, amit eddig mutattunk, hogy a legjobbak között vagyunk, tartani tudjuk-e. Ha igen - vagyis érmekben kifejezve arany-, ezüst-, vagy bronzérmet nyerünk –, akkor én nagyon elégedett leszek. A magabiztosságunkat, azt a sikerélményt, hogy két éve folyamatosan döntőket játszunk, mindenképpen tartani kell ahhoz, hogy Rióba ugyanilyen önbizalommal jussunk majd el. Nagyon fontos, hogy ez a csapaterő, csapategység, ami megvan, megtartsa a folytonosságát 2015-ben is – akkor is, ha bejön egy-két fiatal, akiknek a beépítése óriási nagy munka, és ami egy kicsit mindenképp átalakítja majd a csapatot.

- Sikeres 2015-ös esztendőt kívánok, valamennyi magyar vízilabda-szurkoló nevében.

(Lejegyezte: Ötvös Csilla)