FACEBOOK

Gergely István visszavonul

Gergely István visszavonul
hozzászólás, 2014.04.18.

A ma kezdődő bajnoki rájátszás végeztével befejezi vízilabdázói pályafutását a Honvéd kétszeres olimpiai bajnok kapusa. Interjúnk Gergely Istvánnal.

Diapolo

- Tehát megszületett a döntés - az utolsó bajnoki után vége?

- Igen. Az alapszakaszban az utolsó bajnokim már megvolt, és most jön az utolsó rájátszásom.

- Mi adta a végső lökést az elhatározáshoz?

- Már régebben eldöntöttem, de a végső lökést az adta, hogy azok a dolgok, amiket az aktív játék mellett csinálok, egyre jobban szaporodnak és egyre jobban is érdekelnek. Kapusként, vízilabdázóként már nincs nagyon perspektívám, válogatott nem leszek, jobban nem fogok tudni védeni, többet nem fogok akarni vagy tudni edzeni, úgyhogy hosszú távon nincs túl sok értelme, hogy sok időt töltsek el a vízben, mint kapus. Ezt az energiát, amit a védésbe és az edzésekbe fektettem eddig, inkább már a sportvezetői munkára meg a tanulásra fordítom.

- Hogy értékeled a játékos-pályafutásodat?

- Nagyon szép kis történet az én pályafutásom – most már ki merem ezt mondani. Elég messziről indultam, sok mindenen mentem keresztül, sok embert, nagyon sok emberi arcot megismertem – ilyet is, olyat is –, de összességében azt mondhatom, hogy az emberek segítettek a pályafutásom során. Még azok is, akikről meg voltam győződve, hogy rosszat akarnak nekem, így, vagy úgy, de kiderült, hogy az én malmomra hajtották a vizet – még ha esetleg nem is szándékosan. Nagyon pozitívan értékelem a pályafutásomat - máshogy nem is lehet. Szinte mindent megnyertem, amit egy vízilabdázó megnyerhet, bár az igaz, hogy Európa-bajnokságra egyszer sem jutottam ki a magyar válogatottal, abból valahogy mindig kimaradtam.

Komoly összehasonlítási alapon van, hogy egy erős és egy gyengébb vízilabda-kultúrával rendelkező nemzet mit gondol erről a sportágról. Hosszú időt játszottam szlovák válogatottként, magyar válogatottként, vízilabdáztam külföldön is, nyelveket tanultam, rengeteg embert, szakembereket ismerhettem meg, úgyhogy sok szempontból is sikeresnek nevezhetem most lezáruló pályafutásomat.

- Melyik volt életed legnagyobb meccse?

- Ezt nagyon nehéz lenne meghatározni. Talán a pekingi olimpia elődöntőjére, a Montenegró elleni mérkőzésre emlékszem vissza a legszívesebben. Nem csak azért, ami akkor történt, miután beálltam, meg a csapat teljesítménye miatt, hanem a meccset megelőző több mint egy év miatt. Ahogy készültem arra a világversenyre, ahogy teljes mértékben át tudtam élni az egész olimpiát – ez pontosan olyan volt, ahogy elképzeltem, amikor még a szlovák válogatott tagjaként szerepeltem olimpiai tornán, Sydneyben. Hosszú felkészülés eredménye volt, hogy csereként beállva segíteni tudtam a csapatot, hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy olimpiai bajnokok legyünk. Ez az élmény hitet adott nekem egész életemre. Maga az aranyérem is fontos volt, természetesen, de számomra az az út volt igazán meghatározó, amely a pekingi teljesítményemhez vezetett.

- Nincs benned hiányérzet, ez most egy tökéletesen lezárt történet a részedről?

- Teljes mértékben. Eddig csak a válogatottakról beszéltünk, de játszottam több klubban is, és klubszinten is sikerült megnyernem mindent, amit lehet, a legnagyobb trófeákat is. Háromszor játszottam Bajnokok Ligája-döntőt, egyszer sikerült nyerni. Nagyszerű játékosokkal vízilabdázhattam együtt, olimpiai bajnokokkal, világsztárokkal, nagyon jó szakemberekkel dolgoztam itthon is, külföldön is. Rengeteg jó barátot szereztem a sportból és annak környékéről – egyszerűen nem tudok olyan dolgot mondani, ami ne csak építette volna az emberi mivoltomat. Ez ugyanis egy szint felett már nem csak arról szól, hogy milyen sportoló vagy, hanem, hogy milyen embert faragott belőled ez a pályafutás. Ebből a szempontból elégedett vagyok, úgy érzem, hogy elég sokat csiszolódtam. Megvívtam rengeteg harcot a pályafutásom alatt, s ez inkább erőssé tett, mint hogy gyengített volna.

- Nagyon sok mindenbe belekezdtél a pályafutásod utolsó éveiben, mi az, ami az igazi irány lesz? Hogyan tovább?

- A sportvezetői pálya vonz. Fontos nekem, hogy Benedek Tibi mellett ott lehetek mint csapatvezető és kapusedző, mindkét dolog nagyon érdekel. Hálás vagyok azért, hogy Tibi ennyire megbízik bennem és ilyen fontos munkát végezhetek. A csapatvezetői tevékenység talán közelebb áll hozzám, ez inkább az, amit eddig is tanultam. A kapusedzői munka egy picit más terület, de azt meg azért szeretem csinálni, mert még kötődöm a "kapuskodáshoz", és azt a rutint, tapasztalatot, amit sikerült összeszednem a pályafutásom során, nagyon jó másoknak átadni. Kapusedzőként azt szeretném elérni, hogy akikkel foglalkozom, érjék el azt a szintet már 25 évesen, amit nekem 30 éves koromban sikerült. És azt, amit most 38 felé közeledve tudok, a fejemben van, ők legkésőbb harmincas korukban tudják. Ha ez sikerül, akkor a segítségemmel jobbak lehetnek, mint amilyen én vagyok/voltam.

- Hogy képzeled el magadat tíz év múlva?

- Nehéz megmondani, mert komoly kis harcos vagyok, megyek előre. Céljaim vannak, de egyelőre két évben gondolkozom – Rióig tervezem azt, hogy a válogatott mellett, illetve Feri bácsi (Novák Ferenc, a Honvéd szakosztály-igazgatója - a szerk.) mellett, mint sportvezető, a Honvéd kötelékében maradok. A doktori munkámat is végzem, ez is közrejátszik abban, hogy sajnos már nem tudok több edzést vállalni – sok idő kell hozzá, még néhány éves folyamat, amíg be tudom fejezni.

- Említsük meg, hogy ez mi konkrétan.

- Ez a sportág üzleti kérdéseivel foglalkozó anyag, azt taglalom benne, hogy a vízilabda üzleti alapon működhet-e, vagy nem, és ha működhet, akkor annak mik a feltételei. A hipotézisem az, hogy igen, működhet.

- Ez egy doktori disszertáció lesz?

- Igen, és ha minden igaz, akkor a sporttudományok doktora leszek.

- Szóval akkor tíz évre előretekintve...?

- A sportban szeretnék maradni, és nem okvetlenül csak a vízilabda területén. Jó lenne olyan sportvezetői feladatot ellátni, ami akár más sportágakat is érint.

- Mi az, amit még szívesen elmondanál, de nem fért bele az eddigi kérdésekbe?

- Ahogy most beszélgettünk, úgy jöttek elő dolgok, amik mind nagyon fontosak voltak az eddigi életemben. Apróságok, de ilyesmikből állt össze az egész pályafutásom. Ahonnan elindultam, s ahogy elérkeztem ide, ahol most vagyok - számomra is nagy tanulság, azt bizonyítja, hogy nincs lehetetlen. Ha az ember megdolgozik azért, amit el szeretne érni, akkor "nem tudja elkerülni", hogy az bekövetkezzen. Ha mindent megteszel azért, hogy elérd a célod, akkor igazából a kérdés csak az, hogy mikor éred el, nem az, hogy eléred-e. Emlékszem, az általános iskola nyolcadik osztályában, amikor fogalmazást kellett írni arról, hogy ki mit szeretne csinálni felnőtt korában, én azt írtam, hogy olimpiai bajnok, világbajnok szeretnék lenni, Olaszországban és Spanyolországban fogok játszani. Ez akkor még nagyon-nagyon távolinak tűnt, de sikerült. Azóta hiszek abban, hogy amit szeretnék, azt elérem, ha mindent megteszek érte.

A sport mellett szeretnék maradni, sőt, sportolni is fogok, mert ezt a közeget, ezt az érzést, amit sportolás közben, a sportolók mellett érez az ember, nem lehet, de legalábbis nagyon nehéz "elhagyni". Meg ez az életem, igazából.

(Lejegyezte: Ötvös Csilla)