FACEBOOK

Bedő Krisztián: "Megváltozott az életem"

Bedő Krisztián:
hozzászólás, 2013.09.27.

Némi szerencsével került a csapatba, aztán mérhetetlenül sok segítséget kapott játékostársaitól, edzőitől és más stábtagoktól. Leküzdötte gátlásait, s a végén a többiek egyenrangú társaként ünnepelhetett a világbajnoki döntő megnyerése után. vlv-interjú Bedő Krisztiánnal, a csapat Benjaminjával.

Diapolo

- Krisztián, 20 éves vagy, lehet azt mondani, hogy igazából most nőttél fel, ezzel a világbajnoki címmel?

- Biztos vagyok abban, hogy ez így van. Bátran mondhatom, hogy ezzel a világbajnoksággal megváltozott az életem. Óriási fordulat történt, hiszen tényleg igaz az, hogy egy éve még a csapattársaim egy része sem ismerte a nevemet, azt sem tudták, hogy létezem. Főleg így volt ez a már hosszabb ideje külföldön játszó csapattagokat illetően.

- Amikor találkoztál mondjuk Madaras Norberttel, aki ugye jóval később csatlakozott a kerethez, akkor már meccseket is játszottatok, mi történt? Odamentél, bemutatkoztál?

- Bemutatkozni nem mutatkoztam be, odamentem úgy, mintha már ismernénk egymást :-). Köszöntem neki, hogy szia Norbi és kezet fogtunk. Gondolom, utána kérdezgette a többiektől, hogy ki ez a gyerek...

- Zavarban voltál?

- Annyira tulajdonképpen nem, azt hittem, hogy furcsább, kínosabb lesz a helyzet, de végül is könnyen ment. Egyébként Norbit a csapatban többen mások sem ismerték, emlékszem, az első olyan edzéseken, amelyeken ő is ott volt, csak néztük, hogy tényleg mennyire jó játékos, milyen jól úszik és milyen remekül lő, ott valahogy kézzelfogható közelségben érzékeltük, hogy mennyire nagyon jó vízilabdázó, igazi sztár - a szó jó értelmében. Egyébként ő számomra sokáig visszahúzódónak, "megközelíthetetlennek" tűnt, logikus, hogy azokkal volt többet együtt, akiket jól ismert, akikkel olimpiát nyert. De ez nem sokáig tartott, körülbelül addig, amíg a Világliga szuperdöntőjére ki nem utaztunk. Cseljabinszkban össze voltunk zárva, szinte rá is voltunk kényszerítve, hogy gyakran beszéljünk, beszélgessünk, például az asztalnál. És akkor itt hadd mondjam el: nagyon tetszett nekem az, ahogy Norbi Barcelonában, a vb-döntő után örülni tudott a világbajnoki címnek. Már a döntő előtt is látszott rajta, hogy mennyire akarja a győzelmet, mennyire koncentrál, még a bemelegítéséről is lerítt, hogy iszonyúan komolyan veszi. Azt pedig, megmondom őszintén, nem vártam, hogy őrá ennyi korábbi siker után ekkora hatással lesz a vb-döntő megnyerése. Nagyon-nagyon jó volt látni, hogy ennyire örül.



- A többi játékossal hogy sikerült kialakítanod kapcsolatot, befogadtak, segítettek? Ha nem lennél ilyen fiatal, hanem mondjuk 25-26 éves volnál, a beilleszkedés egy ilyen elit csapatba akkor is nehéz lett volna. Hogy fogadtak, voltak-e gesztusok, amik esetleg megkönnyítették a dolgodat?

- Először is, szerintem én tettem meg az első szükséges lépést azzal, hogy igyekeztem megmutatni: alázatos vagyok. Tudom, hogy a korosztályombeliekről azt tartják a "felnőttek" (még ha esetleg ezt nem is ők tapasztalták, csak hallomásból szűrték le) hogy a junior kicsit nagyképűek, olykor nagy az arcuk és ez kihatással van a teljesítményükre is. Már az elején az volt a szándékom, hogy megmutassam nekik: nem ilyen vagyok. Be akartam bizonyítani, hogy alázatosan dolgozom, zokszó nélkül megcsinálok mindent, amit Tibi mond - ugyanúgy, mint ők. Úgy gondolom, hogy sikeres voltam ezen a téren, mert egész jó visszajelzéseket kaptam. Például amikor a csoportos megbeszélések zajlottak, voltak, akik nyíltan megmondták: örülnek, hogy nem tapasztaltak velem kapcsolatban olyan dolgokat, amit a koromból adódóan feltételeztek.

- Meglepett téged, hogy ilyen hírük volt a junioroknak? Ez minek tulajdonítható? Megalapozott "előfeltételezések" voltak ezek, vagy félrevezető információk alapján alakulhatott ki ez a kép... ?

- Tényleg van benne valami, de szerintem ez a dolog a korból adódik. Nem feltétlenül nagyképűségről van szó, hanem ez a korosztály ilyen. De ahogy látom, nem csak a magyaroknál, nemzetközi szinten is így van. A szerbeknél is, az olaszokról nem is beszélve...

- Tehát ez egyfajta kamasz magatartás, stílus vagy nem eléggé érett, még nem felnőtt gondolkodás, magatartás következménye?

- Igen, pontosan. Így gondolom.

- Tehát akkor a visszajelzések alapján már érezhető volt, hogy elfogadtak.

- Igen. Érdekes volt egyébként, hogy az egyik első csoportos foglalkozásnál az volt a feladat, hogy mindenki azzal üljön szembe, akivel kapcsolatban úgy érzik, hogy a legtávolabb áll tőle a csapatban. Ahhoz, akit a legkevésbé ismer. Hozzám Dumi ült oda, amivel teljesen egyetértettem én is, hiszen egyáltalán nem ismertük egymást, soha nem beszéltünk azt megelőzően. Ez az akkori beszélgetés is sokat segített nekem, ilyen gesztusokon, és persze az együtt töltött időn keresztül zajlott a beilleszkedésem.

- Hogy sikerült ugyanez a vízben, szakmai szempontból? Amikor egymásra vagytok utalva, amikor éles szituáció van egy meccsen? Gondolom, az egész nyár arról szólt, hogy mire fontos mérkőzés lesz, addigra megértsétek egymást. Hogy kezdett kialakulni a vízben az az egység, aminek már te is részese voltál?

- Az elsődleges célom kezdettől az volt, hogy Tibinek és a társaimnak is megmutassam, bebizonyítsam, hogy egyenrangú vagyok bármelyik társammal, bízhatnak bennem, ugyanúgy a csapat részének tekinthetnek. Ezt el is mondtam csoportmegbeszélésen. Erre azt mondták, hogy nekik nem kell bebizonyítanom semmit, itt vagyok a válogatottnál, Tibor meghívott, ennek megvan az oka, nem kell bebizonyítanom, hogy ide való vagyok. Csináljam azt, amit tudok, és akkor azzal segíteni fogok a csapatnak. Az ilyen és ehhez hasonló tanácsokat igyekeztem megfogadni, arra törekedtem, hogy amit tudok, azzal pluszt adjak a csapatnak. Hála istennek ez kint egész jól sikerült. Ami gyengébben ment, például a védekezés, abban rengeteg segítséget kaptam a többiektől.



- Hogyan tudtak segíteni?

- Tulajdonképpen mindenkit mondhatnék, de Szivós Marcit emelem ki, aki rengetegszer mondta el nekem edzés közben, hogy mit hogy csináljak. Meg is mutatta, hogy hogyan rakjam a lábam, melyik kezemet tegyem fel stb, még olyan is volt, hogy e közben állt az edzésen az egymás közötti játék. A sok segítségnek köszönhetően azt mondhatom, hogy ebben, a védekezésben sikerült a legtöbbet fejlődnöm a nyár során. Eleinte nehezen ment de aztán a világbajnokság döntőjére eljutottam oda, hogy nem kellett gondolkodnom egy-egy szituációnál, hogy úristen, most mit is kell csinálnom, hanem már automatikusan jöttek a mozdulatok, mert annyit gyakoroltuk.

- Ugorjunk még kicsit vissza a nyárra. Meghívott vagy, fiatal játékos, akivel majd egyszer számolnak. De nem gondolhattál arra, hogy benne leszel a vb-re utazó csapatban, volt előtted két olyan center, akiről tudható volt, hogy előtted van és Tibi valószínűleg őket fogja vinni. Aztán Kis Gabi sérülés miatt kiszállt és egyik pillanatról a másikra nemhogy felcsillant számodra a remény, hanem konkrétan a kezedbe került a barcelonai repülőjegy. Amikor megtudtad, mit éreztél? Nem nyomasztott lelkileg? Csak öröm volt vagy keltett benned némi feszültséget a megnövekedett felelősség?

- Megdöbbenéssel vegyes örömmel fogadtam a hírt, hiszen Hárait és Kis Gabit jobb centernek tartottam,így valóban nem lehetett arra számítani, hogy én leszek az egyik utazó. Most megint egy konkrét példát kell felhoznom arra, hogy miként segítettek a többiek. Azt mondtam a közös foglalkozáson, hogy megpróbálom jól, legjobb tudásom szerint helyettesíteni Gábort. Erre szinte azonnal, egyszerre mondta mindenki, hogy ez hülyeség, felejtsem el. Nekem nem Gábort kell helyettesítenem, én Bedő Krisztián vagyok és azt csináljam, amit én tudok. Semmiképpen se arra törekedjek, hogy Kicsit pótoljam. Ennek segítségével végül egész könnyen ment a dolog feldolgozása. Mondták azt is, hogy próbáljam a vb-t úgy kezelni, mint egy sima tornát, sporteseményt, hogy ne izguljak annyira. Hozzátették, hogy nyilván fogok így is izgulni, mert ők is izgulnak, még annyi év után is, de mégis próbáljam meg higgadtan azt csinálni, amit tudok.

- Magadban felkészültél lelkileg, hogy milyen viselkedést veszel fel, hogy mire koncentrálsz, mi az, amit eltemetsz magadban?

- Azzal a céllal mentem ki, hogy minél kevesebbet hibázzak, az utazás közben is ez foglalkoztatott, hogy ne lógjak ki a sorból mint legfiatalabb. Ha valaki a lelátóról nézi a meccset úgy, hogy nem ismer minket, ne mondhassa azt, hogy na ott, az a legfiatalabb, a húszéves, a junior korú. Egyenrangú akartam lenni a többi játékossal, amihez elsősorban az kellett, hogy keveset hibázzak, aztán pedig az, hogy valami pluszt is hozzá tudjak adni a csapat játékához. Ez volt számomra a legfontosabb, hogy ezt elérjem.

- És ennek érdekében mit tudtál tenni, hogy tudtad ezt befolyásolni?

- Sokat koncentráltam a mérkőzésre. Már a meccs előtti napon lejátszottam a fejemben az adott meccsen várható szituációkat. Elsősorban a védekezésben, mert a centerezésre nagyon nem lehet készülni, ott inkább a konkrét szituáció adja, hogy milyen megoldást választasz. Persze a védekezésben is vannak meglepetésszerű dolgok, amikre hirtelen kell reagálni, de mindenféleképpen kell lennie egy alapnak.

- Kint vagyunk  a vb-n, ért-e bármi meglepetés, az utazás, a kint-tartózkodás kapcsán? Volt-e olyan, amihez hozzá kellett szoknod, ami furcsa, szokatlan volt?

- A mérkőzés előtti estén tartott megbeszéléseket emelném ki. Az utazás, a szálloda nem volt más, mint a juniorban, ahol szisztematikusan megpróbálnak minket úgy kezelni, hogy ha elérkezünk ide, addigra már minden külsőség természetes legyen. Emiatt nincsen óriási különbség egy junior és egy felnőtt világverseny között. Természetesen nem ugyanaz, utóbbi sokkal komolyabban meg van szervezve, de váratlanul már semmi nem ért. A furcsa az volt, ahogy a saját megbeszéléseink zajlottak. Először is juniorban legtöbbször egymás között tartottuk az ilyen megbeszéléseket. Barcelonában kivétel nélkül minden este ott volt Tibi is.

- És ettől más jellege lett a megbeszélésnek?

- Mindenféleképpen. Úgy tapasztaltam, hogy amikor magunk között vagyunk, mindig kicsit oldottabb, "viccesebb" a foglalkozás légköre, így pedig megmaradt a komolysága.

- Ki beszélt többet? Gondolom, Tibi.

- A vb elején még mindenki körülbelül ugyanannyit beszélt, volt, hogy egy percet, volt, hogy kettőt, az adott ember pillanatnyi feladatától függően. Aztán a negyeddöntőtől már csak Tibi beszélt. Elmondhattuk mi is, ha valami meglátásunk volt, de Tibi tartott mindig egy nagyon komoly, feltüzelő beszédet.



- Ha  ez a meccsek előtti este volt, felvetődik a kérdés, hogy tudtatok-e ezután aludni?

- Tudtunk, persze. A cél egyébként pontosan az volt, hogy úgy menjünk lefeküdni, hogy már semmi más ne legyen a fejünkben, csak a másnapi meccs. Ne filmet nézzünk, ne beszélgessünk, hanem álljon rá az agyunk a másnapi fontos teendőnkre. A megbeszéléseket egyébként mindig csatakiáltással zártuk, nem is akármilyen hangerővel. Tibi kifejezetten kérte: akkorát kiabáljunk, hogy lehetőleg mindenki ébredjen fel a hotelben. Emlékszem, az elején Illés Roli a szobájából rohant be hozzánk, hogy úristen, mi volt ez!? :-) Zengett ugyanis az egész hotel...

- Hogy látod, ezeknek a dolgoknak volt hatása a teljesítményetekre?

- Biztos vagyok benne, hogy volt.



- Ráfordulunk a meccsekre. Kína, szerb, ausztrál, megvolt a csoportmásodik hely. A csoportkörről mi volt a véleményed? Hamar megszoktad a légkört?

- Nem, ott nekem még egészen nehezen ment, a szerb és az ausztrál meccs kimondottan rossz élmény volt számomra, mert ne sikerült semmit hozzáadnom, legalábbis ez volt az érzésem. Ennek egyik okát abban láttam, hogy volt egy olyan taktikai "fegyverünk", amiben nekem az a szerep jutott, hogy kivonom magam a játékból és teret csinálok egy centerbe beúszó társnak. Ez engem kikapcsolt a játékból, ami eléggé megzavart. Szóltam Tibinek is, elmondtam, hogy ez milyen hatással van rám. Mondta, hogy látja és biztos benne, hogy a jó formám ki fog jönni előbb-utóbb, ne zavarjon meg engem, ha ilyen taktikát kér. Csináljam meg, mert az a csapatnak jó lesz, ha hiszünk benne. Megpróbáltam így hozzáállni, ami nem ment nehezen, már csak azért sem, mert egyre kevesebbszer alkalmaztuk ezt a figurát, majd később el is maradt, gyakorlatilag teljesen. Ez a beszélgetés a görög meccs előtt történt, s azon a mérkőzésen nagyon megvertük őket. Ennek a nagy akarásunk mellett az volt az alapja, hogy Tibi kiváló védekezést talált ki. És azon a meccsen sikerült két gólt lőnöm, amivel nagy kő esett le a szívemről, kellett ez ahhoz, hogy felszabadultabb legyek.

- Bent vagyunk a legjobb négyben. Te akkor nem éreztél egy "veszélyes" megelégedettséget?

- Éreztem ilyesmit, de ez nem volt veszélyes. Furcsa módon szerintem nem csak nekem, hanem a többieknek is az adott újabb lökést, hogy láttuk, Tibi mennyire örült a négybe jutásnak. Éreztük, hogy innen már nem nagyon fog tudni minket megállítani senki.



- Tibi öröme miben nyilvánult meg?

- Elérzékenyült. A meccs után és ez esti megbeszélésen is. Én először láttam őt így, gondolom mások is.

- Készültetek a horvátok ellen. Mire számítottál, hogy készültél?

- Megmondom őszintén, tartottam a bekkjeiktől. A görögök ellen úgy mentem be, hogy nincsenek nagy darab, durva védők, a horvátoknál tudtam, hogy nem így lesz, harcos, esetleg verekedős meccsre, párharcokra számítottam. Meglepett, hogy abszolút nem volt ilyen. Sikerült úgy játszanom, ahogy elterveztem és nem csak nekem, hanem az egész csapatnak.

- Azt a meccset a bírók nehezítették meg egy kicsit, de a horvátok egyszer sem vezettek és ha feljöttek, mindig sikerült újra kitalálnotok valamit.

- A bírók egyértelműen megnehezítették a dolgunkat. Tibor előre gondolkozott, sejtette, hogy ez lesz, és már a megbeszélésen fontos szerepet szánt a beszédében annak, hogy ne várjuk, hogy a bíróktól segítséget kapunk. Ha nagy a nyomás, akkor is ugyanúgy játsszunk, őrizzük meg a higgadtságunkat, csináljuk azt, amit megbeszéltünk. Azt hiszem, ez pontosan így is történt, nem törődtünk azzal, vagy legalábbis megpróbáltunk nem törődni azzal, hogy hogy fújnak. Ennek köszönhető a győzelmünk.



- Na mit éreztél akkor, amikor döntőbe jutottatok? Milyen volt, hogy élted meg, ez már mindennek a teteje volt, hogy döntő!

- Igen. Én ott éreztem leginkább, hogy "ez mindennek a teteje". Akkor érzékenyültem el leginkább, nekem az volt a legnagyobb öröm, talán még a döntő megnyerésekor érzettnél is nagyobb. Ezen sokan csodálkozhatnak. De bennem akkor tudatosult, hogy innen most már biztosan érmet viszünk haza. Meg az egész helyzet..., világbajnokság, döntőben vagyunk, érmünk lesz, ez az öröm, hogy látni, ahogy mindenki felugrik. Amit eddig a tévében nézhettem és azt éreztem, hogy fú, ez milyen jó lehet válogatott szinten így örülni egymásnak, a közös sikernek, miközben a lelátón ott van rengeteg magyar és nekünk szurkol, meg nyilván otthon is... Mindennek a hatását lehetett érezni annak a mérkőzésnek a végén, hát ez nagyszerű érzés volt, tényleg.



- Meddig tartott az az eufória? Gondolom, beültetek a buszba, vissza a szállodába... Ott egy újabb megbeszélés, amikor - gondolom - Tibi felhívta a figyelmet arra, hogy most kell nagyon vigyázni, mert ez még nem a végcél volt...

- Természetesen felhívta erre a figyelmet. Ettől függetlenül sokáig tartott az eufória, nem lehetett egykönnyen elfelejteni, hogy mit értünk el. Bencével voltam egy szobában, csak simán megszólítottuk egymást meglepett hangon: "Krisztián, vb-döntőben vagy!", mire: "Bence, te is vb-döntőben vagy!". Nem nagyon tudtunk betelni ezzel a dologgal...

Tibi kérte, hogy ne essünk abba a hibába, hogy megnyugszunk, megelégszünk a második hellyel, azzal, hogy érem van és hogy már megtettük, amit lehet. Teljesen ki kellett törölnünk magunkból a döntő napjára ezt az érzést. És nekem volt is egy maradandó dolog, amit mondott, már közvetlenül a döntő előtt. Olyan néhány mondat, amit soha nem felejtek el. Valahogy úgy szólt, hogy két út áll előttünk. Másodikok leszünk. Hazamegyünk, mindenki örülni fog, azt mondják, hogy majd legközelebb még jobban sikerül, de így is nagyon jók voltatok, hiszen eleve csak a négybe jutás volt a cél. És egy év múlva már mindenki elfelejti azt, hogy mi történt. De itt van a másik lehetőség. Megnyerjük a döntőt és az egy teljesen más világ, örökké tartó dicsőséget jelent, hiszen történelmet írunk. Erre pedig mindenki fog emlékezni. A megbeszélés után egymás között is téma volt ez, az idősebbek megerősítették, mondták, hogy ők tudják, mennyire így van ez, amit Tibi mondott.



- Ahogy Madaras Norbi is mondta: "A második helyre te emlékszel, meg a nagymamád...". Gondolom, emocionálisan nektek, fiataloknak jelentettek különösen nagy élményt ezek a sikerek. Szépen hangzik, amit Tibi mondott, meg így is van, de például te hogy voltál vele, húszévesen, biztos éremmel a zsebben, "le tudtad nyomni" magadban az elégedettség érzését?

- Nehéz volt. Azt találtam ki, hogy a döntőbeli ellenfélre, Montenegróra gondoltam, amely egy nagyon erős csapat. Na, akkor kijózanodtam. Ez segített a koncentrálásban, annak tudatossá válásában, hogy most jön a lényeg. Rájuk gondoltam, s így el tudtam felejteni, hogy már érmesek vagyunk.

- És hogy készültél?

- Tulajdonképpen ugyanúgy, mint a többi meccsre. Megpróbáltam úgy kezelni, mintha nem lenne olyan nagy esemény. Szerintem ez sikerült is, nyugodt maradtam, koncentráltam, belevittem az akarást a játékomba.

- A döntő lefolyására emlékszel vagy kiestek momentumok, hogy hogy alakult a meccs?

- Nem túl élesen maradt meg. Újranéztem aztán a mérkőzést és sok dolog volt, ami kicsit meglepett, mert nem emlékeztem rá. De úgy tudom, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Bencével együtt is visszanéztük és volt olyan, hogy egyszerre szólaltunk meg, hogy "Ez mikor volt!? Nem is emlékszem." Estek ki dolgok, az tény. Ha visszaemlékszem arra a mérkőzésre, az maradt meg bennem, hogy iszonyúan szoros és minden egyes mozdulatnak jelentősége van. Szerencse is kellett és rengeteg akarás, mivel ott már a fáradtság is dolgozott bennünk. Nem csak én, hanem a többiek is mondták, hogy borzasztó fáradtak és azért a döntőben ezt is le kellett küzdeni. Fejben arra kellett koncentrálni, hogy most még erre az egy órára nagyon odatesszük magunkat és utána kikapcsolhatunk. De ahhoz meg MEG KELL NYERNI ezt a mérkőzést.

- Meccs közben izgultál, fent volt a vérnyomásod, magas volt a pulzusod? Amikor kispadon voltál, hogy tudtad elviselni az izgalmakat?

- Nekem ez abban nyilvánult meg, hogy borzasztó hosszúnak tűnt a mérkőzés. Mintha megállt volna az idő. Amikor ültem a kispadon és felnéztem az órára, azt mondtam, "Úristen, még három és fél perc van? Azt hittem, már csak pár másodperc..." Annyira lassan ment az idő, nagyon furcsa volt. Vezettünk egy góllal mindig és az ember úgy volt vele, hogy fújják már le, most azonnal! Legyen már vége, nyerjük meg! Montenegró jött fel folyamatosan, mindig sikerült felzárkózniuk, nehéz volt megtartani azt az egygólos előnyt és megnyerni a mérkőzést. Leginkább ezért volt stresszes.

- Na, hát a legvége már nyugis volt, Viktor még védett egyet, aztán már csak meg kellett tartani a labdát. Na azokat a másodperceket idézd fel légy szíves! Akkor a kispadnál voltál.  

- Egészen furcsa, hogy én csak arra emlékszem, hogy bent vagyok a vízben. Tibire rácsimpaszkodtam, az volt az első, hogy őt "elkaptam". Amikor megnéztem itthon a videót, akkor láttam, hogy vízbe ugrás előtt még ugráltam egy kicsit a parton Norbival, ez nekem teljesen kiesett... :-) Csapkodtuk egymást és üvöltöttünk, de a fejemben csak a vízben ünneplés maradt meg - amire egyébként mindig is vágytam. Nem is olyan régen még Nagykanizsáról néztem a tévében, miközben otthon ünnepeltem és arra gondoltam, hogy ezt milyen jó érzés lehet átélni. Most meg én ugorhattam be a vízbe és itt voltam a világ legjobbjai között. Nagyszerű érzés volt!



- Kimászás, száradás, eredményhirdetés, éremátvétel, himnusz..., na ez az eufória meddig tartott...?

- Hát ez sokáig..., még azután is, hogy hazaértünk Magyarországra, legalább egy hétig. És ez mindenben megnyilvánult.

- Hogyhogy mindenben?

- Egyszerűen szebben látta a világot az ember egy hétig :-). Mindennek örülni tudtam. Más is volt az élet, ünnepeltünk, aztán mindenki odajött, gratulált, megismertek vadidegenek... Ez sokáig tartott, hála az égnek...



- Volt olyan, hogy nem lehetett a találkozáshoz hozzá párosítani semmilyen információt, csak simán felismertek és gratuláltak? Tehát mondjuk nem egy uszodában, ahol azért nem meglepő a jelenléted.

- Igen, igen. Az utcán történnek ilyenek. Főleg apukák. Például Budapesten utaztam a buszon, zenét hallgattam és odajött hozzám egy apuka, aki a két gyerekével utazott. Kérdezte, ugye te vagy a Bedő Krisztián? Mondtam hogy igen. Erre ő, hogy "Gratulálok!" és a gyerekeihez fordult. "Kisfiam, fogjál vele kezet, ő egy világbajnok!" Ez érdekes, szokatlan volt számomra és a vb után ebben az euforikus légkörben telt el egy teljes hét.

A hazaérésünk után sokan mesélték, hogy mekkora szurkolás volt itthon, amire egyébként nem is számítottam. Nem is gondoltam volna. Sok videót mutattak, rengeteg személyes élményt hallottam, tényleg olyan, mintha azon az estén egész Magyarország ezt a meccset nézte volna. Még akit nem érdekel a vízilabda, az is.

- Megy tovább az élet, a válogatottnak most már világbajnoki címe van, de a centerposzton vélhetően továbbra is csak két játékosnak lesz hely a csapatban és Kicsi már jól van, játszik. Ez a helyzet téged hogy érint, mire számítasz, mi az, amit te "be tudsz dobni"? Ez megvolt, zsákban van, aranyérem, de hát jönnek a következő tornák, jövőre eb Budapesten, aztán jön az olimpia, szóval..., hogy értékeled most a saját helyzetedet, a csapat helyzetét, a centerposzt helyzetét?

- Megmondom őszintén, mióta lekerültem Egerbe, azóta nem is gondoltam erre. Igen, Gábor visszatér, a vb megnyerésével sem változott meg az a helyzet, hogy ő jobb center, ez egyértelmű. De úgy gondolom, hogy ha csak a következő célra, a budapesti Európa-bajnokságra gondolok, addig még rengeteg dolog történhet.

- Gondolom, ebben az is benne van, hogy még benned is van fejlődési lehetőség.

- Rengeteg, persze. Mióta Egerben vagyok, az a legfontosabb, hogy itt megfeleljek. Ez egy új helyzet, ide is be kellett illeszkednem, úgy jöttem, hogy itt is szinte a legfiatalabb vagyok a csapatban, friss világbajnok, s itt is bizonyítani kell.

- Na és hogy megy a beilleszkedés?

- Úgy gondolom, hogy egészen jól, talán még gyorsabban is, mint a válogatottnál. Biztos vagyok benne, hogy ezen "sokat dob" a világbajnoki cím. Ha úgy jöttem volna ide a BVSC-től "simán", mint egy fiatal, tehetséges játékos, akkor azért sok ember nem úgy állna hozzám, mint így, hogy aranyéremmel érkeztem haza Barcelonából.

- Szakmailag hogy érzed magad? Komoly szereped lesz?

- Igen. Nagyon jól meg tudjuk itt majd osztani Balázzsal a centerposztot. Úgy érzem, hogy a legjobb helyen vagyok ahhoz, hogy tovább fejlődjek. Nagyon tetszik a város, nagyon hangulatos, teljesen más itt élni, mint Budapesten. És mivel ugye én vidéki vagyok, könnyebb alkalmazkodnom a kisvárosi élethez, hiszen már éltem így. Azért is tetszik például, mert olyan szempontból is más, mint Budapest, hogy itt sokkal jobban megbecsülik a vízilabdát. Jobban is kedvelik az emberek. Amikor idejöttem beköltözni, beültem egy taxiba és egyből mondta a taxis, hogy "Ó, hát egy világbajnok! Hol laksz?" Csak néztem, nagy szemekkel, hogy felismert. Mondta, hogy szereti a vízilabdát. Gondoltam, hogy ez véletlen lehetett. De még aznap este lementem a szomszéd utcában lévő dvd-kölcsönzőbe, mert nem volt filmem. Kiválasztottam egy dvd-t, odaadtam a boltosnak, aki nézett rám, majd megkérdezte, hogy van-e már itt számom, mint vevőnek. Mondtam, hogy nincs. Erre beírta a számítógépbe a sapkaszámomat, a 11-est és mellé, hogy Bedő Krisztián... Na hát többek között ezért szeretem már most ezt a várost...

- Sok sikert neked, Krisztián. Köszönöm a beszélgetést!